(A történet színhelye egy meglepően túlzsufolt szoba, olyan, a minőt még
tíz évvel ezelőtt «illatos boudoir»-nak neveztek. Szőnyegek a falon, sőt
a mennyezeten is. A sarokban török shawlokból összeállított sátor,
melyben piros és kék villamos lámpák égnek. A fal mellett perzsa
szőnyegekkel leborított nagy, széles pamlag, olyan, a minőt tíz évvel
ezelőtt még «kerevet»-nek neveztek. Illatos félhomály. Homályos
félillat. A szoba közepén egy szép magas nő áll. Ruhája (tíz év előtt:
«pongyola») fehér selyemből van, borzasztó nagy virágokkal kihímezve.
Hogy mindent tudjunk: a szép hölgynek volt egy kárpitos-barátja, a ki
legszebb empire-fotelselymeit, drága függönyeit áldozta fel e nő
szerelmének oltárán. A nő tehát ama gyönyörű lyoni selyemszövetbe van
burkolva, mely egy előkelő grófi család szalonbutorzatának behuzatala
után megmaradt. Általában, már most, a történet elején szokjunk meg egy
előkelő vígjátéki hangot, mely e környezethez különben is pompásan
illik.)
Tehát:
A nő: Jean!
Az inas (nesztelenül lép be): Parancsoljon urnőm.
A nő: Ha hallásom nem csal, valaki jött.
Az inas (nesztelenül): Azonnal megtekintem, urnőm.
(Kimegy. Halk motoszkálás. A félhomály egyre illatosabbá válik. Ugyanis
egy vaporisateur sziszeg a butorok közt.)
Az inas: Urnőm, Alfonz úr kér bebocsáttatást.
A nő: (hanyagul): Jöjjön be.
(Az inas kimegy. Halk motoszkálás. Az illat egyre félhomályosabbá válik.
Az urnő ugyanis lecsavar nehány villamos körtét.)
Alfonz (megjelenik a küszöbön): Ah!
A nő: Ön itt?
Alfonz: Eljöttem.
A nő: Miért jött el?
Alfonz: Urnőm, ne légy hozzám ily rideg. Tudhatod, hogy ha a szerdai
komoly, végleges, visszavonhatatlan szakítás után át mertem lépni
szentélyed küszöbét, akkor volt erre valami igen fontos okom.
A nő: Alig tudom palástolni izgalmamat.
(Fel-alá jár.)
Alfonz: Ülj le. Tisztázni fogjuk a helyzetet. Szerdán, a szeparé pezsgős
légkörében, a búcsú vad pillanataiban vadakat cseveghettünk. Ma már
hűvösebb homlokkal beszélhetünk a dolgokról. Megengeded, hogy
rágyujtsak?
A nő: Igen. Sőt magam is rágyujtok.
(Illatos czigarettára gyujt és – sokáig birtam, de most már nem tudom
visszatartani magamat ettől a kijelentéstől – «hanyagul végigdől a
kereveten».)
Alfonz: Szerdán azt mondtad, óh szép kaméliám, hogy köztünk mindennek
vége.
A nő: Ugy van.
Alfonz: Tisztázzuk a helyzetet. Rossz néven vetted tőlem, hogy egy
gömbölyű kis báróné körül legyeskedtem. Azt mondtad: te már…
A nő (felugrik): Azt mondtam: én már érzem, hogy nem gyakorolok rád
érzéki varázst. Unod halványuló ajkaimat, unod szememet, melynek fénye
megtörőfélben van, s unod ősz hajszálaimat, melyek a leggondosabb
kezelés ellenére megmaradnak, előtolakodnak. Azt mondtam: vénülök, s
nincs ezen a világon szomorubb dolog, mint a fagyott naspolya, a mit
télen árulnak. Egy megvénült kokott a legszomorubb természeti tünemény.
Alfonz: Ugy van. Ezt rebegted.
A nő: És még azt is rebegtem, hogy mindent meg tudnék neked bocsátani,
óh Alfonz. Tőlem lophatnál, rabolhatnál, gyilkolhatnál, én még jobban
szeretnélek. (Kéjesen nyögdécsel:) Ah… ah… ha pénzt kérnél tőlem, adnék
neked annyit, a mennyi csak kellene, hisz tudod, hogy fölösleges ezreim
vannak. De tudom, hogy neked van pénzed, szőke bárányom.
Alfonz: Van. Vagyonom kamataiból élek, s telik az automobilomnak a
mindennapi benzinre.
A nő: Mindent megbocsátottam volna neked, csak azt az egyet nem tudom
megbocsátani, hogy egy gömbölyű nő körül mászkálsz. Ezért szakítottam.
Alfonz (fürtjeit igazgatva): Ezt meg nem történtnek fogjuk tekinteni.
Imádlak és veled akarok maradni, mindhalálig, koporsóm zártáig.
A nő (durczásan): Igen. A míg a kis könyvben még van írás.
Alfonz: Gyerek vagy.
A nő (vad tűzzel szemében): Ah, ez a kis könyv! Ha csak addig szeretnél,
a míg ez tart! Ugy takarékoskodom vele, mint a legdrágább kincsemmel!
Ennek köszönhetem a hűségedet, csókjaid forróságát, minőségét és
mennyiségét, a tudatot, hogy urnőd vagyok, hogy a szolgám vagy, hogy…
hogy fizetlek!
Alfonz: Micsoda szó!
A nő: Emlékszel az első napra? Akkor még nem voltál az a hires, ünnepelt
író, a ki ma vagy. Akkor csak egyszerű fiatal routinier voltál, a kinek
mindenki dicsérte az írásra való készségét, a nagy formaérzékét, az
ügyeskedéseit. De mindig üres volt az, a mit írtál. Témáid nem voltak.
