A mező zöldben fénylett az őszi napsugarakban.
Olyan nap volt, melyről azelőtt azt szokták mondani, hogy mélabú száll
az ember lelkére s az elmulás fájó borongása lepi meg a szívet.
Szelíd kékesszürke párák a szemközti dombsoron, csak jó látcsővel lehet
fölfedezni a magasabb peremeken a parányi földhányást, amely mögött az
ellenség lappang.
Ijedten elmeredt szemmel nézte ezt a képet a fiatal hadnagy.
A földön feküdt s két könyökre támaszkodva tartotta szeme előtt a
távcsövet s minden bokrot, minden gödröt végigkutatott a szemközti
dombokon.
Nem látott ellenséget. Ott kellett pedig lenniök. Be voltak jelezve s
minden pillanatban készen álltak a rohamra, csak jelt vártak.
Leeresztette a távcsövet; egyszerre a távolba futott előtte a táj s
meglátta a párás őszi képet, a lombok sárguló tarkaságát.
Bágyadtság, kábultság lepte meg az agyát.
Milyen szomorú dolog ez az élet.
Hirtelen, egész váratlanul fölmerült benne az élet értékeinek
fölbírálása. Meglepi néha az embert ez az érzés. Actió közben csak a
percnyi munka végrevitelére feszül minden akarat, de hányszor nem ér
utól a csöndes meditálás: mire ez mind? Mire ez az élet?
– Egészséges vagyok – mondta magában. Erős, egészséges ember.
Remélhetem, hogy kibirom a strapát s megérem a háború végét… Csak a mai
napon túl legyünk… Nem vagyok sem éhes, sem szomjas, a körülményekhez
képest jól érzem magam… A fejem tiszta s nem is félek… Ilyen körülmények
között már jobb dolgom nem is lehet. A rajvonalat mindenfelé lövik, már
egész lyukakat lőttek benne és nálam semmi baj… Talán nem is lesz… Mért
lenne… Véletlenség, hogy eddig nem volt baj, de az is véletlenség, ha
ezután lesz… Baleset mindenütt érhet, de ki rontja azzal magát, hogy
folyton a balesetektől retteg…
Kicsit elmosolyodott. Szeretett volna valakivel beszélni s «pszt»
szólott rá a mellette fekvő tizedesre, aki hangosan azt kiáltotta
valakinek:
– Ki volt tegnap küldönc a százados úrnál?
Szinte megdöbbenve nézett a fiúra. Ennek tegnapi dolgokon jár az esze.
Egyszerre úgy tűnt föl neki a tegnap, mintha az elmult évszázadokról
volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van már a tegnap?… Az már tisztára
história… Mintha József császár koráról beszélnének: kalapos király…
S abban a pillanatban megérezte, hogy ez az élet milyen irtóztató
hosszú: hisz ők most századokat élnek át… Nem a tegnap, de a reggel, a
dél is hol van már… Délben még ott voltak a pataknál s reggel még a hat
kilométerrel hátrább eső dombokon állottak… Mikor fog ő még egyszer a
patakhoz kerülni, ahol vizet ivott és virágot tűzött a sapkájához. Soha.
Ép úgy nem, mint ahogy diák nem lesz többet.
– Csak a mai napnak vége legyen.
Az ágyúdörgés szakadatlanul puffogatta az eget, a földet, de ez a zaj
csak úgy hatott reá, mint a gyár kalapácsainak zúgó csattogása. Külön
kellett ráeszmélnie, hogy észre vegye.
S mindezt annyi idő alatt futotta át gondolatban, míg leeresztette a
látcsövet meg lehunyta szemét s zúgó agyát kissé pihentette.
És még ez az idő is milyen hosszú volt.
A szeme amint felnyílt, már föl is pattant s dermedten meredt rá egy
bakára, aki isten tudja mért, fölugrott, hogy félig fölemelkedve hátra
menjen.
Az alacsony zöld fűben ott feküdt a srapnell… Később kiboncolta
emlékeiből, mikor látta meg, hogy leesett ez a srapnell s ott maradt
dögölve a fűben… most előre látta, mi fog történni.
Rövidebb idő alatt, mint amennyi kell hozzá, hogy fölismerjen névszerint
egy katonáját, akit egészen jól ismer: látta, hogy az rálép a
srapnellre.
A szeme megkövült, lehunyni sem tudta.