Felvincz és Enyed között egy kis bérczi patak vágja keresztül az utat,
melyen most tartós kőhid van épitve. A hid mellett két felől a patak
oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának historiai
emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra
szállt a történet s maig is ugy emlékeznek arra, mintha csak a mi
életünkben történt volna…
… Épen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kurucz-laboncz világ
legszebb divatjában vala; ma a kurucz, holnap a laboncz osztott
törvényeket Enyednek, mikor az egyik kiment az egyik városvégen, a másik
bejött a másikon.
A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, a helyett
hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak
voltak, és hallottak valamit azon strategiai fogásokról, miszerint az
ellenséget az által is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereiből
kipusztitjuk. Ők ezt vevék gyakorlatba.
Mert, mig a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi
banderiumok, a szép daliás, farkasbőr-kaczagányos huszárok, a válogatott
hajduk, a veres és kék darabantok rendes csatákat harczoltak künn
Magyarországon a birodalmi derék hadakkal, mik fényes, pánczélos,
tarajos lovasokból, himzett bivalybőröket viselő daragonyosokból s
czélbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő
kalandornép csavargott alá s fel, szemre főre egymáshoz annyira
hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor
felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kurucz,
melyik a laboncz?
Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztitott a háboru, s
kétségbeesés, nyomor és boszuvágyból nem hagyott nekik más választást,
mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucznak vagy laboncznak, a
szerint a mint egyik vagy másik fél katonái pusztitották el.
Ezek azután falkánkint jártak városról városra, zsarolva, harácsolva, a
hol engedékeny népre akadtak, gyujtogatva, a hol megharagudtak, s
szétszaladva, a hol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedélylyel
folytatták a harczot, a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, ugy
hogy Cserey Mihály bizonyitása szerint, akadt ember, a ki négyszer
ötször volt kurucz, ugyanannyiszor laboncz.
Ezen sürű változandósága a minémüségnek nagy akadályára lehetett a
dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hirt nevet szerzett
magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege
áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet
akasztja fel, mint a kire legjobban feni a fogát.
Ugy segitettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, a
mi legsürübben előfordult a labonczoknál, kik iparkodtak maguknak olyan
neveket adni, a mit a bolond kurucz ki ne tudjon mondani, ha csak ki nem
töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, a miket ők
maguk sem értettek.
A kurucz basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni.
Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő
városoknak egyfelől Balika, a kuruczvezér, a ki lakott a Thorda-hasadék
egyik barlangjában, melyet maig is Balika-várnak neveznek, és másfelől a
mezőségen tanyázó két labonczfőnök, a kik közül az egyiknek az a furcsa
neve volt, hogy: „Trajtzigfritzig!“ a másik pedig ily regényesen
hangzott: „Bórembukk!“
A milyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is;
majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről
épen annyi nevetségest tudott regélni a közhir, mint a mennyi
irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették siró
gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csufolták egymást pajkosságból.
Ezek a diákok, oh ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiuk voltak.
A mint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy a ludtollból kalamust
tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja
vett neki egy pár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a
collegium udvarán, pofonüté, megáldotta s ott hagyta, rábizván, hogy
legyen belőle pap, professor, királybiró, főkapitány vagy tanácsur.
Azontul nem is volt rá gondja többet. A fiu megnőtt, megszakálosodott,
megtömték, meghizlalták étellel és tudománynyal, elzárták hermetice
minden világi kisértetektől, gondot viseltek testére, lelkére,
felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professort,
királybirót, főkapitányt vagy tanácsurat, a mire esze és szerencséje
volt, a nélkül, hogy apja-anya törte volna rajta a fejét; a collegium
volt nekik édes anyjuk.
Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matronának, s több száz ezer
forintra menő jövedelme ennyi szép fiu felnevelésére, legtudósabb
professorai, kiket a külföld akademiái müveltek, világhirű könyvtára s
mindenféle beneficiumai, mik egyfelől a mig szorgalomra ösztönözék az
ifjuságot, másfelől jó eleve hozzá szoktaták azon jótékony öntudathoz,
miszerint bármi szüken, de saját érdemük után tanultak megélni.