Kétkötetes regényeket ügyeskedtél össze, a melyekben nem volt mese. És
te ezt tudtad, ez téged kinozott, ez megrontotta az életörömödet,
mindaddig, a míg jó sorsod az én karjaimba nem vezetett.
Alfonz (álmodozva): Ah!
A nő: Megvallottad az első napon: azért kerested szerelmemet, mert
érdekes nő voltam a szemedben. Irodalomtörténeti értékem volt. Én voltam
Csáthy Dávidnak az utolsó szeretője. Ugyszólván az én karjaimban halt
meg Csáthy Dávid, a kiről akkor azt írták a lapok, hogy a legnagyobb
magyar író lett volna belőle, ha életben marad. Tele volt eszmékkel,
tervekkel, témákkal, a miket nem valósíthatott meg, mert meghalt. Tele
volt ragyogó mesékkel, fordulatos történetekkel, s a mit a kávéházban
tréfálkozás közben elszórt, abból három vigjátékra való ötlet tellett.
(Felragyogó szemmel:) Ah, Csáthy nagy ember volt! Fantázia! Mesetermő
sziv! Nagy géniusz!
Alfonz (lesüti a szemét).
A nő: Csáthy Dávid mindenét rám hagyta. Ez inkább csak az ő finom
érzésének megnyilatkozása volt. Mert nem volt semmije. Néhány jó
franczia könyve volt: egy sorozat Renan, és egy rossz költő:
Jean-Baptiste Rousseau, gyönyörűen bekötve. Néhány gipszöntvény. Egy
hímzett asztalterítő. Ez volt a hagyatéka.
Alfonz: És a könyv.
A nő (fölegyenesedve): És a könyv! Az a kis, krokodilbőrbe kötött,
ezerlapos könyv, a mibe a témáit és az ötleteit beírta. A mi tele van
mindennel, a mi az írónak kedves. És te tudtad, hogy az a könyv három
írói karriérre elég!
Alfonz (ujfent lesüti a szemét):
A nő: S az első napon, mikor a Crémant-Rosé gőze a fejembe szállott, s
karjaidba omlottam, mint egy többször letört liliom, s te megbolondultál
selymeimtől, illatjaimtól, halk sikongásaimtól, óh szőke édesem, akkor…
Alfonz: Hazajöttünk ide, a te szerelmes szobádba… és az a nagy
világoskék mennyezet mennybolttá változott felettünk, szerettük egymást,
ah gyönyörűm!
A nő: S midőn felébredtünk a mámorból, én elmondtam neked az üvegcsengő
történetét. A Csáthy témái közül való volt… Neked megtetszett. «Mily
szép mese!» – kiáltottad, miközben rózsaolajjal kented szép szőke
fürteidet. «Ah – kiáltottál – ezt megírom!» És én nem árultam el neked,
hogy a téma Csáthyé volt. És te megírtad, vasárnapi tárczának. Óriási
sikered volt vele. A kávéházakban felolvasták. A szerkesztőségbe üdvözlő
levelek százai jöttek. És te elhoztad hozzám valamennyit, és a lábaimhoz
omlottál és azt mondtad: «És mindezt neked köszönhetem, én édes
szerelmesem, gyönyörű kékszemű múzsám!» – És én még akkor sem mondtam
neked, hogy a téma Csáthyé volt, hanem mikor ujabb mámor után eltávoztál
bársony karjaimból, elővettem Csáthy arczképét, és így szóltam hozzá:
«Mégis nagy ember voltál, Dávid, mert ime, halálod után még mindig
csókokat szerzesz nekem, a te vénülő szeretődnek és ha százezer
forintot, avagy millió aranypénzt hagytál volna reám, akkor sem adhattál
volna többet, mint ezt a kis könyvet, a mi megszerzi nekem egy friss
szőke ifjú csókjait. Oh, Dávid, te örökségül szerelmet hagytál rám,
köszönöm neked!» – s azzal elzártam legtitkosabb fiókomba a
krokodilbőrbe kötött könyvet, s attól kezdve minden szerelmes napért
egy-egy témával fizettem neked, óh Alfonz!
Alfonz: Egy hét mulva megtudtam mindent.
A nő: És megtudtad azt is, hogy a könyv telis-tele van
vígjáték-tárgyakkal, novellamesékkel. Hogy évekig lehet belőle
táplálkozni. De én, óh én, én tudom, hogy nincs kifogyhatatlan kincs
(ezt a kokottok tudják a legjobban) – és én takarékoskodtam a könyvvel.
Jelenetek voltak köztünk, keveset adtam belőle, s te akkor azt mondtad
nekem, óh Alfonz, hogy smuczig vagyok.
Alfonz: Oh… bocsáss meg e parlagi szóért!
A nő: Megbocsátottam érte már régen. Mert szeretlek, Alfonz, az öregedő
szép asszony vad, telhetetlen, halálos szerelmével. És meg akarlak
tartani magamnak. És úgy éreztem, hogy most már örökre az enyém vagy,
mert hires író lettél, a legjobbak közé emelkedtél, s érzed, hogy ez
addig tart, a míg engem szeretsz. Miért, ah miért stejgoltál tehát a
gömbölyű báróné után?
Alfonz: Stejgoltam? Parlagi szó.
A nő: Az igazság őszinte hangja, Alfonz.
Alfonz: Csak látszat volt, édesem. Engem az a nő nem érdekel.
A nő: Tehát visszatérsz hozzám.
Alfonz: Vissza.
A nő: S az enyém maradsz, mindhalálig.
Alfonz: Addig.