– Hogy kereslek! – azt kiabálja már messziről, mintha az életemet
rohanna megmenteni.
Tudtam hogy egy krajcárja sincs, mert különben az artistanők közt
tanyázna. Odaparancsoltam az ablakba, tanulja az illusztrált lapokat és
várjon. Egy óra mulva vége volt a kenyérkeresetnek, husz forintomból
tizet elvesztettem. Jancsi lerajzolt a márványasztalra egy lump
családot, elfogyasztotta az illusztrált lapokat meg egy üveg pilseni
sört. A sör kifizetését átengedte nekem.
Mikor az ajtón a hüvös kék városba kiléptünk, akkor Jancsi tudomásomra
hozta, hogy nálam fog aludni, mert megint levették a kilincsét. Az
Altessehotelben rezideált Jancsi, ott gyüjtötte a szobafőpincérnél a
hetiszámláit, mikor a hetiszámlak bizonyos mennyiségre növekedtek, akkor
Jancsinak a szobáját lezárták Wertheim-kulccsal és a kilincset is
leszerelték az ajtóról, ugy hogy mikor Jancsinak el kellett a szobától
válni, bucsuzásnál kezet se tudtak fogni.
Kocsin mentünk haza, mert Jancsi csak esőben szeretett gyalog járni,
most pedig gyönyörü tavaszi hajnal volt. Jancsi egy darabig az
esthajnalcsillagot fixirozta, egyszer csak felállott a kocsiban, az égre
vetette két karját, ugy jajgatott:
– Ilyen zseniális ember mint én, egy vas nélkül!
A szép esthajnalcsillag még halványan lenézte Jancsit és befordult az
égbe. Jancsi leesett az ülésre, felnyomta két lábát a bakra, a
nadrágzsebbe küldte a két öklét.
– Haszontalan gazember – mondok szeliden – nem akarsz dolgozni. Én
legalább kártyázom. Látod milyen ronda emberekkel játszom a pénzért.
Mért nem mégy kártyázni. Hány szegény piktor ül reggelig a bac mellett.
– Lusta vagyok.
– Hát akkor legalább dolgoznál.
– Igen, dolgozzam? Tudod mit csinált velem a mult héten Bisof bácsi?
Vittem két egész oldal aktrajzot a Bün szerkesztőségébe. Kaptam tizenöt
koronát. Bisof bácsi látni akarta a rajzokat mikor az utalványt bevittem
neki. Behozom a rajzokat, azt mondja, hol vannak a bimbók? Előveszi a
tintaceruzáját, megnyálazza, mind a két aktomnak odanyomja a
mellbimbókat. Ő pikáns lapot ad ki, neki tessék annak a rajznak
pikánsnak lenni. Hát szabad dolgozni barátom?
– Jól van – mondom – ne beszélj, álmos vagyok.
Betettem a szemem. Nem engedett szunnyadni.
– Sanyikám – azt nyögi – csak pénzkérdés az egész élet. Ha vásznat
festéket vehetnék, barátom, ilyen zseniális ember, tudod hogy szaladnak
utánam a mükereskedők? Egy félév alatt nagy ember vagyok, azt hiszed
nem? Jövőre Párisba lesz mütermem, mit gondolsz, hogy itt hagyom az
egészet? Azt meghiszem. Ha pénzem volna, holnap uj életet kezdhetnék.
Nagylelküen és álmosan felajánlottam Jancsinak, hogy majdnem tiz
forintra rugó vagyonomból öt forintot átengedek neki, hogy uj életet
kezdhessen. Elég lesz?
– Ha nincs több. Három korona vászon, öt korona festék, még két koronám
kosztra, cigarettára is marad. Délután már dolgozom a Tyúk Zsiga
mütermében.
– Jó. Délben ha felkelünk megkapod a tiz koronát. Ha holnap nem kezdel
uj életet, többet ne kerülj a szemem elé.
Lehajtotta a fejét kezet csókolni, cigarettlit kért, gyufát adatott a
kocsissal, hátrarakta a fejét és az angolna-szinü felhők alatt a
cigaretta mellől vagy tizenöt kecskeméti huszárnótát eldanolt hazáig.
Otthon megette, ami teasüteményem volt, kapott egy pohárkával a Créme
d’Yvette-emből, még egy cigarette-et harácsolt, levetkőzött, megmosdott,
egy marék Eau de Cologne Imperiale Russe-t csapott az arcára, fölvette
hálóingemet és lefeküdt a diványra ugynevezett dolgozószobámban.
