Kaja mondott nekem, mert az ő hangja riasztott fel. Ébredező szemembe
vetett tekintete elárulta nekem, hogy nézte az alvó arcomat. Olyan fényt
láttam meg a szemében, amellyel még sohasem találkoztam. Fájdalmas
várakozás volt benne, mintha a szája anyai szót mondott volna ki.
– Itt aludtál? – kérdezte tőlem.
– Hadd megyek a vízbe, hiszen még alszom.
– De csak nem itt egész éjjel?
– Nem, Kaja, nem, pompásan aludtam az ágyamban.
– Maradj, most nem fogunk fürdeni.
Körülnézett.
– Kaja, sokat álmodtam rólad, különös dolgokat. Mi mindent tudtam meg
rólad: milyen naiv vagy és egyúttal milyen ravasz, okos és együgyű,
vigyázatlan és alattomos, őszinte és tettető.
Gyorsan beszéltem és csak úgy nagyjából, mintha csak ezután akarnék arra
rákerülni, ami igazán foglalkoztatott.
Kaja nagyot nézett rám, figyelmes szemmel:
– Tedd még hozzá, hogy szűz és ringyó. Én rám nézve minden egy egésszé
fog egyesülni, ami neked az álmodban, amint mondtad, olyan önkényesen
összetettnek tűnt fel, mert boldog vagyok. Látod, gyakran azt hiszem, –
folytatta – az emberek elfelejtettek élni, azt hiszik, csak akkor szabad
élniök az életet, ha előbb elrendezték. E miatt hagyják az ifjúságot
szürke vesződségükben elmúlni. Gyöngék, semmi más.
Halkan nevetett maga elé.
– Alapjában véve mégis csak azért építik a sorompóikat, mert félnek az
élet igazságától. Megengedem, nekik szükségük van rájuk, de engem hagyj
békében.
– Ha csak ez volna az erkölcs, akkor már rég összeomlott volna, –
mondtam én. – Az erkölcsnek mély kapcsolata van az ember értékével.
– Mért beszélsz ma ezekről a dolgokról? Menj és beszéld ezt a
férfiaknak. Én nő vagyok. Nem érzem magamat a közösségtekhez tartozónak
és amíg nem támasztok veletek szemben követeléseket, addig nem követek
el bűnt, ha nyugodtan élek a kedvem szerint. Hát kövezzetek meg!
Megengedem, hogy megöljetek, de további engedményeket tenni nincs
szándékomban.
Búzavirágot szedett és tépdeste a száraikat, hogy megrövidítse őket.
– Mért mondod ezt olyan keményen és csúnyán, Kaja? Minderről nincsen
szó, ha egyszer meg akarsz hallgatni. Tudod te, mit csinálsz, ha az
erkölcsön kívüli álláspontra állsz?… Bocsáss meg, ha megbántottalak…
– Azt kérded, hogy mit teszek? Azt teszem, ami vagyok.
Végigsimította a haját a kezével és kutatóan ráncolta a szemöldökét.
– Oh, Kaja, hát te még mindig azt hiszed, hogy én meg akarlak
változtatni, vagy javítani. Én szeretlek.
– Milyen borzasztó dolog!
Félig tréfásan, félig elfogultan kutatta alig akart szavának a hatását,
készen arra, hogy enyhítse.
– Igen, Kaja, ez borzasztó. Mit tud a te szíved róla! Meg kell, hogy
hallgass, mert én nem tudok hallgatni és beszélnem kell, de nem abban a
reményben beszélek, hogy téged befolyásoljalak. Tudom, ki vagy, de azt
is tudom, ki vagyok én.
Gondolataimban hozzáfűztem: ostoba vagyok, ostoba.
– Mondd meg hát mindjárt, ki vagyok én, – felelt Kaja – tedd hozzá, hogy
boldog volnál, ha meg tudnál vetni.
– Okos vagy, mint a tűz.
– Hát a tűz okos?
– A maga módja szerint. Aki a tüzet imádja, nem tud semmit a
szerelemről.
– Hát nem világít?
– Igen, de válogatás nélkül elemészti, amire nyugtalan létében szüksége
van. Akárcsak te, «megért» mindent, amire szüksége van és mindent, ami
útjában áll.
