A szép asszony mosolyogva fogadta. Eléje ment az ajtóig, vigan repesve,
mint egy kecses madár és csókra nyújtotta homlokát.
A vitéz illatos hajára lehelt és megsimogatta bársonyos kezét.
– Ugy-e nem félsz már tőlem? – kérdezte lágy, bizalmas hangon.
– Nem, – válaszolt a herczegnő őszintén, – sokat gondolkoztam a multkori
eseten és rájöttem: nem volt félelemre okom.
Kont hirtelenében nem tudta magának megmagyarázni a szép asszony
magatartásának ilyetén váratlan fordulatát. Ott a várkastélyban csupa
láng lett egy ükapai jogczimen adott csókja után, kétségbevonta a vele
való vérrokonságot is, s most csupa nyugalom. Holott azóta egy olyan
jelenet játszódott le közöttük, a melynek reminiszczencziái már
csakugyan okkal nyugtalaníthatták volna asszonyi szivét. Hiszen a
szemébe mondta, hogy szerelmes. Még az ellen sem tiltakozott, hogy
idegen embert sejtsen benne… Egy vakmerő, izgalmas, kéjes játékot
játszott vele, s az eredmény: «Nem volt félelemre okom.»
Mi ez? Képmutatás? Taktika? Avagy most már csakugyan maga is _hiszi_,
hogy az ükapja szerinte az akkori érzése _csalt_?
Hát majd megtudja, hányadán áll vele. Mire helyet foglalt a szép
asszonynyal szemközt, már kész volt a vitéz a tervvel is, a melynek
segítségével a herczegnő lelkébe behatolni remélt.
– Arra, hogy félj tőlem, – vette fel a beszéd fonalát, miközben újra
kezébe vette a herczegnő kezét, – akkor se volna okod, ha csakugyan jó
nyomon jár vala az érzésed, azaz nem volnék az, a ki vagyok, az ükapád…
Nemde?
A szép menyecske elnevette magát. Úgy csilingelt a kaczagása, mint a
kristály.
– Hahaha, édes ükapa, – mondta a gúny egy alig észrevehető árnyalatába
burkolva a szót, – maga engem be akar hálózni, meg akar fogni.
– Eszembe sincs.
– De igen, igen, – erősítette az éles elméjű menyecske. – Még többet is
tudok, – tette hozzá, – bántja a hiúságát, hogy most már… hogy is
fejezzem ki magamat… hogy most már elfogulatlanul tudom megitélni a
közöttünk fennálló viszonyt.
– Nos, – kérdezte Kont vitéz, megjegyzés nélkül hagyva a szép asszony
csakugyan czélt talált megérzését. – Mit tartasz a mi viszonyunkról?…
– Azt, – válaszolta Emerenczia herczegnő, – a mit maga: magasabb
érdekből viselem a konzekvencziáit.
– Ez nem felelet.
– Annyira az, hogy válasz az előbbi kérdésre. Sőt kulcsa az én
_kiábrándulásomnak_ is. Egy olyan férfitól, a ki _magasabb érdekből_
csókol meg egy nőt, félni nem lehet.
Kont vitéznek kissé megpirosodott az arcza.
– Addig, míg nem tudott erről a magasabb érdekről, – kérdezte lassan,
szinte tagolva a szót, – lehetett félni?
– Addig – válaszolt a herczegnő, – lehetett.
– Tehát – évődött a férfi, – mégis megtudtam, a mit akartam.
– Mit?
– Azt, hogy ma se tart az ükapjának.
– Eszembe sincs.
A vitéz kissé előrehajolt a herczegnő felé.
– Tudja-e, hogy boldoggá tesz ez a hite?… S épen ezért nem akarom belőle
kiábrándítani.
Erre a szép asszony is elpirult kissé.
– Sejtem, – mondta, – de ne örüljön neki. Az a magasabb érdek egy olyan
nagy fal közöttünk, nagyobb a vérrokonság sem lehet.
Kont elmosolyodott.
– Ez az állítása még jobban hizeleg nekem, mint az előbbi…
– Ugyan?
– Azt bizonyítja, hogy haragszik arra a magasabb érdekre.
– Ki tudja azt? – évődött most már a menyecske, – hátha örülök neki.
– Én tudom, – állította a férfi biztonsággal. – Ha ki nem ejtem azt a
szót, ma is remegnél a közelemben.
Az asszony vállat vont.
– De az a szó – folytatta Kont, – megsértette hiúságodat; úgy véled,
téged magasabb érdek nélkül is szeretni kell.
– Azt – jegyezte meg a herczegnő egyszerűen, – minden asszony
megkövetelheti, hogy magáért szeressék…
Most egy kis szünet következett. A vitéz szólalt meg először.
– És – kérdezte, – ha azt mondanám neked _valamikor_, hogy magadért
szeretlek, elhinnéd nekem?
– Nem.
