Nahát micsoda izetlen história, hallgassanak ide kérem. Egy uri forma
fiatal ember, névszerint Iksz Ipszilon ott ült lassu nyári délután a
Margitszigeten egy padon, de nem egyedül, hanem egy kalapos leány
társaságában, akinek a neve Zé kisasszony. Ugy ültek ott azon a padon
egymás combját nyomva, mint ahogy a zsufolt villamos padján ül két utas
egymás mellett. Pedig ez a pad két méter hosszu volt és ezen a pár
cseléden kivül senki más test nem foglalt helyet ottan, hát nem volt
éppen muszáj nékik a pad közepén igy összeszorulni. Nagy-nagy platán
állomásozott a mögött a pad mögött, az ott olyan a többi fák közt akár a
kofaernyő a napernyők közt. Vasárnap volt aznap, vagy mondjuk csak hogy
hétköznap, mindegy mert a körül a platán körül minden nap ünnep a
Margitszigeten. Erre fele mindig csönd van, a sétálók ezen az utacskán
szokták hozni emlékeiket és csodálkozásukat, mikor magánosan jönnek,
ernyőjük vagy botjuk hegyét lépéseik előtt jártatva s nézésüket azokra a
pontokra téve, melyeket a földön az ernyővel vagy bottal megszurtak.
Családtagok és párosával kirándult sötét nénik az élet magasabb témáit
sétáltatják, ugymint visszament parthiekról, tönkrement ismerősökről,
temetésről és átélt nehéz operációkról beszélgetnek nyugalmasan,
szórakozottan. Ur és urhölgy, akiknek a szivök a városban összeakadt,
szokták errefelé hozni az ő dolgukat, csenddel és titokkal sétálván
egymás oldalán a hangulatos alkonyat felé. Ez a két fiatal is a platán
alatt, ezek is a szerelem képviseletében jelentek meg a Margitszigetnek
ezen a halk tájékán. A délután el akar a melegségtől aludni. A fákról a
leveleik ugy csüngenek moccanat nélkül, elfeledkezve magukról. A felhő
lefekszik az aranyos mezőre aludni vagy csak álmodozni.
Az ut, mint egy felállott árnyékot, ugy hoz egy könnyü fekete alakot a
pad felé. Ott az előtt a pad előtt megállott az az árnyék alak és oly
lassu melegséggel adott hangot, mintha maga a délután szólalt volna meg,
hogy azt mondja:
– Kérek én is egy csókot.
A padon az a pár cseléd mintegy közös ájulatból kapta kétfelé a fejét.
Képük vörös volt, mint a vörös narancs, ajkaik izzadtak és szemeikben
részegség és vadság volt. A fiatal ember a padon egyet rázott a fején,
mint akit álmából vertek fel és:
– Mit akar! – ezen mód kiáltott a szeme közé ennek a fekete alaknak,
fulladt rekedt szóval.
– Tetőled semmit se, ettől a szép fiatal nőtől egy csókot.
Ez a megjelent alak karcsu s rosszul táplált fiatal ember volt, paletot
volt rajta, olyan, amilyenben az urak Párisban szinházba szoktak menni,
csakhogy Párisban azokon az urakon nem ilyen ócska a paletot. Látni
kérem furcsiusz alakokat az életben, akik forró nyáron is igy
köpenyegesen járnak.
Ez a hivatlan tanu felemelte jobb karját, a fekete paletot szárnya
együtt emelkedett a karral:
– Te szépség! te ifjuság! adj egy csókot nekem is. Avval eltünök,
pusztulok. Adjatok a boldogságból nekem is! Egy csókot adj, egy csókot!
Jut is marad is.
Oda nyomta rájuk nehéz lágy tekintetét, a homlokukra. Félretette fejét
és elnyitotta ajkait ferdén, panaszosan. Szárnyas karját kezdte
lebocsájtani.
Azok ott roppant meg voltak lepetve persze. Nem tudták feltalálni
magukat. A félelem hidegét érezték. A fiatal nő ijedtében egy picit
tovább huzta magát a gavallérjától, ahelyett hogy még szorosabban hozzá
menekült volna.
Ez a paletot-s ott állott előttük, fixálta őket, s ugy csuszkáltatta
kényelmesen alsó ajkát a felső alatt, mint a tehén aki kérődzik. Keserü
részegek is szoktak igy csinálni. Azután meg csámcsogott vagy kettőt és
ugy csüngette a száját, mintha a nyála akarna elfolyni. Azt is észre
lehetett az arcán venni, hogy az állkapcsait összenyomkodja bent a
szájában. És aztán ujra megszólalt, nyálasan, nyavalyásan:
– Szemtelenség, fuuj. A hajnal a boldogságot az égről leöntötte. Én
elaludtam, én nem kaptam. A tiétek az? ti találtátok fel? Lopás!
közönséges lopás! Szemtelenség. Szegények, szegények. Szegéhé-nyek! Azt
hiszitek odaadom az én boldogtalanságomat a ti boldogságtokért? Óh de
lenézlek benneteket. Utállak. Nem igaz! szeretlek. Szeretlek én titeket,
ti élő gyermekek. A tengeren tulról hallom a hangom.