– Micsoda furcsa gondolatokat csinálsz te magadnak, – mondta ő, egy
pillanatra gyermekesen megütődve. – Veszedelmes ember vagy, elrablod a
természettől a nyugalmát.
– Igen, Kaja, az én természetemét is, amíg az értelmét megértem. Ember
vagyok, semmi más. Hát azt hiszed, azért vádollak, hogy magamat védjem
vagy hogy jogomhoz jussak? Nem, nem, fordítva áll a dolog és úgy is lesz
utolsó lehelletemig, én lekicsinyítem magamat, hogy igazoljam magamat.
Ne legyen más vélemény rólam, minthogy itt nem találtam nyugalmat és
hogy sohasem elégedtem meg semmivel. Az ilyen fellázadásban a mulandónak
csaló állandósága ellen kezdődik az emberi öntudat, ebben kelti fel az
Isten a szerelem hatását. Az örök búcsú irigység nélküli pillantását
vetettem azoknak az életkörére, akik harc nélkül és elégülten kevéssel
beérik. Ha lesz az életben halálos ellenségem, akkor nem lesz más, mint
ezeknek nyugalma, ha valaha le fogok valamit rombolni, az ő nyugalmukat
rombolom le, ha vár rám harc, akkor ez az ő istenük elleni harc lesz,
aki a házaikat őrzi és szellemüket megöli. Egy borzalmas hatalom lesz az
oldalamon, mennyei seregekhez hasonló, ez a fiatalság…
Ijedten hallgattam el. Kaja olyan tekintettel nézett rám, mely mélyen
belém hatolt. Nem tudom leírni ezt a tekintetet. A szívem vérzett tőle,
mert szent idegenséggel tele helyeslést és közösség-érzet nélkül való
búcsút éreztem ki belőle. Ő azonban ezt nem tudta és így szólt:
– Úgy beszélsz hozzám, mint egy ellenséghez. Hiszen egyedül vagyunk.
– Mért mondod ezt?
– Csak úgy… hiszen én is meghallgattalak. De hát az Isten vagy a
szerelem, amint mondod, nem nyugalom-e? Hogy akarsz hozzá jutni?
– Ő fog hozzám jutni, Kaja, hozzám fog jutni, hozzám…
A szomorúság fátyola hullott a homlokára s ez fájt nekem, mintha a
reményem jóvátehetetlen volna és örök bűn.
– Boldog volnék a te módod szerint, Kaja, ha meg tudnálak vetni és úgy
tudnálak elfogadni és élvezni, mint ahogy kívánod, hogy elfogadjanak és
élvezzenek. De ezt nem birom. Csak akkor hiszek, ha odaadom magamat.
Lásd, magamat akár el is vethetem mámorodban, de a szerelmemet nem.
Hangos panasszal áll fel a lényed előtt. Ah, milyen szegény vagy, ha azt
hiszed, hogy én a külső illedelmet vagy korlátozást nélkülözöm benned.
Én csak egyet keresek nálad, a soha ki nem mondhatót. Ez nem a
bizodalom, nem a nyugalom, nem az otthon, mindez túlkevés, nincs rá szó.
A lényeg hallgat és tud… el kell mennem, Kaja.
– Ha ez azonban úgy van – mondta Kaja tünődve, utolsó szavaimat
hallatlanná téve, – akkor a te elfogadásodnak nem volna szabad függni az
én erényemtől vagy bűnömtől.
– Milyen igazat mondasz! Nem az én elfogadásom, hanem az odaadásom függ
tőle. Nem az a boldogság, melyről te beszélsz és amelyet gazdagon és
üdvöt adóan osztogatsz, nem az a boldogság, amely te vagy, hanem egy más
boldogság, amely egyúttal én vagyok és amelyet keresek, – hit a neve. Te
gyásszal és nyugtalansággal töltesz el, szenvedő, forró vágyakozással
valami örökre maradandó után.
Nyugtalanul és haragosan nézett rám.
– Most még csak házassági ajánlatot tégy, – kiáltott türelmetlenül.
