nevemről ne tegyen ön említést az illető helyeken.
– De ha a bitó alatt olyasmit lelnénk, a mi az úgynevezett szelindek
nyomába vezetne s ez azután szembesítést kivánna?
– Ezt nem szeretném.
– De ha múlhatatlanul megkívántatnék?
– Úgy legalább két napig várakozzék ön, – viszonzám rövid gondolkozás
után, mert legalább azt ohajtám, hogy találkozásom a kártyajósnőnél
véghez mehessen, mielőtt a mai kalandom zajt támasztana, mely Sobrit
ismét kicsúsztathatná kezeim közül, mit lehetőségig gátlani kivántam.
– Azt megigérhetem, s csak lakását kérem a tekintetes úrnak, hogy
szükség esetén legalább tanácskozhassunk a teendőkről.
– Az országúton lakom a … számú házban.
– Köszönöm.
– S szabad ön nevét tudnom?
– Én – a hóhér vagyok! – mondá ércztelen hangon a magas férfi, és
segédeivel együtt eltünt…
XXX. Hölgyrablás.
Meg kell vallanom, hogy e nyilatkozat kissé megrázkódtatott, mi ismét
azt bizonyítá, mikép vannak helyzetek és viszonyok, mikben a
legelfogulatlanabb embert is ellenállhatatlan varázserővel ragadják meg
az előítélet sötét rémei. Mennyiszer s mily hévvel küzdék azok ellen,
kik állíták, mikép hóhérnak, habár példányképe is különben a
becsületességnek, világért sem tudnának kezet nyujtani; és ime, most
akaratlanul borzadály futá végig tagjaimat, midőn meggondolám, hogy
kivel beszéltem, még pedig iszonyú mestersége gyalázatos eszközének
közelében! Igen, csak való marad az, mikép csupán addig vagyunk erősek,
mig kisértetbe nem hozatunk. Örömest dorgáltam volna magamat önkénytelen
megborzadásomért, de sürgetőbb érdekek igénylék most egész jelenlétét
lelkemnek.
Móricz gyermeket akart meggyilkolni, s eszközt kivánt erre bérleni,
mivel maga, elvetemültsége daczára is, irtózott e szörnyű bűnt
elkövetni; de mily gyermek lehete az? Kora egészen összeegyezett a
szerencsétlen Eszter fiáéval, s így pillanatig sem kételkedhetém, hogy a
kis Móricz a kiszemelt áldozat, kinek anyja hűtlenségeért lakolnia
kellend. A zsidó alkalmasint meggyőződék, hogy a hatalmas Sobrival
boszúját nem éreztetheti, s azért az ártatlan gyermek ellen köszörüli
fegyverét, kinek hollétét ég tudja mily uton puhatolá ki. Ha gonosz
szándéka sikerülne, Eszter mulhatlanul meghalna, habár mostani mély
aléltságából még magához találna is térni. E bűnt meg kelle gátlanom, és
ez inkább hatalmamban vala, mint bármi egyéb. Azon gondolattal küzdék
tehát leginkább, hogy rögtön hozzá siessek-e s megszabadítsam a
gyermeket az őt fenyegető veszélytől, vagy előbb a szándéklott
hölgyrablást gátoljam meg? Szerettem volna mindegyiket ugyanazon
pillanatban teljesíteni, de ez kivihetlen vala, mert órám már a
tizenegyhez közelített, s ennél fogva sietnem kelle a találkozási
helyre, ha elkésni nem akartam, vagy pedig erről lemondanom, és a
gyermekhez mennem. A véghatárzattal nem lehete sokáig késnem,
meggondolám azonban, mikép azon iszonyú gonosztevő, ki nem irtózott a
bitófa kerítését tanyáúl használni, szinte nem akará a borzasztó tettet
elkövetni, s hogy megriasztatásuk következtében most bizonyosan
mindnyájan csak biztos rejtekről gondoskodnak, s nem igen érezhetnek
magukban kedvet, rögtön új, még pedig véres bűnt elkövetni. Ezen
okoskodás kissé megnyugtatott s szilárdul elhatározám, hogy mindenek
előtt a hölgyrablást gátolom meg, és azután rögtön a gyermek
megszabadítására sietek.
