Tiz óra tájt jött, hallottam künn a hangját, amint beszélgetett egy kis
gyermekkel, akit a kezénél vezetett. Miért nem jön be, és miért hozta
magával azt a kölyket? Megfigyeltem és rájöttem, hogy jelt ád, amikor
olyan hangosan beszél a gyermekkel; láttam azt is, hogy tekintetét a
tetőnek irányozta, Glahn ablakának, Amikor meghallotta a hangját, az
ablak mögül intett neki talán? Annyi mindenesetre világos volt előttem,
ha az ember odalenn egy apró gyermekkel beszélget, semmi szüksége arra,
hogy a magasba nézzen.
Egy pillanatig arra gondoltam, hogy kimegyek hozzá és megragadom a
karját; ám ugyane pillanatban elengedte a gyermek kezét, a gyermeket
egyedül hagyta állani és ő megindult, megindult a folyosó felé. Nos, igy
mégis megjött végre; az volt a szándékom, hogy alaposan lehordom, amint
belép.
Most állok és hallom, hogy Maggie a folyosón jár, egyáltalában nem
tévedek, ő most közvetlenül az ajtóm előtt áll. Ám ahelyett, hogy bejött
volna hozzám, a lépcsőn hallottam recsegni a lépéseit, fölment a
padlásra, Glahnhoz ment, mindezt igen jól hallottam. Fölrántottam az
ajtót, fölnéztem, de Maggie megérkezett már, az ajtó bezárult mögötte és
nem hallottam semmit többé.
Ez tiz óra tájt történt.
Visszamentem a szobámba, előkerestem a puskám és megtöltöttem, igen, ezt
tettem, habár éjszaka volt. Tizenkét óra tájban fölmentem a lépcsőn és
hallgatóztam az ajtón; hallottam, hogy Maggie bent volt még mindig, bent
volt és ugy látszik, igen jól mulattak, azután lementem ujra. Egy óra
tájt fölmentem megint, akkor csöndes volt minden. Vártam az ajtó előtt,
amig fölébrednek, két óra lett, három óra, négy óra és akkor
fölébredtek. Ám ugyane pillanatban nagy lármát hallottam lentről, a
korcsmárosné szobájából és nekem gyorsan lekellett sietnem, nehogy
meglephessenek ők. Glahn és Maggie bizonyosan ébren volt már és én egész
bizonyosan sok mindent kihallgathattam volna, de hiába, lekellett
mennem.
A folyosón ezt mondtam magamnak: Látod, itt ment el ő, könyökével
surolta az ajtóm, de ő nem ide nyitott be, ő fölment a lépcsőn, itt van
a lépcső is, ő ezen a négy lépcsőfokon ment föl.
Ágyam érintetlen volt még és én nem feküdtem le most sem; odaültem az
ablakhoz, kezembe vettem a puskát és azzal babráltam. A szivem nem vert,
hanem reszketett.
Félórával később Maggie lépéseit hallottam a lépcsőn. Odahuzódtam az
ablaktáblám mellé és láttam, amint kilépett a konyhából. Az a kurta, kis
gyapotszoknyácska volt rajta, ami a térdéig sem ért, vállán pedig egy
gyapju kendő volt, amit bizonyosan Glahntól kölcsönzött. Különben
teljesen mezitelen volt és a kis gyapotszoknyácska teljesen összegyürött
volt. Mint rendesen, szokása szerint, lassan ment most is és nem is
tekintett az ablakom felé. Azután eltünt a kunyhók között.
Nemsokkal azután lejött Glahn, puskával a hóna alatt és teljesen
fölkészülten a vadászatra. Komor volt és nem is üdvözölt. Egyébként
nagyszerüen kiöltözött és rendkivüli gondot forditott a toalettjére. Ugy
kiöltözött, akár egy vőlegény! gondoltam.
Egy pillanat alatt elkészültem, elindultam vele és egyikünk sem szólt
egyetlen szót. Az első két fajdot, amit lőttünk, a szó szoros értelmében
szétroncsoltuk, mert golyókkal lőttünk rájuk, ám azért mégis megsütöttük
ezeket egy fa alatt és szótlanul fogyasztottuk el. Igy mult az idő
tizenkét óráig.