– Igazad van, – mondtam és megmerevedtem. Ebben a pillanatban
megértettem, hogy az egyik ember meg tudja ölni a másikat. Egyidejűleg
azonban olyan hatalmasnak éreztem a szerelmemet ez iránt a leány iránt,
hogy oda tudtam volna adni a távoli kék hegyeket, mint valami lim-lomot,
keresztre tudtam volna feszíteni Istent, ennek a bájos, édes lénynek az
érintéseért, amely meztelen vállán és szőke hajának omlásán csillogott.
Csakhogy sem a hegyek, sem ez a gyönyörű fény nem tér ki előlünk a mi
parancsunkra tavasszal.
Reszketve és mély félelemmel éreztem, hogy soha máskép nem leszek ura
ennek a világnak, mintha teljesen végig szenvedem.
Elhagytam Kaját és a könnyedén elfátyolozott napfényben a falu felé
indultam. A sirályok röpködtek a hullámok fölött és a horizont a víz
felett gyöngéd köd-kékségben olvadt össze az éggel, a messzeségben a
tenger és ég egy volt, nem úgy, ahogy éjjel a dolgok összeolvadnak és
átmennek egymásba, hanem a fényben, olyan ragyogásban, amely nem
kápráztatott. Olyan vagyok – gondoltam magamban, – mint az az együgyű
gyermek, amely nyugtalanul vándorolt, hogy megtalálja azt a helyet, ahol
az ég kupolája érinti a földet.
Nem tudtam többé, hogy az ég és föld különválásában van a vigasztalás,
nem pedig a keveredésükben. Milyen messze eltávolodott tőlem Aszja, mint
egy álom. Próbáltam ő rá gondolni, de elsiklott előlem, komolyan, mosoly
nélkül.
Fontos volt nekem, hogy meggyőzzem magamat, hogy a keserűségem onnan
származik, hogy Aszját elvesztettem, de tudtam a lelkem titkos
mélyeiben, hogy csak azért kesergek, mert most napok fognak múlni,
amelyekben nem fogom látni Kaját és hogy ő nem lesz egyedül.
Tekintetemet a fehér nyári felhőkre függesztettem, amelyek a tájék
földöve fölött, a kékben a tenger felé vándoroltak, de a keserűség,
amely kínzott, nem engedte magát tévútra vezetni a nagy égi vándorok
napfényes útjain. És a fájdalomtól vakon és támolyogva ezt gondoltam:
Kell valaminek lenni, kell valaminek történnie, miért kínoz ilyen nagyon
túlságos boldogságom? Szeretném megfogni és ideszögezni, örök alakot
szeretnék neki adni, Isten szívére szeretném tenni és hinni szeretném,
kétség és kín nélkül. Hinni szeretném úgy, ahogy a víz rohan a völgybe,
vagy ahogy a fény ragyog, azonos szeretnék lenni vele, különválás
nélkül. Ah, mennyit ér az olyan boldogság, mint az enyém, amely bennem
vagy nálam van, amelyről azt mondom: én és a boldogságom! Én akarok e
boldogság lenni, egészen az akarok lenni. Nem szabad olyan hatalomnak
lenni sem égen, sem földön, amely megtapinthatná vagy megsérthetné,
Istenné kell lennem szerelmi boldogságom kedvéért, különben meghalok az
elégedetlenségtől és szomorúságtól.
Így gondolkoztam azokban a napokban, gondolkoztam és éreztem, mint a
tavaszi napokon, mikor a nap ragyog és egyúttal meleg eső is esik,
amelyekben a szántóföld olvad és csirázik, amelyekben a hegyek forrásai
megzavarosodnak a völgyben és a reggeli nap felolvad a ködben,
amelyekben szent túláradással számtalan virág kipattan és lehanyatlik,
ha nem volt arra rendeltetve, hogy gyümölcsöt teremjen.
Ma már tudom, hogy a vér és a lélek tavaszának abban a szende
bizonytalanságban kell eltelnie, amely türelmetlenséggel és
csillapíthatatlan vággyal tölt el minket és hogy kínjai és üdvössége nem
egyebek, mint sejtelme annak a válaszútnak, amelyre valamennyien
eljutunk. Az erdő öle, az anya meleg keble, a fogamzás sötét
birodalmához való tartozásunkról szóló álmunk édessége harcban áll a
lélek visszfényével, az atyával, akihez hivatva vagyunk, amíg a mulandó
és az elmulhatatlan mint ég és föld nyílnak meg lelkünk szemei előtt. Ez
a válaszút, búcsúzásnak órája az anyától, hogy feltaláljunk az atyához.