A vihar nem tágított, s ha a szél kissé csöndesülni látszék, azonnal
annál nagyobb erőszakkal zuhant alá a zápor, mintha egymást kölcsönösen
felváltanák, hogy rövid pihenés után, ujult erővel dulakodhassanak. Az
egész láthatáron egyetlen csillag sem vala látható, s ha néha egyes
villámok nem gyújtanak percznyi világításu szövétneket, úgy alig
érkezhettünk volna ép tagokkal a kitűzött találkozási helyre.
– Fiúk, – így szólék embereimhez, midőn már közelíténk czélunkhoz, –
nemde elfáradtatok?
– Ha a nagyságos úr győzi, – felele nyugodtan Marczi, – úgy mi akár újra
is elkezdhetjük a tánczot, főkép, ha nem állunk oly közel azon átkozott
négylábú palotához, melynek látása bizony megrázza valamennyire a
szegény legény belső részét.
– Három a táncz mind halálig! – biztata Bertók – csak a hóhér ne jöjjön
ismét komának.
– Azzal nem lesz többé bajunk. De megálljunk, itt egy árva lámpa pislog
a ház szegletén, töltsétek meg fegyvereiteket.
– Tehát megint nem fogunk tréfálni.
– Hiszen inkább most volt csak tréfa az egész puffogtatás, mert egy
gazembernek sem adhattunk emlékeztetőt.
– Most gyorsabban fogunk cselekedni.
– Hol?
– Még azt magam sem tudom.
– A zsidó is ott lesz?
– Nem.
– Már ezt sajnálom, mert szeretném, ha oly sebet ejthetnék ócska testén,
mint ő az én uj vörös nadrágomon. Ezt ugyan soha nem feledem el.
– Készen vagytok?
– Igen.
– A pisztolyok bizonyosan nem adnak csütörtököt, csak a szerencse ne
legyen ismét ellenünk, úgy bizonyosan megfelelünk magunkért.
– Tehát menjünk.
Tovább haladánk s szándékom végrehajtásának módjáról gondolkozám; úgy
látszott, hogy legczélszerűbb lenne mindjárt találkozásunkkor a rablókat
egyetlen bátor megrohanással lefegyverzeni, és az illető hatóság kezeibe
adni; ezt mindenesetre legkönnyebben lehetett volna végrehajtani, ellene
mindazáltal szinte sok ok harczolt, melyek előttem igen fontosaknak
tetszettek. Azt nem tudám, hogy ki ellen és ki által volt a merény
intézve és törvényszék előtt a rablók mindent makacsul tagadhatnának, s
végre, elegendő bizonyítványok hiánya miatt, még szabadon is
bocsátathatnának; sőt mi több, ez alatt a merény indítója még véghez is
vitethetné azt, más eszközök által, a nélkül, hogy azt többé
gátolhatnám, mert hol négy embert lehet pénzzel ily czélra megvásárlani,
ott bizonyosan még más négyet is lehet ugyan e czélra találni. Ezenkívül
ellenállhatatlan hatalmú szózat mindig azt súgá füleimbe, hogy fontos
felfedezésnek juthatok ez uton nyomába, mely engem mindenek fölött
érdeklend. Alig lesz ember, ki életében soha nem tapasztalt ily
varázserejű sejtelmet; így én is gyakran érzék ilyesmit, s e
sejtelmeimben csak fölötte ritkán csalatkoztam; azért tehát most is
csakhamar arra tökélém magamat, hogy e titkos intést követni fogom,
származzék belőle bár mi. E szerint szándékom vala a rablókat
mindenesetre a helyszinére követni, s ott úgy cselekedni, mikép a
kifejlendő körülmények parancsolni fogják, és mindenek előtt a merény
indítóját jól szemügyre venni, s kézre keríteni, ha ő is meg találna
jelenni. Pillanatra még azon körülmény aggasztott, hogy harmad magammal
jelenvén meg, a rablók gyanuval fognak ellenem viseltetni, s
szándékukról lemondanak, vagy épen mindjárt találkozásunkkor megküzdenek
velünk, de ez iránt is megnyugtatám magamat, s reménylém, hogy mit tőlem
nem tagadtak meg, azt két társamtól sem fogják megvonni. És azt annyival
is inkább reménylhetém, mivel azon rabló, kivel a császárfürdőben
találkozám, s ki ezen merényt vezérlé, tökéletesen bízhatott bennem,
miután a fürdőben nem fogattam őt el, mit minden veszély nélkül könnyen
véghez vitethettem volna.