Vala pedig ezen idő szerint a nagyenyedi collegium rector-professora,
nagytiszteletü tudos Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy
mivelője, rendkivül békeszerető férfiu és a jó erkölcsöknek fáradhatlan
oltalmazója.
Mert ha bevette magát iszonyu foliántai közé, azokba annyira el tudott
veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétől megkérdezni, ha
valjon ebédelt-e ő ma már, vagy sem? tanitványai előtt pedig akként
szólott, mint egy oraculum. Csak a csendes békességes tudományokat
kedvelé, mint a csillagászat és mechanica, nem szereté pedig a
históriát, mint a mely, az ő szavaiként, nem tanit egyebet, mint azoknak
neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi
tetteit énekli bünös vérengző kegyetlen embereknek és hazudik véghetlen
kiterjedésben, a helyett hogy a jámborok, jótékony és bölcs elmék
példájával javitanák az utóvilágot.
Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék ur a neki nem tetsző
historiai személyek ellen, hogy tanitványai lelki üdvére képes volt a
történetet meghamisitani, ráparancsolván a historiae professorra, hogy
Cleopatrát, Aspasiát, s más afféle szemtelen asszonyszemélyeket ugy
fesse tanitványai előtt, mint rút, utálatos szörnyetegeket, a kikre
gondolni is irtózat.
És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, táncz,
hegedüszó s más hivságos dolgok örökre számüzve valának e körből, még a
templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi
pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy hely külön rekesztve, a
holott faragott fenyőszálakon ültek, hogy igy fel ne érhessék fejeikkel
az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a
nagytiszteletü urnak, hogy fiatal embernek, addig mig meg nem
házasodhatik, tehát a mig iskoláit nem végezte, és a mig nincs mit
apritania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden a
mi addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra.
Persze, hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézet, a mit csak a közjó
kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak
maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától
értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer másszor női
alakot ne lásson, s tizennégy éves korától huszig az ember minden
asszonyt szépnek talál.
Különösen nehezité pedig Gerzson urnak nevelési maximáját azon
körülmény, miszerint ő neki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan
szép volt, hogy ha az ember félesztendeig válogatott válna a városban,
megint csak ő hozzá tért volna vissza.
Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hijába
lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen
visszaszökni, mint volt egy diáknak husz lépésnyire juthatni Klárikához,
– a hogy a szép leányt nevezték.
Gerzson urnak emeletes háza levén a collegium tövében, ő maga a
földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcső rácsos ajtóval
volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifju
ember a professor urat keresve tévedjen Klárika elé; a ki elé különben
is hijába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő
elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna előle.
Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professor
urhoz, hanem csak megpróbált egyéniségeknek nyitá meg háza ajtaját.
Ilyen két kipróbált egyéniség volt; humanissime Zetelaky József és
humanissime Karassiay Áron.
Az első, szép, ártatlan, leányarczu, tizenhét éves ifju, Gerzson ur
különös kegyencze, a kiről azt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a
tudományok könyvei közé, mint ha tömlöczbe vagy spiritusba volna téve;
örökké első eminens volt, mindenféle verseket irt akármely thémáról,
neki mindegy volt; hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus,
alexandrinus: vagy anacreoni: magától értetődik, hogy ezek között
szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról,
villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; e
mellett görögül, diákul, zsidóul és francziául folyvást beszélt, a
csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, chemiai
és physikai experimentumoknál ő volt Gerzson ur segédje, s e mellett oly
jámbor érzelmü ifju ember vala, hogy mikor a mythologiából azon
istenasszonyt érdeklő paragraphust kellett felelnie, a ki kevés
öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.
A másik, humanissime Karassiay, egy kissé nehézfejü ember vala, hat
esztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérü ifju, a kit azért
kedvele Gerzson ur, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő
nem fordult, a miből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a
humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogy
ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat
beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a
furás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készitve mindenféle
physicai eszközöket a tanár ur számára, s csupán olyankor adva tanujelét
karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vacatió alatt az ifjuság a
nagyteremben mythologiai drámai előadásokat tartott, – természetesen
férfi személyzettel, férfi hallgatóság előtt, a midőn Karassiay játszá
Herkulest, Zetelaky pedig Dejánirát, a midőn Józsefről senki sem mondta
volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörüség volt
nézni a Centaurusokkali harczban, hogy vert egymaga harmincz pogány
félistent a földhöz.