Magam a hálószobában befejezve az egy percnyi regényolvasást, eloltottam
a lámpát és csukott szemekkel nézni kezdtem egy Dunát, az élet Dunáját,
amely felfelé folyt lassan mint valami lépcsőház, csupa sürü emberfej,
gyermekek nők fiuk aggok fejei, az emberiség, némán hullámozva fel a
végtelen magasságba.
– Koty koty koty. – Kinyitom a szemem, hallgatom. – Koty koty koty. –
Jancsi egy pohárka Créme d’Yvette-et tölt. – Ááh. – Megitta.
– Te zsivány – mondom – iszod azt a drága pálinkát? Azt hiszed neked
tartom én azt?
Lekoccintja a poharat a tálcára, röhög, azt mondja:
– Sanyikám ne haragudj.
– Nem haragszom – mondok – de lehuzom ezt a pohár Créme d’Yvette-et a
tiz koronából. Egy korona egy ilyen pohár pálinka. Kilenc koronát kapsz,
ha felkelünk az uj élethez.
– Ne viccelj.
– Nem is. Majd meglátod. Szervusz.
– Szervusz Sanyikám. Ne haragudj. Olyan jó ital. Te, hol kapni ezt?
Nem méltattam válaszra. Lebocsátottam pilláimat és egy szép szép vidékre
érkeztem, ahol nagy nagy hegyek voltak. Fent kék kék ég volt, erőnek
erejével fel akartam a legmagasabb oromra lépni hogy onnan majd kiugrom
az égen keresztül a világból. Hát amint legjobban lépek, megszólit
valaki:
– Sanyi.
Kinyitom a szemem. Mit akar ez a haramia? Megint, halkan:
– Sanyi?
Nem feleltem. Hallom hogy gyöngén roppan a divány, Jancsi felkel,
odamezitlábal az iróasztalhoz a dugó egy édes nyögést ad és
– Koty koty koty.
Aztán:
– Ááh.
Beszóltam neki:
– Egy korona, köszönöm. Marad nyolc az uj élethez.
Leejtette a pohárkát és kacagott vagy öt percig és azt hajtotta közben:
– Milyen pechem van, milyen pechem van.
– Dögölj le már. Mikor alszunk?
Visszafeküdt, a diványon még sokáig vihogott magába. Szemhéjaim
összeestek, hallottam hogy odakint egy fán a rigó furulyint egyet,
azután japán ködbe merengtem, az a köd fényes volt mint a selyem, abban
szelid vizhordók közlekedtek vizszintes tökfedők alatt, egy sápadt
gyöngyfüggönyös házból kijött a coeur-királynő kis cseresznyefáit
meglocsolni, a Szerkesztők Barlangjának elnöke is felbukkant a ködben
redingot-jában, mezitláb, fehér szakállával, mintha megboldogult volna s
a mennyországban ödöngne. Köhögtek és kinyilt a szemem.
– Ehö. Hö.
Jancsi köhögöt. Szegény, csak nem hült meg? Még a japán ködbe próbáltam
visszatekinteni, mert olyan bájos volt. Jancsi hegyesebbet köhintett:
– Ehe! – S átszólt, igen óvatosan:
– Alszol?
Igen, alszom. Nézzük mit akar megint ez a hóhér. Hát megint fölkel,
odatapos az ivóasztalhoz, dugó, kis pohár:
– Koty koty koty.
Iszik.
– Marad hét korona – mondom száraz üzleti hanggal.
Elbődült mint a szarvas.
– Hát nem aludtál! Boorzasztó! – S mit csináljon szegény feje
szégyenében, röhög mint a mennydörgés és csapkodja hozzá a combját a két
tenyerével.
Végre csendesül és akkor azt mondja:
– Sanyikám hány korona van még?
– Hét. Csak igyál kérlek.
– Csak nem huzod le igazán?
– Le én. Még hét pohárra van pénzed. Hiteled nincs, azt kijelentem
előre.
Taposgat odabent, sóhajtozik, vihog, aztán jön ki hozzám az üveggel, meg
két kis pohárral.
– Sanyikám – azt mondja – ne haragudj, én ilyen jót még nem ittam
életemben.
Leteszi az ágy szélire a tálcát. Odaül hozzám, elkezd tölteni.
– Hét koronából ugyse tudok már uj életet kezdeni. First class ital. Azt
hiszed érdemes uj életet kezdeni? Igyál te is Sanyikám. Vendégem vagy.
Szervusz.
– Szervusz.