Most a kis mezőutczába kanyarodánk, s annak közepén, mikép előre el vala
határozva, csakugyan találkoztunk a rablókkal. A császárfürdői koldus
kissé meghökkent, midőn látá, hogy hárman közelítünk, és oldalzsebéhez
kapván, kétkedő hangon szóla:
– Mit jelent ez, czimbora?
– Micsoda? – kérdém közönyösen, mintha megütközésének okát nem is
gyaníthatám.
– Tudod-e, hogy hivatlan vendégnek ajtó mögött a helye?
– Ah, ez a bajod? Azt gondolod talán, hogy czimboráim kirántják fogaid
közül a konczot? Nyugodjál meg, kemény markú ficzkók ezek, s nem
szorulnak konczodra, meddig az én zsebeimen likat hasítanak a huszasok.
Ők mindig velem szoktak dolgozni, és annálfogva ma sem akartak tőlem
elmaradni.
– Jót állasz érettök?
– Mint magamért.
– És nem fognak osztozni?
– Nem.
– Ám maradjanak tehát, hiszen minden munka könnyebben megy, ha többen
fogják meg a végét. Ültek-e már valaha?
– Még az akasztófa alatt is voltak már.
– Igazán?
– Becsületemre!
– Már ez derék, úgy hát még ma éjjel kiisszuk a barátság poharát. Mi az?
Tizenegyet üt az óra, itt az idő, induljunk szaporán.
– Hová megyünk tulajdonképen?
– Majd meglátjátok, csak mindenütt az én lábaim nyomaiba lépjetek.
Előre!
– Messze megyünk?
– Talán félsz, vagy elfáradtál?
– Nem, de a szél átkozottul fütyörész mindenfelől.
– Az nem baj, legalább elfújja lépéseink kopogását; a szél csak akkor
veszedelmes, midőn minden akadály nélkül talpaink alatt szabadon
dudálgat. Gyorsabban, fiúk, mert még jó darabig kell talpalnunk.
E szók után a koldus sietteté lépteit, s mi hallgatva követtük őt.
XXXI. Falu a fővárosban.
A fönebbi czímben első tekintetre alkalmasint sokan ellenmondást fognak
látni, biztosítom azonban a kétkedőket, hogy ezen czím s előadásom
tartalma közt épen nem lesz oly nagy ellenmondás, mint minő némely más
czímek és tartalmuk, vagyis viselőik közt, a mai világban, gyakran
uralkodni szokott; mert én be fogom bizonyítani, hogy csakugyan van falu
a fővárosban, mig néhány ember alkalmasint nem tudná megmutatni, mikép
valóban volt arra ok, hogy czímének vége nok. –[1]
Mint már szerencsém vala mondanom, némán haladtunk előre, s ha a nép
babonás hite való, hogy lány születik akkor, midőn több ember van
együtt, s mégis huzamosb ideig hallgat, úgy azon utczákban, miken végig
haladtunk, ezen éjjel bizonyosan csupán lány-gyermekek születtek, kik,
ha felnőnek, majd ki fogják hallgatásunkat pótolni. Hogy tulajdonkép
mért hallgattunk, azt nehéz megfejtenem, mivel hihetőleg mindnyájunknak
különböző okunk volt erre. A zsiványok alkalmasint azon törék fejöket,
hogy mikép vihetik véghez legbiztosabban a hölgyrablást, vagy már új
merényre koholtak tervet; Marczi soha nem volt barátja a sok beszédnek,
s talán azonkívül még aggódott is, hogy mi lesz vége ezen második
kalandnak, miután az első oly szerencsétlenül ütött ki; Bertók pedig nem
tagadhatá meg czigány természetét, s a széltől rendkívül irtózott. Mi
engem illet, én annyira erőtetém szemeimet látásra, és füleimet
hallásra, hogy nem igen juthata eszembe, még nyelvemnek is szolgálatot
adnom. Majd a zsiványok minden mozdulatára ügyeltem, mennyire azt egyes
villámok, vagy függönytelen ablakokból kiható gyertyák és mécsek fénye
pillanatra engedé; majd ismét füleimet erőtetém meg, hogy nem hallok-e a
zsiványok részéről gyanus suttogást, melynek következtében gyors
cselekvésre kellene magamat határoznom. És mennyi tárgy volt még
fölöttem, alattam és körülöttem, mely néma figyelmemet folyvást
munkásságban tartá!