Amit az anya igért nekünk, az nem teljesedhetik be gyermeki fogalmunk
szerint; Mária remény nélkül sír a kereszt alatt és nem ismeri fel újra
feltámadott fiát. A fiú követelése azonban nagy lett bennünk, nem
kívánkozik többé az után, hogy helyt álljon a mulandóban, amelynek
szépsége csak hasonlata az igazságnak. De mennél kevésbé válik be a
magas követelmény a mulandóban, – ah, vajha ez az igazság belevésődnék
minden szívbe! annál hatalmasabban virágzik a fénye a világ fölött.
Mivel a világban nem történhetett úgy, ahogy én kivántam, azért
követelek háromszorosat és százszorosat! És csodálatos! Mikor én nem
nyugszom és szent buzgalommal elhatalmasodik, felém ragyog a mulandó
jelenségek szép világa, mintha ezt mondaná: Hát nem teljesedtem be csak
azért, mivel te belőlem származva és hozzám vonzódva nem hagytál fel a
követeléssel?
* * *
Mikor néhány nap mulva, melyet Lüdersennel és Hannal töltöttem el, éjjel
belopóztam a vízi kastély kertjébe – alig voltam már ember, – hangokat
hallottam Kaja szobájában. Mimsey néni basszus hangja mélyebb lett,
gondoltam és elhatároztam, hogy várni fogok, míg odafönn csönd lesz. A
bokrok nedvesek voltak az esőtől és a jávorfáról is csöpögött rám, a
nyári éjjel hűvössége tele volt illatokkal és minden illat az élet egy
anyai szelidséggel tele titkát rejtette magában. A virágok már
lehullottak, de az illatuk még ott lebegett a növények növekvő
gyümölcsein, mint reménnyel és sorssal teli emlék.
Kaja halk nevetése mint a lidércfény hullott le rám a nedvesen csillogó
levelekről, de erre a hangra borzongó fájás jött rám és mint a jég
rakódott le szívem körül. Úgy éreztem, mintha ez a megnevezhetetlen,
reszkető nevetés nem a száján és szemén át tört volna elő a lekéből,
hanem úgy támadt volna, mint egy szikrázás meztelen testéből, amelynek
borzalmas módon kiszolgáltatva kellett lenni. Mint izzó éles vágás
hatolt át tagjaimon és megakasztotta a vérem körforgását, mintha
üvegszilánkok és szikrák miatt akadozna az érverésem.
Még az érzékek legnagyobb ébersége is összetévesztheti a fájdalom
kiáltását az ujjongással, a felmagasztosulás sóhaját a gyalázat
nyögésével, az igent a nemmel, ha életről-halálról van szó, de a
szerelem füle tévedés nélkül ismeri fel az éjjel csendjében vagy a vásár
forgatagában azt az egyetlen, azt a megfoghatatlan és mégis nagyon is
világos vibrálást egy nő lehelletében, akinek érzékeit a bujaság
szentségtelen tüze gyujtotta meg.
Aztán pedig hallottam egy férfi gyöngéd, kérő hangját, azt a mély,
dallamos zengést, amely a másik férfi fülének úgy hangzik, mint az élet
legkínosabb hangjainak egyike és amelyet önmagán sem tudna elviselni, ha
egyszer öntudatosan hallaná. Emlékszem, hogy a könnyelmű mulatozás egy
elvesztegetett éjszakája sokkal ezután összehozott az életben egy
lánnyal, akinek órára szóló olcsó kegyéért esengtem egy könnyű részegség
felületességében és akinek válla fölött egy rövid pillanatra
megpillantottam egy tükörben a saját arcomat. Kővé meredtem ezektől az
arcvonásoktól és mint valami kisérteties halálos ellenség elől
menekültem ki az éjszakába.
De sajátságos, túlságos világosak, túlságosan igazak voltak-e ezek a
hangok, semhogy az öntudatomban megérthettem volna őket? Van-e a
kedélynek észrevevőképessége, amely gyorsabb az érzékeknél és időnkint
részesei vagyunk-e egyazon sorsnak, mielőtt érne bennünket?
