A postahajónak a délután folyamán kellett elindulni.
Lementem a kikötőhidra, podgyászom a födélzeten volt már. Mack ur
megszoritotta a kezem, biztatott, hogy kellemes lesz az idő és azzal
bátoritott, hogy ilyen időben ő is szivesen vállalkozna tengeri utra. A
doktor jött és a kisérője Edvarda volt; éreztem, hogy térdeim táncolni
kezdenek.
– Fölkisérjük önt a födélzetre! – mondta a doktor.
Megköszöntem.
Edvarda egyenesen az arcomba nézett és azt mondotta:
– Köszönetet kell mondanom a kutyáért! Összeharapta a száját – ajkai
fehérek voltak.
– Mikor indul a hajó? – kérdezte a doktor egy embertől.
– Félóra multán.
Nem szóltam semmit.
Edvarda zavarodottan tekintgetett arra is, amarra is.
– Doktor – mondta – nem mennénk haza? Megtettem ami kötelességem volt.
– Ön elvégezte a kötelességét? – kérdezte a doktor.
Az ő örökös helyreigazitó módján nevetett; Edvarda azt mondta:
– Igen, hát nem az volt, amit tettem.
Nem! mondta szárazon.
Ránéztem. A kis ember hidegen és elszántan állt; ő megcsinálta a maga
tervét és elszántan tört a felé. És ha veszitene mégis? Nos, nem mutatja
mégse; az ő vonásai nem torzulnak soha.
Alkonyodott.
– Nos, Isten önnel! – mondtam – köszönet minden napért!
Edvarda némán nézett rám. Akkor elforditotta a fejét, egy helyben állt
és a hajót nézte.
Beléptem a csónakba. Edvarda a rakodón állott még. Amikor a födélzetre
értem, a doktor istenhozzád-ot kiáltott utánam.
Visszanéztem a partra. Edvarda abban a pillanatban indult haza a
rakodónál, lassan ment és a doktor messzi bicegett mögötte.
Ez volt az utolsó eset, amikor láttam őket.