Az egymásra nehezülő s alig haladó fekete felhők hazánk jelen
állapotához látszottak hasonlítani. Termékenyítő jótékony esővel terhelé
meg azokat a természet alkotmánya, de a kaján szelek oly oktalanul
ostorozák őket jobbra balra, hogy a termékenyítésnek pusztítássá kelle
fajúlnia. A villámok úgy követék egymást, mint az üdvös indítványok, s
épen oly gyorsan és nyom nélkül tüntek el ismét; vagy ha néha lecsaptak
is, a villámhárító fölfogá őket, és hatásukat megsemmíté. És mit
használt azután az erős dörgés? Épen annyit, mint a legerősb elégületlen
szónoklat, azaz: hatás vagy legalább eredmény nélkül hangzott el, mert
nemcsak az épületek tetején vannak roppant vonzóerejű villámhárítók,
miknek főalkatrészei vas és arany, hanem a házak belsejében is, hol
hasonló hatást gyakorlanak, mióta ezen két ércet nem csupán szántó
eszközökre és szekrénybe zárásra szokás használni. És mily különböző
hatása van az egyenlő anyagú és erejű eszközöknek! Kívül vész ellen
ótalmaznak, belől vészt okoznak ezen villámhárítók; épen mint az ész
hatalma, mely fölváltva áldást és átkot idéz elő.
Ez történt fölöttem, s a csillagok annyira búsultak ezen ellenséges
elemcsata kártékonysága miatt, hogy egy sem mutatá magát a nagy
láthatáron; a láthatárt képező égboltozat alatt ellenben annál
fényesebben tündöklének a csillagok és mulékony ragyogás, minél
tüzesebben és kártékonyabban küzdnek egymás ellen a fölkorbácsolt
szenvedélyek. És ez így volt mindenkor, és így van mindenütt, hol a
szeleket nem lehet korlátozni, és az emberek egymásban csak ellenséget
látnak, és a halak példáját követik, melyek közt a nagyobbak mindig
elnyelik a kisebbeket, a legnagyobbat pedig szigonynyal teszi
martalékává a hatalmas ember, hogy zsirját s csontjait fölhasználhassa!
Alattam nem történtek ily érdekes és megfoghatlan dolgok, s csak az
nevezetes, hogy lábaim mindig sziveket tapostak, ámbár sem temetőben,
sem holttestekkel födött csatatéren nem jártam. Míg a belvárosi síma
járdán haladék, addig azt képzelém, hogy fölületes politikusok szivén
járok, melyek sikolt simaságuknál fogva minden állandó behatás
elfogadására alkalmatlanok; a külvárosi hegyes kövek ellenben, melyek
különben macskafejeknek neveztetnek, uzsorások sziveinek tetszettek,
melyek visszataszítnak mindent, s bőrét is lehuzzák az embernek, és –
csizmának; midőn végre Pest külvárosából is kiértem, akkor, ámbár még
mindig a főváros határi közt valék, kaczér hölgyek szivein jártam,
melyek mindenkit befogadnak, kinek kedve van magát ez által bepiszkolni.
