Macska!… Régen elmult örömök és boldogságok villantak eszébe. A kis
lányait látta, ahogy a fehér cicákkal hempergőztek. A kis gyerekének a
hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a macskát
cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszínű kis cica…
– Cic, cicic!… hallotta jobbról is, balról is.
Felkönyökölt.
Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén és
kiváncsian, vigyorgó képpel néztek.
– Cic, – mondta mind, – cic!
A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér volt
a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen
mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a kényes
emberek.
– Cici, cicicic!…
S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és ravaszul,
lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant megcsipni.
– Vigyázz, elszalad, – kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a
macska kézben volt.
Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagybajuszú öreg magyar és
úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy földi féreg,
amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni az égre…
– Tudsz magyarul cicu? – mondták az emberek és nevettek.
– Az apád csillagát! hogy tud karmolni, – mondta a vén honvéd s büszkén
mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. – Még leszedné róla a
bőrt!
– Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni.
– Nem kell úgy megszorítani!
– Nem való ilyennek a kezébe a macska!
– Adcsak ide! – hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind
a macska után vágyott.
Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak itt s egy
kis macska… a halál mezején…
– Cicuskám! – szólt oda egy ember, – kis cicuskám! hogy kerülsz te ide,
cicus? Gyere haza velem Magyarországra. Böskéhez… a bácsi Böskéjéhez.
– Ne csábítsd el! – mondta a honvéd, aki a markában úgy tartotta a
cicát, mint egy madarat, – Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához
Nagyszemmre, a Patics-utcába…
Az arcához szorította a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a többi
irigyen és csorgó kivánsággal nézte.
– Teljes fedezék! – kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt
őrmester, mert valami gyanust vett észre.
Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behúzódott a fedezékébe.
Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellenség felől lovasok
közeledtek vágtatva.
– Itt a muszka! – kurjantott valaki.
– Nem muszka ez, te szamár, hanem huszárok!
– Hászíppa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már szaladnak
visszafele!
Ahogy a háborúra visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a
testüket, a fáradtságukat.
– Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek épen erre! – mormogta a
macskás ember s a cicát beszorította a kebelébe.
A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc
mulva veszekedett gránát csapott le.
Lehúzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszú perceken át visszafojtott
lélekzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mind ilyen remek
megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt
lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára elevenítette meg őket
újra a macskanyávogás.
Mire kinéztek a földszínére, már a huszárok ott látszottak a falu alatt.
A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár, a nap utolsó
sugara.
A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékből a cicát
félkézzel s a másikkal símogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a kis
mélységű sírban.
– Megijedt!
– Cicukám, megijedtél?
– Nem szereted a gránátot, cicuka?
– Hát a gombócot?
– Hát a friss tejecskét? – mondták összevissza.
S úgy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete kezeiben
tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját
és kinyújtotta hegyes kis piros nyelvét s feltartott kis fehér orrával
az égre nyivákolt.
– Milyen tiszta – szólt az őr.
– Mosdik.
– Többet mosdik, mint te.
A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és
tovább szaladt.
Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat mulva már megint fogva
volt.
Most új embernek kezdődött új öröme. Simogatta, szeretgette, olyan
gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a gyereke
hajával… s a többi nézte…
– Teljes fedezék! – hallatszott újra a hadapródőrmester kiáltása.
Abban a pillanatban mindenki lebújt.