Kont újra megakadt. Lesütötte szemét. A herczegnő picziny lábára tévedt
a tekintete. A lábacska idegesen vibrált a szőnyegen. Ebből aztán
megtudta a vitéz, hogy a herczegnő nem úgy érez, a hogyan beszél.
– Kinek tart engem? – kérdezte hirtelen, a herczegnő arczára kapva
szemét.
– Egy zseniális embernek, a kinek titkos útjai vannak.
A válasz láthatólag megdöbbentette a férfit.
– És mégis vállalja velem szemben az ükunoka szerepét?
– Vállalom, – felelte a szép asszony, – mert úgy érzem, nemesek a
czéljai és mert…
– Mert?
– Mert a helyzet igen érdekes, igen bizarr…
– Nem kiváncsi a czéljaimra?
– Nem, a titokzatosságot szeretik a nők.
Kont vitéz mélyen meghajtotta magát.
– Herczegnő, ön a legeszesebb asszony, a kit valaha ismertem.
Emerenczia, kegyednek hat érzéke van.
Az asszony elnevette magát.
– Kedves ükapa, ön kizökkent a szerepéből, azt találom, kissé korai és
túlsok a belém helyezett bizalma. Annyit egy asszony sem érdemel meg
senkitől.
– Igen, – mondta Kont, – tegezni foglak ezentúl is… négyszemközt is… De
a bizalmamat nem sokallom. Benned biztos vagyok, te eszes, érdekes,
csábos asszony!
– És ha egyszer mégis el találom árulni a világnak, hogy _előttem
leleplezte_ magát?
– Azt én nem tettem, – állította Kont komolyan.
– Ugyan, édes Kont, – ellenvetette a szép asszony némi ingerültséggel, –
előbb mondta, hogy eszesnek tart, hát ne játszon velem kétszinű
játékokat. A mi barátságunknak a kapcsát, az ingerlő pikantériáját épen
abban látom, hogy én vagyok az egyedüli lény, a kit nem ámít s a ki
előtt nincsenek komoly titkai… Vagy velem is el akarja hitetni, hogy az
égből jött szellem, a Kont szelleme, hogy a haza megmentése érdekében
inkarnáltatta magát? Ugyan!…
Kont mély lélekzetet vett s hátradőlt székében.
– Édes Emerenczia, – mondta lágy, szinte elegikus hangon, – én semmit se
akarok veled elhitetni, mert hiszen rá fogsz te jönni a hitre magadtól
is. A tények fognak meggyőzni arról, hogy az égből jött szellem vagyok,
a magyar nemzet providencziális szelleme, a mely eddig is megjelent az
ország határai között, valahányszor a nemzet veszélyben forgott.
– Így megértem magát, – mondta Emerenczia, – csak az eszközein
csodálkozom. Hunyadi, Rákóczi, Deák nem proklamálták égi eredetüket!
– Azok – állította a vitéz, – olyan korban éltek, a melyben hinni tudtak
az emberek a nélkül is. A mai korszellem gyermeke ellenben nem ismer sem
tekintélyt, se kegyeletet, se eszményt; ennek csudatevés kell, hogy
meggyőzessék, Krisztus sem boldogult volna a maga korában csudatevések
nélkül.
A herczegnő megértőleg bólintott a fejével, aztán egy hirtelen
mozdulattal Kont felé nyújtotta kezét.
– Igaza van.
Kont megcsókolta a kicsiny kacsót.
– Segítségemre lesz?
– Igen…
– És megkegyelmez a magasabb érdeknek?
– Meg, hiszen szeretem a hazámat. Feláldoznám érette az életemet is.
– De – kérdezte Kont, – belátja-e azt is, hogy semmit se kell érte
feláldoznia?
Félrebillent a szép asszony feje, nem válaszolt. Kis keze idegesen
zongorázott a széke karján.
Nyilt az ajtó… A komornyik meghajtotta magát.
– Herczegséged…
A herczegnő felszökött székéről.
– A karját, édes Kont.
A vitéz az ebédlőbe vezette Emerencziát. Háziasszony és vendége helyet
foglaltak szemben egymással. Egész éjfélig tartott a tête-à-tête. A
férfi vitte a szót. Az asszony csak felelt. Kont vitéz kérdést kérdésre
halmozott, s oly különösek voltak kérdései, mintha csakugyan egy idegen
világból származott volna a földre s mindezideig nem lett volna érkezése
megismerkedni a haza viszonyaival.
A herczegnő nem tudta magának megmagyarázni ezt a tájékozatlanságot. De
azt érezte, hogy jóhiszeműek a Kont kérdései. Készséggel megfelelt
rájok… A lángeszű, kemény férfi, a pompás gyönge asszonynak ilyenformán
szövetségestársa, tanítványa lett.
A tanítvány búcsúzáskor kezébe vette szép mestere kezét.
– Ennek a mi két kezünknek – mondta, – nem szabad többé széjjelválni
soha, soha!
Emerenczia gyöngéden viszonozta vendége keze nyomását, de szóval nem
szentesítette a szövetséget.
Kontnak elég volt a megértő kézszorítása is.