Úgy van, lábaim mélyen a sárba süppedtek, s valahányszor nagy nehezen
kihuzám azokat, mindig oly sajátszerű hangot adának, minőt
kenyérdagasztás vége felé a kezek, a tésztából kihuzatván, okozni,
vagyis hallatni szoktak. Van-e a világon bölcsész, természetbuvár,
történetíró, vagy jogtudós, ki nekem most be birta volna külső és belső
jelekből bizonyítani, hogy még csakugyan Pesten vagyok? Nincs, sőt meg
vagyok győződve, hogy roppant törvénykönyvünkből sem lehetne ezt
bebizonyítani, ámbár különben annak lapjaiból épen csak a fű növésének
hallhatóságát nem lehetne bebizonyitani. Legalább mind az, mi alattam és
körülöttem mutatkozott, hathatósan tanusítá, hogy mindenesetre falun
vagyok. S mily fonákság az ennél fogva, hogy a pestiek mégis falusi
levegőre vágyakoznak, s Fótra, Hidegkútra, és egyéb szomszéd falukra
mennek nyaralni, holott ezen helységek kényelmeit saját külvárosaik
végén sokkal nagyobb költségkimélettel lelhetnék föl; mert a nagy
főváros ezen részei nemcsak faluk, hanem falunál is falubbak. Itt
lámpának nyoma sincs, és helyesen, mert ezen szerény lakosok nem vágynak
fény után, s csak irtóznának, ha még éjjel is látniok kellene a nagy
békanyálas tócsákat, melyek barátságosan házikóikhoz símulnak, és csak
akkor száradnak ki, midőn a pesti partról az alsó szigetre sárczipő
nélkül is át lehet sétálni. Továbbá, ha ezen utczákban, melyek épen
annyira hasonlítnak a belvárosi utczákhoz, mint a hat napos macska a
tökéletesen felnőtt oroszlánhoz, lámpák égnének, úgy már messziről
megláthatnák a lakosok a rendőrség, vagy éjjeli őrök közelítését, és
elrejtőzhetnének, ha történetesen épen ludasoknak érzenék magokat; így
azonban éjjeli őrt, vagy rendőrséget soha nem látnak, és ez igen üdvös,
mert a gyarló emberi természet egyik fő jellemvonása, hogy leginkább
attól fél, mit nem lát, és nem ismer, mint például az ördögtől. Hah,
szinte borsózik bele hátam, hogy ily éjfélnek idején minden himezés
hámozás nélkül megnevezni merészlém ő lólábuságát! – Ezenkivül még több
haszna is van ezen falusias sötétségnek, így például, a böcsületes ember
nem merészli hajlékát elhagyni, mert fél, hogy a posványokban
mértékletlen vízivásra kényszerítetik, ha úszni nem tud, mit csakugyan
nem is tudhat, mert régi tapasztalás tanítja, hogy a szegény ember
többnyire mindenütt elmerül; sőt attól is tartania kell, hogy
kifosztatik, vagy inkább boszúból jól elpáholtatik, mivel semmi elvenni
valót nem találhatnának nála, meztelen életén kívül, mit bizonyosan
senki nem fog tőle elvenni, mert napjainkban a szegény ember életének
semmi becse nincs. A rossz emberek ellenben tudhatják, hogy senkivel nem
fognak találkozni, kit megfoszthatnának, s azért szépen otthon maradnak,
vagy legalább maradhatnának. Így tehát a sötétség az egész falusi
lakosságnak csak üdvösségére válik. De még az előttök nyaraló és telelő
posványokról is ugyanazt mondhatni, mert ha most a nyájas olvasó úgy
betekinthetne az alacsony ablakokon, mint én, tehát látni fogná, mikép a
szűk szobák falait penész és nedvesség zöldre fösték, mely szín a
szemnek igen egészséges, s ezenkívül gazdaságos is, mert a szegény
emberek legalább nem kénytelenek szobáikat minduntalan meszelgetni.
