– A vőlegényem ügyvéd Skoléban… Augusztus 3-án vonult be, hadnagy a… Mit
csinál, az istenért, mért csavarja le a lámpát…
– No ne ugorjon fel, egy ügyvéd menyasszonyát nem szabad kivülről
megismerni, hogy itt beszélget egy magános tiszttel… Én is ügyvédjelölt
vagyok…
– Csupa diskréció…
– De mennyire!…
A lámpa kis fénnyel égett, a lány szava fojtva, ideges kis kacajjal teli
pattogott…
– Ha vége lesz a háborúnak…
Mikor hazakisérte a zászlós, a trénszekerek horkoló sorában, egy
árnyékban még egyszer megengedte, hogy megölelje a legény; a szemét köny
fátyolozta be és olyan csodálatosnak érezte ezt a pillanatot. A nagy
éjszakában mintha az egész háború ezért volna, hogy oly távoli két lény
egyszer találkozzék…
Akkor sóhajtott.
– Azt mondta, nem akarja elfelejteni ezt a napot…
– Soha… ezt az éjszakát soha…
– Nézze… őrizze meg a névjegyemet…
A kis kötött szatyorjában kutatott s egy kicsi kartonlapot nyomott a fiú
kezébe.
S lángoló arccal elszaladt. Be a házba. Egy perc múlva bent volt a
lakásában.
A zászlós utánanézett. Elégedetten pillantott fel az égre. Keletről
virradt. Megpróbálta elolvasni a nevét, de nem tudta, bedugta a bluza
felső zsebébe.
Abban a pillanatban felriadt a trombita jel.
A néma falu megmozdult, mint egy méhkas, ő futva ment vissza a tanyája
felé.
Bihonec a lóval, s egészen fölszerelve már ott várta az utcán.
Felpattant a lóra. A szekerek ott állottak sorban az utcán, ahogy este
megálltak.
Megdördült valahol egy ágyú. Elől a falu felső végén nagy ropogás volt.
Golyók süvöltöttek a hajnali fényben és tanácstalanul állott mindenki.
Sem menni, sem állani nem lehetett.
Bihonec a hátizsákkal megrakva, mint egy öszvér állt egyenesen, nagy
lelki nyugalommal, hiszen ő csak egy tiszti szolga, ő be van biztosítva
a halál ellen.
Egy gránát belecsapott abba a házba, hol az éjszakát töltötték.
Beszakadt az oldala, a félteteje leomlott s ők csak állottak, nem voltak
képesek mozdulni. Az emberek önkéntelenül a szekerek mögé húzódtak
fedezékbe, a zászlós is odaállott s kimeredt szemmel várta, várta mi
lesz, mikor kapja meg a sebet, az elmaradhatatlan golyót. Azt
számította, hogy a szanitészek mennyire vannak…
A kapitány jött lovon, sápadtan, rekedten, vágtatva.
– Eltorlaszolni az utcát a kocsikkal. Keresztbe fordítani a szekereket,
egymásra hajtani őket.
A szegény öregnek most se volt szerencséje. Mikor a rendetlenség volna a
rend, akkor az nem megy az ő szavára.
A kocsisok már szanaszét voltak s a lovak megriadva, fülelve türték a
puskaropogást.
Egyre jobban virradt s nem lehetett látni semmit, az utca tiszta lett,
rongy házak egymás után, sehol egyetlen lélek, a katonákon kívül. Most a
végítélet láthatatlan veszedelme vijjogva röpködött felettük.
Bihonec a kapitány láttára jobban megijedt, mint a váratlan és
kisérteties csatára s merev arccal és ijedten elkezdett sántítani, akkor
hirtelen magára eszmélt és abbahagyva a sántítást a gazdájára pislogott.
A kapitány megértette, a zászlósra nézett, aztán megint a fickóra.
– Eh, du verfluchtes Schwein, – morogta, – állj hát fedezékbe legalább.
Bihonec beállott egy szekér mellé, parancsszóra, az ő pompás katonás
lépésével. Abban a pillanatban egy golyó érte s felbukott.
– Óóó… – hördült fel a fiatal zászlós. Most érezte meg először a halált.
A zsebéhez kapott s nem tudta mit akar.
Kivette a névjegyet és utólag ötlött az eszébe, hogy mért: Ha ő most
elesik, s a zsebében megtalálják, a fiatal tanítónőnek vége…
El akarta dobni, hirtelen megnézte.
«_Thekla Orowna_».
Vékony kis betűk voltak, kis finom metszett betűk. A golyók zizegtek s
percenként mély ágyúzás reszkettette meg a földet s az eget.
Széttépte a névjegyet apró, parányi darabokra s egyenként eresztette el
az északi szélbe, amely erősen kezdett fütyölni. Nézte merre száll a kis
papirpihe, s hol hull le a sárba. Közbe azt mondogatta, szeret, nem
szeret s a menyasszonyára gondolt.