Épen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletü Tordai Szabó Gerzson
uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint
lesz a vizből levegő? mint ragad össze a kiszivattyuzott két fél golyó a
levegő nyomástól? hogy lehet a levegőt meggyújtani? s a villanygép alatt
papiros embereket tánczoltatni? a mik akkor még mind csoda számba
mentek. E végett átadá a physicum museum kulcsait kiválasztottjainak,
hogy ott működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két
jeles ifju már korán reggel ott van a museumban s csak a késő estve
választja el őket onnan. Dicséretes szorgalmatos ifjak, mondá Gerzson
ur, vegyetek rólok példát ti többiek, istentelen, hivalkodó,
csizmakoptató korhelyek, hogy legyetek olyanok mint ők.
Lássuk tehát, mit mivelnek a mi ifjaink ott a physicum museumban? Ennek
a museumnak van egy elsötétithető ablaka, opticai kisérletek
előhozatalára, és ez az ablak épen a nagytiszteletü ur udvarára nyilik;
a mi két szorgalmas ifjunk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s épen
egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyü nyilásába,
azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de
akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet… Most épen József néz bele nagy
áhitatosan… „Oh Istenem, milyen gyönyörü!“ sohajt nem birva magával…
Talán mégis csillag?… „Most épen rózsát szakit le, be szeretnék én az a
rózsa lenni!“ De ez már még sem csillag.
A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgáljanak,
naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik
távcsöveken keresztül, a mig Gerzson ur azt hiszi, hogy szemeiket az ég
csodáin fárasztják, ők azzal mulatták magukat, hogy a kedves leánykát
mindenüvé távcsővel kisérik, kertbe, szobába, konyhába és benne
gyönyörködnek.
A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen oda
lett belé; nem birt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a
leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott
és mindent elfelejtett a mit olvasott, sőt Gerzson ur nagy megütközésére
még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten
járt az esze, és a szép leánykán, a ki a nyilt rózsaleveleket kicsi
kötényébe szedi piczi fehér kezeivel.
Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte, tört,
zuzott a mi a kezébe akadt, a phosphorrali kisérletekhez oxygen helyett
hydrogent adott: majd meglőtte vele az egész classist.
Gerzson ur el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiut? kutatott,
fürkészett; nem talált semmit; mire ő a hosszu folyosón végig kopogott,
akkorra a muzeumban minden ismét a maga helyén volt, a telescopiumok
égfelé forditva, s munkában a görebek és légszivattyuk.
József pedig folyvást növekedni érzé szive fájdalmait, a csalóka távcső
oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit
nyujtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba
megüté, a min Áron két akkorát nevetett.
E kinjai közepett annyira vivé a gonosz kisértő a jámbor ifjut, hogy egy
délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani, – szerelmes verset irt!
A vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, a mi a nap
alatt terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében
szebb versnek még csak hirét sem hallotta.
Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifju a muzeum
ablakában s beszélgetett egymás között:
– Ha Klárika ezt a verset olvashatná: monda Áron.
– Hm! Felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyü, mert nem volt
még hét divatlap, a hol az ember kinyomathatta volna.)
– Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.
– De hogyan?
– Ledobnám innen a kertbe.
– Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik s a nagytiszteletü
ur kapja meg.
Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy „hm“.
– Ugy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva
elrejteni a nyiló rózsák közé, hogy a mint korán reggel kijő a
rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el.
– Hát hiszen az könnyü, felelt Áron. Innen az ablakból le lehet
ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyü beugrani az ásott
földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a
kötélen megint feljöhetni.
– Mit gondolsz? szörnyedt el József, – én bocsátkozzam le kötélen a
collegium ablakából? én mászszam át idegen keritésen éjszaka?…
Áron maga is megijedt e szóra.
– Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy
könnyü volna megtenni…
József elhallgatott egy ideig.
Egyszer csak megszólalt.
– Nem tudsz itt valahol egy hosszu kötelet?
– Tudok biz én, a régi csengetyükötél itt van a padláson.
– Hozd elő.
Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe
Józsefet beleültette s a kötelet az ablak keresztfája körül csavaritva,
izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lobocsátá Józsefet a
kőfalig, ki egy perczig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezéből
kicsuszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt a mitől rettegett,
ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni.
Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák
közé, s Áron markában ujra felemelkedék a kötélen a muzeum ablakáig
szerencsésen; a két ifju csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen
bolondot cselekvének?
Más nap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbbé a látcsőbe. Mint a
ki valamely nagy gonosz gyilkos dolgot követett el, még a bünös helyet
is félve kerülték, s dobogó szivvel hallák reggel a nagytiszteletü ur
csizmáit a folyosón végig kopogni.
Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé
mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.
– Jőjjön egy szóra félre humanissime.
Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a
tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.
– Csak azt akartam mondani humanissime, – szólt végre száraz hangon, –
hogy ha máskor verset akar hozni, ne a keritésen jöjjön be vele, hanem
az ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. – Különben nem rosz
vers a mit irt, csakhogy egy helyen az adonicus sántit.
S ezzel markába nyomta a kérdéses verset, József nem bánta volna, ha e
perczben a collegium vele együtt elsülyed.
Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól
nevelt leány, első kötelességének tartá az apjának denunciálni, egyuttal
az elgázolt tulipánágyakért is panaszt téve. Az öreg ur rögtön ráismert
az irásra, s vége volt előtte József turpisságának. Többé sem
experimentumokat nem bizott rá, sem a physicum muzeumba nem küldé
dolgozni.
Ezen közben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanuló ifjuság
nem csupán azon dolgokról hallott, a mik könyvekben vannak megirva,
hanem hirt vett gyakorta az országban szerteszét történő eseményekről
is, s épen nem iparkodék elrejtegetni rokon és ellenszenveit, miket a
kurucz-laboncz világban vagy egy, vagy más irányában érzett, sőt néha
leczkék kezdete előtt, mikor két háromszáz tanuló össze volt egy
teremben gyülekezve, lehete oly forma hajlandóságokat is tapasztalni,
mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne
tétlen nézője a mulatságnak.
Erre ugyan nemsokára kivánt alkalom is kinálkozék; egy napon
Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim ő kegyelmességeik beizenének a
városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer
kenyeret és tizenkét bendő turót azonnal helybe küldjenek, borrul sem
feledkezvén meg, a mely ne legyen több, mint kétszáz akó.
A jó nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmi
szerekben, hogy csak végső megszoritás mellett birták összerakni a
kivánt mennyiséget, s midőn mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot
Balika, előjön a maga lyukából s elveszi tőlük az egész szállitmányt és
elviszi a Torda hasadékába.
A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták őt Trajtzigfritzignek,
hogy Balika elvitte az enni-inni valót, menjen utána és vegye el tőle, a
labonczvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait s megesküvék,
hogy porrá égeti Enyedet s bor helyett a vérét iszsza meg az egész
lakosságnak.
A szegény nép nagyon megijedt a kegyetlen fenyegetőzésre: elegettenni a
legjobb akarat mellett sem lehetett, Trajtzigfritzig és csordája pedig
már Marosujvár körül járt, s a hogy a közbeeső falukkal bánt, abból
Enyed is elgondolhatta, mi vár reá?
Ilyen inséges eset megszokott állapot vala már Enyeden, a lakosság a
labonczok jöttének hirére hirtelen elhagyá házait, a mi féltője volt,
azt elásta a pinczékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat,
gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdők közé, a hajadon
leányokat begyűjték a reformatum templomba, maguk a fegyverfogható
férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely, a mint
most is látszik, erős, magas kőfallal volt bekeritve, s több rendbeli
bástyatoronynyal ellátva, mely tornyokat a helybeli czéhek épitteték:
egyet a becsületes csizmadia czéh, mást a becsületes takács czéh, külön
egyet a szürszabó czéh, együtt a timár és varga czéh egy negyediket,
ötödiket a gombkötők és aranymüvesek, hatodik volt a kovácsok és
lakatosoké. Itt tartattak a czéhládák s nagy veszedelem idején ide
gyültek a czéhbeli mesterek legényeikkel együtt s ők képezék az Isten
várának őrségét.
Átellenben állt a collegium, roppant három emeletes négyszárnyu épület,
melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a
sor.