Világ-alatti, sajátságos nevetés jött rám, borzalmas közömbösség
nevetése, itéletben gazdag, igazságos és részvétteljes. Szegény kicsi
Kaja, nevettem magamban, hát most a karmaiban tart és ráz, szegény
elveszett teremtés te, eltévelyedésed tarka édességében? És e belsőmben
lefolyó történéssel együtt hirtelen mintegy jóindulatú szolgálatkészség
ébredt föl bennem: te embertestvérem odafenn, te kedves akárki.
Aztán a történés csöndes, borzalmas szelleme az elmélkedés más
szférájába emelt: egy fickó van nála, egy férfi az ágyában, titokban
éjjel, mint egy cseléd, mint… mint ahogy valamikor engem odavett. Hát
nem voltam én is ilyen szolgája szórakozásának? És most kisértet ül a
mellemen és próbálja nekem egy nyomorúságos ítélkezés vigaszmorzsáit
odadobni. De hát hova fordulhatnék? Ezen a tehetetlenségen éreztem, hogy
egyedül vagyok a földön, jobban, mélyebben és tapasztaltabban, mint
bármikor azelőtt, de nem kívántam még ennek a bizonyosságnak az
ürességében sem menekülni, hanem elkezdtem halkan egy dalt fütyülni,
amelyet az iskolában kellett énekelnünk.
Sajátságos csend lett fölöttem, aztán látható lett a két keze egy
embernek, aki a szobában meghajolt és lassan és halkan behúzta a két
ablakszárnyat. Üvegfal keletkezett köztem és Kaja közt, örökre.
Aki sötét éjjel viharban ment át egy erdőn, kevés részletet tarthat meg
az emlékezetében, mert a képek előre nem látottan változnak és a
villámok csapásai új, de az előzőtől alig megkülönböztethető képét
idézik elő a természetnek. A vakítón, bengáli zöldben fellobbanó erdei
vadon, a démonoktól felzaklatott és kigyulladt világarc ez, amelynek
képe a lezuhogó víz áradatában és a mennydörgés kábító recsegésében
vadul el. Az új benyomás oly gyorsan következik a még alig felfogottra,
hogy a lelkünkben elvitatják egymástól a jogukat és összeolvadnak a
borzalom, félelem, meghatottság és áhitat összbenyomásává. Marad ugyan
itt egy átvilágított vízroham, ott egy feltornyosuló és vadul hajszolt
fa koronája az emlékezetünkben, de mindez túlságos erősen hat ránk,
túlságos tehetetlenül vagyunk az elemek közé benőve, semhogy szemlélőik
és megítélőik lehessünk.
Így tehát keveset tudok az éjjeli órákról, melyek Kaja ablaka alatti
élményre következtek. Már derengett a reggel, mikor az ablakomon
bemásztam. A bizonytalan világításban láttam, hogy Han fölkel a földről
és reszketve áll előttem.
– Kedves… – mondta mintegy álomban és reszketve elhallgatott.
Mit keres Han ilyenkor az én szobámban? – gondoltam. Han a társa egy
halásznak a tengeren, a tengeren, amelynél én tartózkodom, a világakarat
egy vagy más okánál fogva, amely bennem működik.
– Eredj Han aludni.
Han összekulcsolta a kezét és tördelte, meghajolva a térdén.
– Reggel lesz, kicsi Han. Látni a reggeli fényt a fejeden, csillog tőle.
– Igen, – mondta engedelmesen és aztán akadozva:
– Szomorú vagy…
– Igen, Han, szomorú vagyok, bizony, nagyon szomorú. Az ember néha
szomorú is lesz, ezért vagy azért, ember, ahogy jön.
– Ott van kenyér és tej – mondta Han tehetetlenül, – egyél hát, erősítsd
magadat, félek, de nem tudom, mért.
Így állt ott, megvilágítva és valószínűtlenül, egy halvány fényfolt az
üres reggeli órában a derengő szobában. Ránéztem és hallgattam a szavait
és a szememből kifolyt a könny az arcomra és lecsöpögött a földre a
csöndben, úgy hogy hallottam.