Glahn rámkiáltott:
– Bizonyos benne, hogy megtöltötte a fegyverét, valami váratlan
zsákmányra akadhatunk. Töltse meg minden esetre!
– Megtöltöttem! válaszoltam.
Akkor egy pillanatra eltünt valami bokor mögött. Milyen gyönyör lenne
lelőni őt, lelőni, mint egy kutyát! Nem volt sürgős, ő még töprenghet
egy ideig ezen, ő bizonyosan tudta, hogy mit forgatok az agyamban,
bizonyosan tudta és azért kérdezte, hogy megtöltöttem-e a puskám. Még ma
sem tudott ellenni anélkül, hogy kielégitse a hiuságát, kiöltözött és
piros inget vett magára; vonásai minden mértéken fölül gőgösek voltak.
Egy óra tájt halványan, dühödten állott elém és azt mondta:
– Nem, ezt nem birom tovább. Nézzen utána hát, nézze meg, ember nézze
meg, hogy megtöltötte-e a puskáját!
– Szabad arra kérnem, hogy inkább a maga fegyvere miatt aggódjon!
feleltem. Ám én igen jól tudtam, hogy miért érdeklődik folyton a puskám
után.
Ám ekkor eltávozott mellőlem. A válaszom olyan hatással volt reá, hogy
elcsöndesedett és lehorgasztotta a fejét, amikor eltávozott.
Nemsokára egy galambot lőttem és ujra töltöttem. Mig ezzel
foglalatoskodtam, Glahn félig egy fa mögé rejtőzködötten vizsgált engem,
figyelte azt, hogy valóban megtöltöttem-e ujra a puskám, mindjárt azután
pedig egy éneket kezdett énekelni és pedig egy lakodalmas éneket.
Lakodalmas éneket énekel – gondoltam – és a legjobb ruháiba öltözött,
bizonyára azt gondolja, hogy ilyen módon teljesen ellenállhatatlan lesz.
Mielőtt éneke végére jutott volna, előttem lassan le meg föl kezdett
járni és mig előttem járt, énekelt folyton. Megint szorosan a puskám
csöve elé állt, mintha azt gondolta volna: látod, mindjárt megtörténik
és azért éneklem én ezt a lakodalmas éneket. Ám az nem történik meg
mégsem és amikor elhallgatott kénytelen volt rámnézni.
– Ma nem lövünk semmit? kérdezte és mosolygott. Mintegy bocsánatkéréssel
tette amiért énekelt a vadászat közben. Ám ugyane pillanatban megszépült
a mosolya, ugy tünt, mintha sirna bensejében és valóban ajkai
reszkettek, habár ugy tett, mintha mosolyogni tudna ebben a komoly
pillanatban.
Én nem voltam fehérszemély és ő láthatta jól, hogy nem volt semmi
hatással reám; türelmetlen lett, elhalványodott, céltalanul, ideges
lépésekkel csavargott körülöttem, majd jobbra, majd balra volt tőlem,
néha-néha megállott és várt reám. Öt óra tájt hirtelen egy csattanást
hallottam és közvetlenül rá egy golyó süvitett el a bal fülem mellett.
Fölnéztem, Glahn néhány lépésnyi távolságban állott tőlem, rámnézett és
füstölgő fegyverét a karján nyugtatta. Le akart lőni? Azt mondtam:
– Ön hibázott; egy idő óta igen rosszul lő ön!
Ám ő nem lőtt rosszul, ő nem hibázott soha, engem akart fölizgatni
csupán.
– Ugy! Az ördögbe is, bosszulja meg hát magát! kiáltott vissza.
– Ha megjön az ideje! kiáltottam és összeharaptam a fogam.
Szembeállottunk, néztük egymást, Glahn hirtelen fölrántotta a vállát és
átkiáltotta hozzám:
– Gyáva!
Miért kellett, hogy gyávának is nevezzen? Arcomhoz kaptam a puskát,
egyenesen a szeme közé céloztam és megnyomtam a ravaszt.