A mint a városon szétfutó hir eljutott a collegiumba is, lángot vetett a
diákok szivében az ifjui vér: „nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a
várost!“ szóltak lelkesülten, s másnap reggel a chemiai leczkén azt
vette észre nagytiszteletü Szabó Gerzson uram, hogy tanitványai
kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgató teremben,
s hallani sem akarnak egyébről, mint hogy őket professoraik a labonczok
ellen vezessék.
No ez szép kivánság volt nagytiszteletü Szabó Gerzson urtól, hogy ő
valakit a háboruba vezessen!
– Megbódultatok-e dilectissimi? szólt elszörnyedve a jó ur, – menjetek,
igyatok „purgantes pectora succos.“ Hát Ajáx vagyok-e én, avagy a
megveszett Achilles, hogy engem harczba akarjatok vinni? avagy
myrmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengző gondolatokat
tápláltok magatokban? kinek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben
dárda forog, kik csak énekelni tanultak, im harczi orditásra ferdititek
ajkaitokat. Azért ruháztam én reátok annyi bölcseséget és tudományt,
hogy bitangul elhulljatok barbar ellenség csapásai alatt, mint bármely
tudatlan katona, a ki azért született, hogy meghaljon?
E beszéd közben észrevevé Gerzson ur, hogy még Zetelaky is valami
fringiát takargat a togája alá, s iszonyuan ráförmedt:
– Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per „kend“ nevezett,
már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt
rá eset valaha, hogy poéták, a muzsák választottai, a szent berkek
lakói, a Pieridák barátai fegyvert emelgettek volna kezeikben? – No,
szóljon kend! kend nagy historicus, mondjon nekem erre esetet ha tud.
A faggatott diák végre megszólalt:
– Igen is volt rá eset: mikor Pán tanitványai botra kaptak a Helicont
pusztitó Gallusok ellen s agyon verték őket.
Gerzson ur hátra kapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez
még dühösebbé tevé.
– És ha én megtiltom ti nektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midőn a
nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elháritani
magáról! Kendnek pedig humanissime Zetelaky annyit mondok, hogy nem
szükség minden kérdésre felelni. – Most pedig parancsolom ti nektek,
hogy e perczben lerakjatok minden fegyvert kezeitekből, és a ki
ellenkezőleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik a collegium
küszöbéről, és soha annak az életben tagja többé nem leend!… Clarissimi
domini jurátusok, huzassák meg a repedt harangot!
Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghuzatni, midőn valaki a
collegiumból ünnepélyesen kitiltatott.
A rector szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsegő
kongása szakgatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál
hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professoruk szavára megjuhászodva
rakták le fegyvereiket mind, a repedt harang elhallgatott, a diákok
helyeikre ültek, elővették könyveiket, a nagytiszteletü ur pedig vevé
kézi könyvét és praelegált, mintha semmi sem történt volna, mig az órát
nem csengették, akkor elbocsátá tanitványait, az elszedett kardokat és
dárdákat pedig szekérre rakatá s elzáratá a templom alatti boltozatba,
hogy még csak hozzájuk se lehessen férni.
Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedtségből, melyet a rector
szavai okoztak bennük, ujra összebeszélének, s miután fegyvereik
elszedettek, másnap korán reggel, a mint a kapuk megnyittattak, kimentek
a Maros partjára, ott jó friss füzfákat találván, azokról vágott magának
kiki egy husángot s azokat a toga alá rejtve, észrevétlenül beszálliták
a collegiumba és elrejték a faraktárba szépen. Gondolák, hogy ez is jó
fegyver, ha jó ember fogja a végit.
Még az nap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre
menő laboncz népével: a nemes város a főbirót, a collegiumi testület a
nagytiszteletü rector professort választá ki, hogy deputatioba menjenek
eléje.
Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind
gyalog járt, kivéve három faágyut, melyeket bivalok vontak. Nagyon
gyanus kérdés volt azonban, ha valjon el lehet-e ezen ágyukat sütni, a
nélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? még egy
negyedik ágyujok is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával
valamelyik fél beszegezett és ott hagyott, ők pedig kifurták a szeget
onnan, ugy hogy most ha elsütötték az ágyut, a gyujtólyukon jött ki mind
a töltés, a golyó pedig benn maradt.