Mikor reggel felébredtem, a nap már magasan állt az égen. A sugarai
rézsút hullottak ablakomról és súrolták a ház falát, amelyen tarka
babvirágok virítottak. Az egyik virág úgy ült egy mozgó indán, mint egy
kis tűz-pillangó és hintázott az ég mély kékjében. A kertben Lüdersen
hangja hallatszott és elnémult s kívül újra a nyár nagy csendje
uralkodott.
A tengerhez mentem és megmosakodtam. A csónakot újonnan bekátrányozták
és olyan erős szaga volt, hogy a lehellete úgy rohant meg, mint egy
tűzhullám. A víz alig hallhatóan suttogott, a hullámok lomhán és
kicsinyen futottak egymás után, alacsonyan és vonakodva, mintha a
fényáradat álmossá tette volna őket. Odanéztem a vízi kastély felé és
messziről két csinos alakot pillantottam meg a parton. Kaja piros
sapkája fénylett és e mögött a pompás, finom, messze kis strandi alak
mögött a messzeség világoskék és elmosódó volt, mint egy végnélküli
álomvölgy.
Visszamentem a házba és hívtam Hant, aki a kertben dolgozott.
– Az éjjel – bocsáss meg, – mondta ő mikor belépett. – Csak azt akartam,
hogy…
– Van pénzed, Han?
– Pénzem?
– Felelj.
– Nem sok van a kezemben, néhány márka a szekrényben.
– És másutt?
– A városban van a takarékpénztárban több mint száz tallérom.
– Add ide a takarékkönyvet.
A szeme földerült, mintha a nap besütne a szobába.
– Ah, – sóhajtott és boldog mosollyal szorította a mellére a kerti
földtől durva kezét. – Mindjárt, azonnal, de nem megy el azalatt?
A földre néztem, amíg Han odavolt és odaadta a vékony füzetet, amely egy
újságba gondosan be volt csomagolva és szalaggal volt átkötve.
– Visszajössz? – kérdezte.
Bólintottam, fogtam a könyvet és elmentem.
Csaknem két órai út volt a városig, gyepük között vezetett az érésben
levő rozsföldeken, itt-ott erdőn is át. Láttam derekasan dolgozó
szélmalmokat és hallottam a sárgarigók hangjait. A barmok mindenütt künn
legeltek. Útközben azt mondtam magamban, hogy nem lett volna szabad
elvenni Han megtakarított pénzét, de hát honnan szerezhettem volna
máshonnan a pénzt, hogy keresztülvigyem a tervet, amely úgy hatalmába
ejtett, mintha egy idegen, tarka madár szállna le egy parasztház
szérűjén az itthoni madarak közé? Nem tudtam, komolyan vettem-e a
tervemet, mint ahogy általában nem igen tudtam, mit csinálok és egy
gonosztettet ép oly könnyen és meggondolatlanul tudtam volna elkövetni,
mint egy jótettet. Sorsom kegyes rendelése találtatta meg velem ezen a
napon ezt az utat, messze gyalázatom és fájdalmam színhelyétől, egy
ostoba és együgyű vállalkozást idézett elém mint menekülést és
megsebzett reményem szegény, nevetséges tetterejének varázsában tartott,
hogy így megóvjon egy gonosztettől, amely romlásomra lehetett volna.
Mikor a városba értem, fölvettem a takarékpénztárban a pénzt, ruhát,
fehérneműt és cipőt vettem magamnak, mindent, amire szükségem volt, hogy
külső megjelenésem szerint olyan osztályba emelkedjem, amelynek
tekintélye, hogy rajtam észrevehető lett, olyan fontosnak tünt fel, mint
az életem. Megijedtem, mikor most megpillantottam magamat egy tükörben
és megemeltem a kalapomat. Most már nem hiányzott nekem semmi, még egy
pár keztyűm is volt és cifra fogantyújú botom. Dél felé egy régi
kőkútnál ültem a piactéren, a templom árnyékában és egyszerre
észrevettem, hogy sírok. Ezen nevetnem kellett és igyekeztem könnyeim ez
állapotát elleplezni, amely kínosnak tűnt fel előttem, magamon, az
idegenen. Legjobban szerettem volna erről az esetről a járókelőkkel
komoly, kikerekített mondatokban beszélgetni és bizonyára módját tudtam
volma ejteni, hogy kellő világításba helyezzem magamat, mint valami rám
bízott védencet, akihez néminemű részvét fűz. Meghallgattak volna, ebben
biztos voltam, mert ki tagadná meg egy jól öltözött fiatalembertől azt a
felületes figyelmet, mellyel az udvariasság előír, ha illendően tud
beszélni?
