Legelsőbben, a király engedelmével, Aristoteles a királyfit magával
vitte Stagírába. Megmutatta neki az új rendet, a polgári élet fegyelmét,
amely ott uralkodik. A csínt, az izlést, amely athenaei magvakból
csirázni kezd. Az ifjak testgyakorlatait: versenyeket, birkozásokat. A
grammatisták vezérszavára betüket vető, szavakat, verseket egyszerre
hangoztató gyermekek karát. Az együtt dalolva dolgozó épitőmunkásokat:
éppen Apolló templomának oszlopait állítják vala helyökre új formáju
emelőgépezettel, amelyet Aristoteles rajza szerint szerkesztettek.
Otthon a házánál Kallisthenes szép írásait és rajzait. Előhívta aztán
magát _Kallisthenest_ is. Ez néhai atyjával három évig messze földeken
bujdosott vala, s a persák és indusok nyelvén is beszél. A mélynézésü,
komoly fiu (noha idősebb, de alig nagyobb növésü, mint ő) megtetszett
Sándornak, s „Jöjjön hozzám“ – mondá a királyfi. A mester sem egyebet
akart. Harmadnap úgy mentek kíséretökkel hárman Pellába.
Ez idő alatt Filepnek egy ékes levelet hozának Athenaeből, az öreg
Isokratestől. A magva (ha jól értették) az a bölcs tanács, hogy Filep
mentül jobban vigyázzon és vigyáztasson magára. A király megmutatta a
levelet Aristotelesnek, hozzáadván: „Nem kellene-e talán a fiamra
vigyáztatnom jobban?“
Aristoteles Sándort és Kallisthenest együtt tanította. Sándornak is
nagyon tetszett így. Felsőbbségét, s kiváló tehetségét szabadabban
gyakorolhatta. A mesternek is könnyebb volt a dolga. A királyfi
ötleteit, szeszélyeit, ellenkezéseit Kallisthenesnek kellett kifognia.
Maga csak mintegy a gyeplőt tartotta. Mindenekfölött sokat ért az unalom
és megunás elkerülése. Természetes életrend lett a sétálva, járkálva,
utazgatva tanúlás. Váltogatva Pellában és Stagírában való tartózkodás.
(Stagíra lakósainak nőtt a lelkök.) Piacon, mezőn, úton, kikötőben,
hajón, táborban, könyvtárban, műhelyben, bányában, istállóban,
vadászaton, idegen követségek fölvonulásánál – mindig új és változatos
tárgyu beszélgetések, hármasban kezdve, többesben folytatva; mert
innen-onnan magukhoz hívtak egy-két alkalmas személyt: katonát,
kézművest, lovászt, tolmácsot, sihedert, vén embert, bénát, vakot,
álomfejtőt, rabot, beteget, haragvót, sírót, fuvolást, szemfényvesztőt,
állatszelidítőt, kalmárt, mindenfélét. Ilyenkor annyi kérdés, felelet,
tanúlság, jó ötlet keletkezett, hogy belőlök maga Aristoteles is nem
keveset épült, s gyarapíthatta jegyzeteit. Igy, szemlélethez, alkalomhoz
kötve, tanított mindent, ami tudásra érdemes. A rendszer szigorúságáról
lemondott, csak a pontos meghatározásoktól (Sándornak tréfás ötleteit
elhárítva) nem tágított. Mert azokon épül az értelemnek szilárd és
egyenes útja. És soha sehol sem felejtette, hogy a királyfinak lelkébe
oltsa a tudatot: _miben különbözik a műveltség a műveletlenségtől, a
hellénség a barbárságtól_. Sándor erre mind komolyabb figyelmet
mutatott.
Csak két tárgyat törekedett neki elvontan, rendszeresen is tanítani. A
rhetorikát: ebben jártasnak lenni elengedhetetlen „királyi ékesség“. És
az ethikát: ennek ismerete nélkül a király nem értheti meg „hivatalát“
és követése nélkül nem méltó a hivatalához. Mit ér pedig híres állam
királyának lenned, ha a híres államhoz méltó király lenni nem birsz?
Mind a két tanúlmány belemélyedést kivánt. A velök való foglalkozás
zavartalan alkalmainak megválasztását a mester magára a királyfira
bízta. Csakhogy ez inkább hajlott mindenre, ami cselekvés, mintsem
elmélkedésekre. Mégis – gyéren kért leckéken – nem keveset szerzett meg
magának a „királyi ékességből“. Amit pedig az elméletből elfelejtett,
vagy fölfogni eleve elmulasztott: annak _valamely rövid könyvbe
foglalását_ kérte a mesterétől. A királyi „hivatalra“ azonban, – azt
mondá – úgy kiván készülni, hogy adjanak elébe jókat, akiket
cselekedeteikért jutalmazni, s rosszakat, akiket büntetni kell. Ő
meghallgatja előbb a philosophus tanácsát, viszont ez hallgassa meg az ő
itélkezését, s ha kell, igazítson rajta. Aristoteles azt felelte: „Ez is
lehetséges. De a philosophus nem állhat mindig melletted; a philosophia
pedig, ha megtanulod, mindig veled lesz.“ Téli hónapokban mégis
egynehány leckét hallgatott Sándor az ethikából: leginkább a
beszámításról és az erények nemeiről. Aristoteles az egész tudományt
könyvbe foglalta ugyan, s remélte, hogy Sándor valamikor azt is kérni
fogja tőle, de hiába remélte. (Végre is azt a könyvet megbővitve,
emlékül a maga kiskoru fiának, _Nikomachosnak hagyta._)
Ellenben önként tudakozta Sándor a mesterétől a világ különféle
államainak kormányzása históriáját. Erről Aristoteles sokat beszélt
neki, s adott egy nagy jeles könyvet is, amelyet Kallisthenesszel szépen
újra iratott. A tanúlságos könyvet Sándor mint király is elégszer
forgatta, azzal a két kisebb könyvvel együtt, amelyeket magának _A
királyságról_ és _A telepítésekről_ íratott a philosophussal.
Legjobban megszerette Sándor a Stagírita beszédjei közül azokat,
amelyekben _Homeros énekeit fejtegette_. Homerost, mestere ügyeletével
szépen íratva, mint kincset becsülte, arany szekrénybe zárva, mindig
kézügyben tartotta. Olvastatta, hallgatta gyakran. Királyi
álomlátásoknak nevezte ezeket az énekeket.