Ámde nemcsak mocsok és sötétség az, mi által ezen háztömkeleg falu
nevezetre érdemesíti magát, mert ezen két kelléket gyakran legnagyobb
városokban és legpompásb palotákban is föltalálhatni; hanem van itt még
több is, mi mindenkit azon gondolatra hoz, hogy valóságos falusi sár
törekszik lábairól csizmáit lelopni. Ime, ezen ház szalmával lehetne
födve, ha lakosai a mult télen kályhába nem rakták volna a ház födelét;
most azonban csak szeméttel van betakarva, hogy legalább valamennyire
daczolhasson az esővel. E másik háznak nincs ajtaja, és az eső kénye
kedve szerint árasztja el a földön heverő családot; alkalmasint valamely
tartozásukat nem birták megfizetni, s a hitelező ily törvényes úton
kivánja őket fizetésre kényszeríteni, s bizonyos is lehet benne, hogy
adójukat csakugyan mielőbb le fogják róni, vagy neki, vagy a halálnak. E
roskadozó házikóban még mécs pislog, a hosszú használat miatt szecskává
törődött szalmán öt vagy hat gyermek hever, kiknek, mint látszik, a
ruházat nélkülözhetlenségéről még alig van fogalmuk, mert csaknem
paradicsomi állapotban élvezik az álom gyönyöreit, mely által
egyszersmind kiáltozó gyomrukat lecsöndesíteni iparkodnak; köztük egy
puffadt arczú, vállas, csontos férfi horkol, ki a legszilajabb bikával
is bátran farkas-szemet nézhetne, ha mindennap pálinkával nem inná le
magát, melyre a szükséges pénzt mindig ki tudja teremteni, ámbár nincs
ember a faluban, ki őt valaha dolgozni látta volna. Ezen lebúj közepén
két karó van földbe verve, s e karókra két szuette deszkadarab szögezve,
melyek tehetségök szerint pótolják az asztal helyét. Előttök egy
halálsápadt asszonyi váz görnyedez, testét leirhatlanul rongyos ruha
födi, melynek alapszinét, a tömérdek folt miatt, megismerni lehetetlen;
galandokkal összekötözött rongyos kosárból mindenféle lomot szedeget
elő, üveg, vas- és rongydarabokat, mikért néhány krajczárt, vagy
legalább darab száraz kenyeret vél kaphatni; papirdarabokat, mikért
néhány garast adnak bizonyos iparűzők, ha történetesen oly nevek is
láthatók rajta, miknek utánzásából hasznot várhatnak; kemény kenyérhéjt,
mely vízbe áztatva, reggel valamennyire meg fogja az éhező gyermekek
gyomrát csalni, s néhány pillanatra elhiteti velök, hogy ők is
embermódon reggeliztek; csontdarabokat, miken nagyító üvegével az
éhségnek még néhány inacskát, vagy épen húsízecskét vélt látni, s
melyeket gondosan törölget le a tisztábbaknak látszó rongydarabokkal,
mert ezek még erőteljes levest adhatnak az elkényszeredett gyermekek
számára. Ez a rongyszedő asszony sorsa, ki szeretne szorgalmasan
dolgozni, de nem kap munkát, mert férje tolvajnak tartatik, s azért ily
nyomorú úton kénytelen gyermekeinek táplálékot szerezni, és egyedül azon
reménnyel vigasztalni magát, hogy két legidősb fia egy pár hónap múlva
már szerencsés sikerrel kezdheti meg az utczai koldulást, és szomorú
sorsát ez által némileg enyhítheti. Hogy e koldulás csakhamar lopással
fog párosulni, arról az apa jelleme eléggé kezeskedik. Most egy
sajátszerű ház mellett haladunk, melyet az árvíz épített, mely e szerint
nemcsak rombolt, hanem alkotott is. Egy házikónak falai tudniillik
összedőltek, s el is olvadtak, mivel csak vályogból valának
összetákolva; a ház teteje azonban meglehetős épségben maradt meg a
pincze fölött, s ennél fogva most valamely előbbkelő czigány putrijához
