Nyáréjek, csendes vizek és végtelenül csendes erdők. Az utról semmi
kiáltás, semmi lépés nesze, a szivem ugy tele volt, mintha nehéz bor
töltötte volna meg.
Ablakomnak csendesen, nesztelen legyek, szunyogok röpültek, a tüzhely
lángja és a sülő madár illata csábitotta őket. Tompa zúgással ütődtek a
tetőnek, fülem mellett rohantak el, hogy hideg futott keresztül rajtam,
azután ráültek a falonlógó fehér lőporszarumra. Szitakötők, szunyogok,
pillék ültek egymás közelében, gyenge testük reszketett és engem néztek.
Kiállottam a kunyhó elé és hallgatóztam. Nem, semmi zaj, aludt minden. A
levegő szinte világitott a fénylő rovaroktól, milliónyi zizegő
szárnytól. Ott, az erdőszélen kicsiny virágok bólongattak. A hanga
virágzott és én szeretem ezt a kicsiny virágot. Hála néked isten minden
kicsiny hangavirágért, amit valaha láttam, olyanok voltak, mint lábam
elé szórt parányi rózsák és én sirtam annyira szerettem őket. A közelben
valahol vadrózsák is voltak; nem láttam őket, de éreztem az illatukat.
Ám most, az éj óráiban az erdőben hirtelen nagy, fehér virágok
fejlődtek, kelyhük kitartón állt és lélegzettek. Szőrős éjjeli pillék
dörzsölődtek leveleikhez és reszketésbe hozták az egész növényt. Egyik
virágtól a másikig mentem, részegek voltak, igen részegek a virágok és
én láttam, mint részegednek meg.
Könnyü lépések, egy ember lélegzetvétele és egy kedves jó estét.
Feleltem neki, a földre vetettem magam, átkaroltam a két térdét és
simogattam a ruháját.
– Jó estét Edvarda! – mondottam még egyszer és kimerült voltam a
boldogságtól.
– Mennyire szeretsz engem! – susogta.
– Mennyire hálásnak kell lennem, válaszoltam. Te az enyém vagy és a
szivem egész nap csendesen fekszik bennem és rád gondol folyton. Te vagy
a világ legszebb lánya és én megcsókoltalak téged. A gyönyörüségtől
mindig kipirul az arcom, ha arra gondolok, hogy megcsókoltalak téged.
– Miért szeretsz ennyire éppen ma este? – kérdezte.
Számtalan oka volt ennek, csak gondolni kellett rá, hogy imádjam. Az a
nézés a boltos, a homlokra ivelt szemöldök alól és az a sötét, bájos
bőr!
– Talán ne szeresselek! – mondtam. Itt járok köröskörül, és ha nézek,
arra gondolok, hogy te eleven, hogy te egészséges vagy. Egyszer egy
bálon volt egy fiatal hölgy, aki végigült minden táncot, akit senki nem
vitt táncba. Nem ismertem őt, de vonzott az arca és meghajtottam előtte
magam. Nos? Nem, ő a fejét rázta. Kisasszony nem táncol? – kérdeztem.
Megfoghatja ön azt, mondotta, apám hatalmas volt, erős, anyám tökéletes
szépség és az anyámat erőszakkal vette el az apám. És én – sánta lettem.
Edvarda rámnézett.
– Üljünk le! – mondotta.
Leültünk.
– Tudod, mit mond a barátnőm rólad? – kezdette. Azt mondja, hogy olyan a
szemed, mint valami fejedelmi állaté és azt mondja, megőrjited, ha
ránézel. Azt mondja, ugy hat a szemed rá, mintha megérintenéd.
Hogy ezt hallottam, önző öröm futott rajtam végig; nem magamért, de
Edvarda kedvéért, azt gondoltam: csak egy valaki van, aki érdekel engem,
vajjon mit mond ő a tekintetemről?
De azt kérdeztem:
– Ki az a barátnőd?!
– Azt nem mondom el, – felelte. – Ám egyike volt azoknak, akik velünk
voltak a száritóhelyen.
– Ugy, ugy! – mondottam.
Azután más dolgokról beszélgettünk.
– Apám nemsokára Oroszországba utazik, – mondotta – és akkor ünnepet
rendezünk. Voltál a kék dombon már? Két kosár bort viszünk magunkkal; a
hölgyek is eljönnek a paplakból; apa már átadta a bort. Ugy-e, többé nem
nézel ugy a barátnőimre? Nem, ugy-e?! Mert különben nem hivlak meg.
És minden további beszéd nélkül karjaimba vetette magát, rámnézett,
belemeredt az arcomba és hallottam a lélegzését. Tekintete fekete volt,
fekete egészen.