Maga a had gyönyörü népség volt; igazán ráillett a válogatott czim, mert
az ország minden népeiből volt az összeválogatva, magyar, oláh, belga,
marodeur, rácz és oláh-czigány egy csoportban, egyik mezitláb és sisak a
fején, másik a szürin át kötötte derekára a kardot, némelyik nagy puskát
czipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi
nyírott bajuszszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak
megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekből szerkezett kuruczoktól,
kik hosszu hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész
bocskorban járt, csupán azoknak jutott saru, a kik valamely tisztségben
voltak, azokra sarkantyu is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem
volt, az a sarkantyu nem szolgált egyébre, mint hogy legyen nekik miben
elesni, ha futni akarnak.
Ily armadának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, a ki
azt hinné, hogy ő is hasonló volt rongyos seregéhez; lova legszebb angol
mén volt, ő maga ezüst csillagos lánczszemből font pánczélinget viselt
aranysujtásos megyszin bársony dolmány felett, homlokát kecsegehátu réz
sisak boritá s pánczélpikkelyes keztyűkbe dugott kezeit széles egyenes
kardja markolatán nyugtatá.
Széles, tunya képéből s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e
pompához sem születése, sem érdemei nem juttaták s a hány csojtár, a
hány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdő betüi voltak
himezve, de ő azért elég méltóságot tulajdonita magának, ha lovon ült,
azokhoz a kik gyalog járnak lenézőleg beszélhetni.
Alvezére, Bórembukk, egy nagy trabalis mészáros legény volt, szőretlen
csontos pofával; ki egész ellenkezőleg különösen nagy gondot látszott
arra forditani, hogy mentül piszkosabb lehessen. Bőrködmene csillogott a
szennytől, s orczája bátran dicsekedhetett vele, hogy záporesőn kivül
más vizet soha sem érzett.
Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, melylyel egy csapásra le
birta félkézzel ütni a tulkot.
Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség,
nagytisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtisztelés okáért Gerzson
ur egy igen szép diák peroratiót tartott a két vezér előtt.
Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont ő reá; egyikök sem tudott
egy szót is diákul, hanem azért még is ugy tettek, mintha mindent
értenének.
– Értettem jól, a mit kend mondott, – szólt a vezér, – a mint
észrevette, hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedőleg
vállára veregetett. Kinek hiják kendet?
– Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletü collegium rector
professora, társam ő kegyelme pedig nemzetes Tóth Jónás uram, a nemes
város főbirája.
– Hát a csizmadia czéhmester hol maradt?
– Az nem látta czélirányosnak közénk elegyedni.
– No pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van
szüksége a seregnek, a minek három nap alatt elő kell teremtődni,
különben esküszöm ősi kardomra, (valahol lopta azt a kardot) hogy minden
csizmadiát eltörlök a föld szinéről!
Ennél merészebb fogadást, ugy hiszem, senki sem tett még.
Gerzson ur meghajtá fejét, s most a főbiró szólalt meg magyarul.
– Majd tudtára adandjuk a becsületes czéhmesternek akaratodat méltóságos
ur, és ő minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész
város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kivül
maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménynyel vagyunk is felőled, a
buta népség annyira fél a fegyveres néptől, hogy közeledéstek hirére
mind szétszaladának az erdőkbe, részint elzárkóztak a templomokba; ugy,
hogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig
lehetetlenné tennétek, hogy kivánságaitoknak megfelelhessünk, nem levén
senki a kitől azokat behajtsuk.
Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe sugott valamit, s azzal roszul rejtve
ravasz mosolygását, igy szóla:
– Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink
sem kivánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván;
tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ők
hazajőjjenek, és azután pediglen kiváltképen csakhogy épenséggel azonnal
mingyárt itt a város mellett ezer lépésnyire sátort üssünk; ti pedig
minden háznál gyertyát gyujtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan otthon
vagynak, különben pedig ha egy vagy más, igy vagy amugy talál lenni, hát
majd meglátjátok azt az egyet, hogy!
Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimatumát a
küldöttségnek, visszabocsátá őket a városba, ő pedig a maga seregével
mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezőn, buzakévékből csinálván
kiki magának sátorokat.