Én azonban csak arra törekedtem, hogy elrejtsem, ami velem történt és
derült arcot mutassak. Hazamenet megijesztett az út pora, mert féltettem
a cipőmet. Levetettem, hogy kiméljem, különben is szorított. Négy óra
tájban lehetett, mikor visszaértem Lüdersen halászkunyhójába. Az öreg
halászni volt a tengeren és Han fogadott engem az ajtóban.
– Oh, Istenem, – kiáltott, – igen, igen!
Ujjongva csapta össze a kezeit és nem mert már tegezni.
– Hát most jókedvű? – kérdezte akadozva és lesütötte a szemét, hogy el
ne árulja, milyen boldog.
A reménye azonban kínos volt nekem, megrémültem a megelégedés egy bennem
kicsirázó lehetőségétől, féltem Han helyeslésétől és örömétől és
borzadtam attól, hogy a viszony egy szikrája lobbant fel bennem, mintha
az élet valami barátságos szelleme hívna vissza és mintha a kevéssel
beérés árnyékában még volnának helyei az életnek. De már egy egyetlen
gondolat, mely önmagamhoz vezethetett volna, kegyetlenül megrendített,
mert titkos bizonyosság mélységeibe vezetett, amely engem lassankint
elemésztett. Nem szabad gondolkodnom – gondoltam, mert arról van szó,
hogy megmentsem azt, ami nekem egyetlen. És egyszerre megremegtem a
haragtól e miatt a boldogság miatt, amelynek kedvéért meg kellene ölnöm
a gondolataimat.
Visszaadtam Hannak a pénzt, amire nem volt szükségem. Ő nagyon megijedt,
mert most, hogy a szemével látta, sokkal többnek tünt fel, mint mikor
osztatlanul, az elképzelésében volt. Az elszomorodás öntudatlan
mosolyával a készség miatt, mellyel visszaadtam, eltette a pénzt, mintha
azt mondaná: félreteszem a számodra. Nem volt többé az övé és senkinek
sem volt szabad az örömét rontani.
Ha most, le akarva őket írni, az élményekre gondolok, melyek ezután
következtek, akkor úgy érzem magamat, mintha én, aki itt ír most,
ugyanaz lennék, aki egyszer mellettem lépkedett, mikor a vízi kastély
felé mentem, de nem az, aki mindezt átélte. Mert nem voltam egységes
magammal, amilyenek vagyunk, mikor egyszerűen, öntudatlanul és vidám
szívvel élünk, hanem mintegy ki voltam űzve magamból és gúnyos szemmel
néztem magamat, amint ott lépkedek. Még ma is látom magamat, amint
lépkedek, de a szemem nem gúnyolódik többé. Jó azoknak, akikben az
emléktől szabadság támad, nem pedig keserűség, megértés és nem megbánás.
Csak a szenvedélynek van ez az emlékezés fenntartva. Csak igazi
forróságból és könnyekből támad fel bennünk a mult életformája, amely
nem szégyenít meg minket soha, mert a növekvésünket és létünk törvényét
ismerjük meg benne.
A fájdalmakkal azonban máskép jártam, mint az emberekkel, akiket ismerek
és akiket gyakran irigyeltem azért, hogy egészen oda tudják magukat adni
a fájdalmuknak. Nehezen veszíthetnek és könnyen felejtenek, én ellenben
könnyen veszítek és nehezen felejtek. Mire lehet ez fontos? Mondjátok
meg azt nekem és magatoknak, mert én nem akarok róla beszélni. A késői
középkor egy szép festményén láttam egyszer egy embert, aki karóhoz volt
kötve és a teste tele volt tűzdelve nyilakkal. Élt és a nyugodt szeme
mintha nézte volna a kínzóit. Úgy éreztem, mintha ki kellene húznom a
nyilakat a testéből, hogy a kiomló vér megváltást szerezzen neki, de
tudtam, hogy a szeme akkor behúnyódna. Ezért nem akartam megtenni,
gondolataimban, mert forrón irigyeltem azért, amit látott.