tökéletesen hasonlít. Ezen födeles pinczében egy elsoványodott tehén
kérőzik, s körülötte nyolcz vagy kilencz főnyi család hever a földön,
távol tartva magát a szalmától, hogy a tehénnek kényelmét ne háborítsa,
melynek naponként apadó teje egyetlen keresetforrásukat képezi. Ezek
alkalmasint jobb napokat láttak már, de még sokkal roszabbakat fognak
érni, ha utolsó élelmi eszközüktől is megfosztja őket a sors, mely
gyakran rendkívül emberi természettel bír, és annál fogva ott büntet,
hol jutalmaznia kellene, és viszont. Ezen pincze alakú kis szobából is
mécs fénylik, ugyan mi történik penészvirágos falai közt? A szoba igen
parányi, természetes tehát, hogy a nyomor benne rendkívül nagy. Legalább
tizenöt ember alszik a szalmával behintett nedves földön, s néhány
feldöntött pálinkás üveg tanusítja, hogy mélyen alusznak; egy közőlök
azonban kigyó gyanánt csuszkál köztök végig, és zsebeikben motoz. Ez
tehát csak azért mérséklé magát az ivásban, hogy társaitól néhány
fillért orozhasson, s bizonyosan nem rendes elveteműltséget tanusít az,
midőn tolvaj a tolvajt lopja meg, s ez igen bélyegzőleg jellemzi
egyszersmind az embert, mert tudva van, hogy a farkas nem konczolja fel
a farkast. Amott egy asszony s két felnőtt gyermeke holttestet czipelnek
földalatti nyomorú tanyájokra; mind a hárman bőrig át voltak ázva s
keservesen zokogtak, és én megszólítám őket, s a rablók is némi
megilletődéssel hallák a rövid, de szomorú történetet. Szegény favágó
volt a halott, ki családját böcsületesen táplálta; nem rég azonban,
midőn épen szűk utczában dolgozott, egy lóháton arra tomboló uracs
elgázolta őt. A szegény ember egykor több hetet tölte már kórházban el,
s most nem engedé magát többé oda vitetni; ezen éjjel azonban oly
rosszul kezdé magát érezni, hogy a szegény asszony akarata ellen is
kórházba akará őt vinni; ámde útközben kiadá lelkét a szerencsétlen
családapa, és az elárvult nő és gyermekei visszahozák a holttestet, és
el fogják temettetni, habár mindenöket el kellene is adniok, mert nem
akarják, hogy a holttestet a kórházban fölbonczolják. A hidegen okoskodó
ész előitéletnek fogja ezt nevezni, de azok, kiknek szivében szelid
érzelem uralkodik, bizonyosan méltánylani tudandják ezen «műveletlen»
szegény emberek gyöngédségét, mely ily föláldozólag nyilatkozott. Ki
pedig kétkednék, hogy ily falu létezhetik a fővárosban, ám méltóztassék
azt akár éjjel bejárni, és azután czáfolja meg állításomat, ha – lehet;
meg vagyok azonban győződve, hogy czáfolási vágy helyett csak szineim
haloványságát fogja gáncsolni, mikkel e képecskét föstém, mert
tapasztalni fogja, hogy minő mértékben növekszik valahol a pazarlás és
fényűzés, épen oly arányban nagyobbul az elvetemültség és nyomor, s
azért az, mit itt előterjeszték, még csak árnyéka annak, mit e
tekintetben a mienknél nagyobb fővárosokban tapasztalhatni. Igen, van
falu a fővárosban, és e falu csak annyiban különbözik a legszegényebb
távol helységektől, hogy itt a nyomor és inség nem tünik föl annyira,
mivel mindennapi, mert itt nincs aratás, nincs gyümölcstermés, nincs
szüret, mely legalább néhány hétre feledtethetné az inséget; sőt még
kutya sincs, mely csaholásával és hűséges ragaszkodása által a szegény
embert néha kissé fölvidámítaná, mert azt, mi ezen háziállat éhségének
enyhítésére elfogyna, szemeikkel és szájokkal, tehát kétszeresen nyelik
el a szűkölködő éhezők!
XXXII. Meghiusult merény.