A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy kiki menjen
haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s a mi
szegénységéből kitelik, hordja össze, hogy a laboncz urakat
kielégithessék vele.
Ugy is történt, a czéhek szépen haza oszladoztak, az erdőre kimenekült
asszonyok és vének visszahivattak, s késő estig nem szünt meg az egész
város sütni főzni az érdemes labonczok számára. Csupán a templomban
elhelyezett ifju hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép
Klárika, hogy őket hagyják meg azon éjjel az Isten házának oltalma
alatt, s e kérelmet a többi szüzek is támogatván, a nemes tanács és a
professori kar végre beleegyezett.
Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a
város előljárói nyugodtan aludtak mennyezetes nyoszolyáikban,
elgondolva, hogy mily bölcsen elháriták városuk felől a nagy veszélyt;
háromszáz ötven szüz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, a
midőn Klárikának ugy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené őt,
hogy ne alugyék, hanem menjen fel a toronyba.
Ő azon félálmosan felment a lépcsőkön, hol a szent ekklézsia ötvenkét
mázsás harangja állott, s a mint kitekinte a torony magas ablakán a
holdvilágos éjbe, ugy tetszék neki, mintha valami nagy sötét foltot
látna lassan a város felé hömpölygeni, s nem sokára kivehetővé lőn
előtte, hogy az egy nagy ember csoport, melynek sötét, tömegéből kaszák
és kopják vasai villognak elő a holdvilágban.
Egyszerre világos lőn előtte minden: a labonczok csak azt várták, hogy a
népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek…
Klárika egy perczet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba,
hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentő gondolattól,
belekapaszkodék az ötvenkét mázsás harang kötelébe, hogy azt meghuzva,
jelt adjon az egész városnak.
Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a
durva kötélbe fogózva meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig
birt meghuzni két férfi, s mielőtt a csoport a várost elérhette volna,
egyszerre megkondult a vészharang a város felett, s azon pillanatban
talpon volt minden ember, s mint egy összebeszélésre az asszonyok és
öregek ismét futottak ki az erdőkre a férfiak a templom bástyái közé,
ugy hogy mire a labonczok a városba értek, ismét üresen találtak minden
házat.
Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszatásra, s parancsot adott, hogy
rögtön tizenkét helyen fel kell gyujtani a várost.
De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor
kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labonczvezér káromolt
Istent és ördögöt e bosszuságért.
Reggelre viradva ismét kijöttek eléje a nagytiszteletü rector és a
városbiró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan
csalárd hazug kutyák, a kik rászedik a becsületes embereket, és erősen
esküvék, hogy négy ágyujával porrá lövi az egész várost, a templomot és
collegiumot, kardélre hányatja a lakosokat s a hajadonokat kiosztja
katonái közt, hacsak ő neki azt az egyet ki nem adják, a ki a harangot
meghuzta.
– Azon egy épen az én leányom, kegyelmes ur, felelt leverten Gerzson ur,
de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára
átadom őt neked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én
fejemet előbb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák.
– Azt megkapod! vigasztalá őt Trajtzigfritzig s e biztatással egyszerre
elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga
nagy büszkén lován ülve, kötőfékjét a főbiró kezébe adá s ugy vezetteté
magát az utczán végig, mig Bórembukk a professor nyakába ült fel s
nevetséges iszonyattal viteté magát a piaczig, sarkantyuival illetve a
tisztességes ősz férfiu oldalait.
A diákók ezt mind látták a collegiumból, mert a menet épen előttük
állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson ur tette
a zsebébe.
Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt
leányzót, a rector leányát, Klárikát, s mint emeli azt nyergébe
Trajtzigfritzig.
De már ez mégis csak több volt, mint a mennyit diák szivvel el lehet
viselni.
– Megölöm az egész világot! orditá Zetelaky magán kivül, megölöm egy
magam valamennyit s hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön; utána Áron és
utána a többiek mind; – egy percz alatt ki volt sarkából vetve a bezárt
kapu s a másik perczben mint a bolygatott méhköpü raja, ömlött ki a
diákság a templom körét elfoglalt labonczokra.
Nem volt kezökben egyéb, mint füzfadorongok, de a mig a labonczok
kanóczos puskáit haszonvehetlenné tette a sürü zápor, az ő kezeikben
sulyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy percz alatt a falnak
lett szoritva a labonczsereg, s az első orditásra vérszemet kapott
csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.