E szavalás közben mind a két karját kinyitotta s a végin leengedte
szemhéjait.
A fiatal nő a kalapja alatt elröhögte magát. Magához térhetett és
megjöhetett a bátorsága, mert olyan kacagásba csapott, mint egy
temperamentumos iskolás leány. Felkapta az egyik térdét és rácsapott a
combjára, olyan bolondos erőset kacagott. Egy hasas fekete rigó, ki
gyalogsétát tett ott, közel egy fa alatt, az ijedtében fölrebbent a
falomb közzé, rrrrr! A fiatal ember ott a padon, az egyet köhintett, a
szeme elszántan és vigan pillantott a jövevényre, előre kapta hátát,
aztán visszafeszitette a pad hátához, egyik lábát átkapta a másikon és a
könyökével megütögette a fiatal nő karját, pssz!
A fekete alak hátra emelte fejét és szemeit előkelően összehuzva, az
egyik kezével kijelentő gesztust tett, ugy adta le véleményét:
– Egy kicsi kis szerzet kóstolja azt a lázat, amely az örökkévalóság
csillagát gyujtja ki homlokunkon. Egy makacs kis szövetség. Höh!
Lesajnáló pillantást eresztett rájuk. Aztán sóhajt vett a szájába.
Keresztbe kezdte csavarni fejét és mint egy rossz falusi pap, ugy
kántált tovább:
– És ti testvéreim, messze és messze és alacsonyan beteg füszálacskák,
ti kik nem tudjátok és elhervadtok, óh kimondhatatlan soha, de soha,
végtelen soha, ki mond ha tat lan!
Megszitta az orrát s rezegtette pilláit, mint aki el akar pityeredni.
Lehet, hogy egy néhány könycsepp rá is esett belül a hangjára, oly
mártott hanggal prédikált tovább nékik:
– Mit fogtok mesélni majd az örök havon, hogy itt voltatok a csoda csoda
évszakban, az életben! Láttátok az árvákat, a többieket, a többieket! Le
fogjátok tagadni? Boldogok vagytok? Nem értem. Boldogok.
Leesett a feje s mintha emlékezni akarna, ugy bámult a földre. Halk
lett:
– Boldogok. Mint akiknél a rubint gyűrük vannak. Az élet. Élet.
Felvette jobb kezét és egyet mángorolt a homlokán. Hirtelen
összekapcsolta két kezét és ugy rázta feléjök, a hátát legörbesztette s
valami cinkos hanggal esett nekik, hevesen:
– Majmok, szerelmesek. Szeretnék a tüzes eperből. Mondjátok, hol
édesebb, a nyelveteken vagy a sziveteken? mondjátok! Mondjátok meg
nekem. Mondjatok mindent. Csohó csóhh. Adjatok cshókot. Óh, világ!
Állatok vagytok, nem tudtok beszélni? Majmok vagytok, hülyék, állatok.
Gyönyörü karcsu férgek vagytok. Melegek, minta napon az ablakok, simák
vagytok, mint a selyemhernyó, édesek, mint a szirup, ragadósak! Jaj, ugy
usztok, mint a lángok a tengeren. Dal, dal. Ugye jó csolnakázni a
holdfényben, ugye hogy jó? Álmodni az ezüst tejuton, jaaj, elalúdni.
Drága, drága csodáim, példányok, szivecskéim, égő tulipánt, édes kedves,
é-éhdes.
Lebukott féltérdre, hátravette fejét csukódó szemekkel és két karjával
nyult, mint a vak, a fiatal nő alsó lábaszárát átölelni. Az egy könnyü
sikolyt tett, bekapta a lábát a pad alá, aztán a fejét kacagásra kapta s
magasat kacagott. A fiatalember a padon előre kapott, hogy elüsse a
fekete alaknak a kezét, de az már vissza is huzta karjait, a szeme
nyitva volt és ugy nézett rájok, mintha altatásból eszmélne. A fiatal
ember keményedett képpel nézett rá és átkiáltott rajta:
– Na most már takarodjon, barom.
Az kényesen feltólta alsó ajkát és fitymáló grimaszt csinált. Felállott
és karjait emelve lábujjhegyre állt és ugy maradt, mintha várná hogy még
feljebb fog emelkedni, fel talán az égig is. Azután a szemeiből a földre
célozva, még egynéhány sértődött és sértő grimaszt játszott el arcán és
bal kezét bágyadtan lebbentve, azt mondta nekik:
– Igen. Az élet chemiai reakció. Agyő. Az én istenem áldjon meg. A
halál.
Megnézte mégegyszer őket, figyelmetlenül és a fejét engedve kissé, nyilt
tenyerét mélyen leadta, mint aki kegyesen elbocsájtja maga elől a
könyörgők küldöttségét. Lassan és oldalogva távozott, felvett egy esett
levelet a sétányról, akit a nyár megégetett és aki már őszt játszott a
földön, azt a levelet a száránál fogva forgatta szeme előtt és mélyitett
szinészhanggal azt szólta maga magának, hogy: