Nyolc óra elmult. Vécsy a Hungáriában ült a rendes társaságával és
türelmetlenül dobolt az asztalon. Negyed kilenckor bejött Rápolt. Vécsy
felugrott.
– No? Széna vagy szalma?
– Rápolt mosolygott és egy nagy lélegzetet vett:
– Széna.
Vécsy örömében a nyelvével csettintett.
– Pincér, kiáltotta, Pommeryt!
Azután odafordult Rápolthoz:
– Most ülj ide az asztalhoz és mondj el mindent.
Rápolt húzódozott:
– Te! Csak nem mondom el…
Vécsy ordított:
– Lovagias görcs esett beléd? Felrúglak! Hat órakor még nem voltál ilyen
lovagias. Rögtön elmondasz mindent.
Azután csendesebben folytatta:
– Én úgyis mindent elmondok.
Rápolt erre leült az asztalhoz. Felhajtott két pohár pezsgőt; a társaság
összébb húzódott; Rápolt elbeszélte a dolgot:
– … Mikor elváltam Vécsytől, odamentem a Mertz-házhoz. Ott megrőkönyödve
vakargattam egy kicsit a fejemet… Azután meggondoltam a dolgot.
Visszatérni szégyen volna; azután meg mi történhetik velem? Legfeljebb
kidobat. Felmentem. Becsengettem. Az asszony egyedül volt otthon.
Kedvesen fogadott, mintha látogatóba jöttem volna. Én is úgy tettem,
mintha látogatóba jöttem volna. Beszélgettünk, beszélgettünk,
beszélgettünk. A dolog már unalmas volt. Erre összeszedtem minden
bátorságomat és ezt mondtam: „Én már régen meg akartam mondani magának,
hogy imádom. Most megmondom. Őrültül szeretem.“ – Erre felállott: „De
kérem“, – mondta sértődötten. – „Hallgasson meg“ mondtam erre. „Meg kell
hallgatnia.“ – „Nem!“ mondta haragosan. „Azonnal távozzék.“ – Úgy?
mondtam erre magamban. Te haragszol? No lássuk. – „Hallgasson meg“
mondtam… „Gondolja meg, nem lett volna-e jobb, ha Zemplény Gyurka a
halála előtt egy nappal idejött volna: így mint én?“ – Erre elsáppadt és
leült. – „Kérem“ mondta könyörgő hangon „ne bántson; hagyjon el engem;
menjen szépen haza.“ Sírt. Olyan szépen könyörgött, hogy majdnem
eljöttem. De közben hozzáért a kezemhez a kezével, azután hozzám
súrlódott a szoknyája, és erre egyszerre eszem ágában sem volt menni. –
„Ha most elküld“ mondtam „akkor a halálba küld“. Összetette a kezét és
úgy könyörgött. „A halálba küld“ mondtam neki. Elsáppadt és el akart
ájulni. De én nem engedtem. Átkaroltam. „A halálba küld“ mondtam neki
még egyszer. Erre nem tudott védekezni.
A társaság izgatottan kérdezte:
– És? És?
Rápolt büszkén mosolygott és ennyit mondott:
– Én pedig nem vártam biztatást.
Az asztal körül ideges hallgatás volt egy másodpercig.
– Éljen! – kiáltotta ezután Vécsy.
A társaság lelkesen éljenzett. Ujjongtak. Koccintottak. Lelkesedtek.
Tomboltak az örömtől.
– Hogyan búcsúztál el tőle? – kérdezte Vécsy.
Rápolt nevetett.
– Megköszöntem neki, hogy megmentette az életemet.
– És ő mit mondott?
– Szomorú volt.
– Majd felvidítjuk, mondta Vécsy. Éljen a jószívű, szép asszony!
A társaság lelkesen éljenzett. Boldogak voltak. Ficánkoltak. És sokat
ittak. A társaság a részletek felől faggatta Rápoltot. Rápolt részeg
volt már egy kicsit és büszkén válaszolta:
– Lovagias ember ilyen dolgokról nem beszél.
Erre kinevették, pofonokkal fenyegették, és Rápolt erre előadta a
részleteket.
– Holnap, mondta később, megint felmegyek hozzá.
– Fenét mégy! – válaszolta Vécsy. Mindent magadnak akarsz? Másnak is
jusson.
– Úgy van, kiáltották a többiek.
– Sorsot húzunk, mondta Vécsy, hogy ki menjen fel hozzá holnap.
A társaság lelkesedett ezért a tervért. Vécsy elővett egy forintot.
– Két ember van soron, mondta. Kurt és Rácz Jani. Kurté a fej. Rácz
Janié az írás.
A társaság üvöltött a gyönyörűségtől. Vécsy megpergette a forintot és
ott az asztalon Rácz Janit sorsolták ki másnapra.