A megszorult két vezér nem vevé tréfára a dolgot, a mint meglátták, hogy
labonczaik ugyancsak dülöngnek a diákok alatt, hátat forditának a
csatatérnek s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig átkarolta az
ölébe tett leánykát s vitte magával, szemeivel majd felfalva annak
martalékul esett bájait, Bórembukk pedig galléron ragadá Gerzson urat s
ugy hurczolta őt magával, roppant lábait futásnak eresztve.
Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden
részei felé a laboncz sereg, alig harminczad magával futott Felvincz
felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyürt
ökleikben nyers füzfadorongok, hosszu fekete tógáik öveikbe akasztva, –
nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.
Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat,
egy-egy párjára talált a futásban s elmaradt magára tülekedni, végre
ketten maradtak egymásnak, elől Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban
József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszu lábaiban
bizott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló s amint az emlitett kis
patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a
fellegszakadás árja elhordta a hidat, s a viz tulömlik a parton.
– No laboncz! kiálta Áron utolérve az egyiket, itt a világ vége.
Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson ur
gallérját s tenyerébe kapva a taglót, ugy odavágott Áronhoz, hogy ha
félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák a
doronggal s ugy talált a laboncz körmére ütni, hogy rögtön kiesett a
kezéből a tagló; erre a laboncz vadállati dühvel ugrott neki
pusztakézzel az ifjunak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején
keresztül, hogy meghajlott bele a bot, s a laboncz feje egyszerre
czipóvá dagadt; mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében
a fütyköst s ki akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt
kézzel s ilyenformán nagyokat rántva egymáson, elhuzakodtak egy ideig,
mig mind a kettő kifáradt s akkor farkasszemet kezdtek nézni.
– No diák, szólt fogcsikorgatva a laboncz, most akadtál emberedre:
tudod-e hogy most ki fogott meg: az én nevem Bó–rem–bukk!
– De annál még az én nevem is czifrább, felelt Áron, az én nevem pedig
Ka–ras–siay!
– Ka–ras–siay! kiálta fel elszörnyüködve a laboncz; no iszen hát akkor
jaj neked is, nekem is; s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a
ketten ugy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy
mindkettőjük felett összecsapott a viz.
Ez alatt József is utólérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy
nincs menekülés, leszálla lováról s kihuzva a kardját, neki fordult
Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.
– Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyu! kiálta a pelyhetlen állu
ifjonczra, vagy kezed lábad vagdaljam el?
Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét s középen fogva a botot,
merészen odalépett a vasba öltözött ijesztő arczu vezér elé.
– Ejnye! nem mégy el innen? ordita az magán kivül, s kardjával hozzá
vágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik
végével ugy csapta félre a kardot, hogy csak ugy pendült, a másikkal
pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak ugy kondult!
Meglódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csakugy bámult
szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg? Pedig nem kellett
azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot, s ugy vágta
derékon ellenét, hogy az csak végig nyult a földön, a kard kiesett
kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire Zetelaky
azt gondolva, hogy tán aléltan a lóhoz kötözött kedvesét akarja
meggyilkolni, reárohant s lábával reá gázolva, egy végcsapással leüté.
Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szét maradoztak, csak egy
a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki.
Hirtelen oda futott, s a tógánál fogva kihuzá a vizbe esett Karassiayt.
Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csak hogy a diák még élt, de a
laboncz meg volt halva.
Ekkor Gerzson ur segélyével fellocsolván Klárikát, magához tériték szép
szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának
az Urnak a megszabadulásért.
Azon két füzfadorongot pedig, melylyel a két ellenséget leverték, az
esetnek emlékére letüzék a patak medrébe és Gerzson ur áldást monda
azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé
perspectiván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.
És ezen történetnek száz és ötven eszendeje immár, s a két füzfa
folyvást zöldül a viz medrében. Hajdan a collegium kényelmes mulató
lakot épittete e füzfákhoz, hová kijártak szép nyári napokban a tanulók;
elmondva egymásnak a regét a két füzfáról s elénekelve, hogy: „Erős
várunk nekünk az Isten!“