Csak tizennégy éves volt még Nagy Lajos leánya, Hedvig, s már két korona
kivánkozott szüzi homlokára, a lengyel és lithván.
A korona nehéz ékszer! egykor sokkal könnyebb füzért hordozott a szép
királyi hajadon, – a szerelem rózsa-koszoruját.
Még midőn csak hat éves volt a leány, országhóditó atyja elvitte őt
magával egy szomszéd tartomány udvarába; a mire ő oly jól emlékezett.
Ott egy nálánál alig idősebb kis fiut vezettek elé, s azt mondták, hogy
ez lesz vőlegénye. A szép szőke gyermek kezét összefüzték az övéivel,
gyürűt cseréltettek velök, az oltár elé vezették s ott a két szép
gyermeket megeskették, hogy egymást holtig és örökké fogják szeretni.
Este, az egész udvar láttára, fényes, kivilágitott teremben, harsogó
zenehang mellett, egy pompás menyegzői ágyba egymás mellé lefekteték a
két szelided gyermeket; – arczaik egymást érinték, – a szülők ott álltak
körül, gyönyörrel mosolygva rájuk, – a vőlegény kezét a menyasszony
nyakára fűzték, mondták nekik, hogy csókolják meg egymást, azután
elválaszták őket, – a gyermekférj elment Angolhonba, a gyermeknő vissza
Magyarországba.
És mind erre Hedvig oly jól emlékezett. Azóta nyolcz évvel lett idősebb
a világ, a rózsaarczu gyermekből liliomképű hajadon nőtt fel, – a kora
ábrándok álmai meghalaványiták arczát. Valami titkos érzelem annyiszor
eszébe juttatá azt a napot, azt a képet, melyben gyermek-vőlegénye
szemérmetes mosolygással kis kezét nyakára fűzte, látta mindig a
mosolygó kedves arczot, hulló selyem szőke fürteivel, himzett
ingfodorral körülvéve, és oda képzelé magát is, fehér patyolat
köntösében, a halvány kék szalagokkal, s elgondolá, mennyivel szebb
lehet egy ily pillanat nyolcz év után.
A szivébe oltott ábránd együtt nőtt fel vele. Az ártatlan gyermek lélek
játszó öröméből áterősült az, a sejtő szüzi kebel vágyó szenvedélyivé.
Gondolá, hogy milyen boldogok lesznek ők, a midőn még azt sem tudta,
hogy miért boldog az, a ki szeret.
Egy napon a lengyel rendek követsége érkezék Budára, hol akkor Hedvig
anyja a fejedelmi lelkü Erzsébet ült az eddig csak férfit ismert királyi
széken, s a legifjabbik királylyánt kérte országa számára királyul.
Előbb kérte, azután követelé, végre daczos erőszakkal vivta ki őt az
anyai karok közül.
Lengyelhonban akkor vad polgárháboru dult. A mint Hedvig megérkezék,
megszünt a harcz, a küzködő pártfelek hódolattal rakták csorba
kardjaikat az érkező szent elé s karjaikon, sziveiken vitték őt árva
trónjukra.
A rózsakoszorunak hullani kellett a korona elől. Hedvig országot kapott,
de egy egész világot adott érte, keblének belső világát.
A koronás szüz hirével viszhangzott minden ország, fejedelmek jöttek
érte, sziveiket, koronáikat lábai elé lerakni. A szüz várta vőlegényét,
kinek arcza élt szivében s vigasztalan bocsátá őket.
Egy napon egy vad, férfias tekintetü, harczos ifju jelent meg a lengyel
fővárosban, kinek neve ijedelemmel tölté be egykor Lengyelországot,
annak leghatalmasabb ellensége, a lithván vezér, Jagelló.
Egykor boszu, most szerelem hozta őt Lengyelországba. Népét és országát,
koronáját és szivét hozá ajándékba az ifju királynőnek.
– Meg kell lenni,… mondának a rendek. Két egymást rontó nemzet egybe
forrása kivánja ez áldozatot.
– Meg kell lenni;… monda az egyház. Egy pogány nép milliói térnek ez
által az egy igaz Istenhez.
– Meg kell lenni;… monda a rokonság. A királyi család fénye egy uj
korona sugáraival növekszik.
Csak a sziv nem szólt semmit. A merész, szilaj, fejedelem ifju, hidegen
hagyta azt, mig a várt halvány ifju képe midőn megjelent előtte,
szomoruan sohajta fel, talán soha sem látandja őt többet!?
Végre, szent megnyugvással lelkében, elfogadta a lithván fejedelem
koronáját, de midőn fejére tették, mintha ágaival visszafelé forditva
hullott volna az szivére.
Nemes önmegtagadással napot tüzött ki a menyegzőre, mely két ország
népét az ő szive árán fogja egyesitni, midőn a kijelölt nap előtt egy
messze földről jött lovas csapat érkezék Krakkó elé, – karcsu szőke ifju
volt a vezér.
A zárva talált kapu előtt megálltak a lovagok, a bástyán a várkapitány,
Kurozvaki, megjelent: „mit akartok?“ kérdé tőlük.
– Nőmért jöttem, szólt az ifju. Én vagyok Vilmos herczeg, Hedvig
királynőnek férje.
– Csalatkozol ifju lovag, viszonza a castellan, – Hedvig királynő férje
a lithván fejedelem, Jagelló.
– Hazudsz, ember! kiálta szenvedélyesen az ifju. Enyim volt ő, most is
az, s csak az égnek adom vissza.
– Ugy szóltál, mint keresztyénhez illik. Az ég kérte őt vissza tőled
milliók földi és égi üdvére. Élj boldogul s térj el innen.
– Nem lehet, mig vele nem beszéltem, csak egy szót, csak az ő szavát
hallhassam, én hallgatni fogok s meghalni szótlanul.
– Kint fogsz okozni magadnak, kint ő neki, de megleend; viszonza
Kurozvaki, – holnap reggel jőj egyedül, kivánatod teljesülend.
Másnap reggel megjelent a herczeg a várkapu előtt. Az most felnyilt
szavára, ott bekötötték szemeit s vezették utczákon, folyosókon
keresztül, végre egy márványos házba ért, – a távol viszhangból, mely
lépteire felelt, gyanitá, hogy egy nagy teremben kell lennie.
Itt levették szemeiről a köteléket. Körültekinte. Egy nagy sötét
templomban találta magát, melyet gyéren világitottak az oltár
viaszgyertyái.
A templom hátteréből egy ünnepies csoportozat közelített hallgatagon
felé, nők, férfiak; közepett egy halvány ideál alak, hófehér ruhában,
megtört tekintettel.
Vilmos ráismere. Zokogva rogyott térdére. „Elfeledtél, elfeledtél“
rebegé a közeledőnek. Hedvig oda lépett hozzá: „nyugodjál meg“, mondá
neki édes feledhetlen hangon, melynek angyal tisztaságát itt-ott
megreszketteté az indulat küzdő zaja.
– Isten, emberiség, nemzetek kivánják, hogy boldog ne légy, s engemet ne
tehess azzá. Szerelmem, mely tied volt, népemé fog lenni ezután; a
boldogság, mit neked szántam, közöttük leend felosztva. Neked is vannak
népeid, helyettem szeresd azokat, tedd őket oly boldogokká, minővé
tettél volna engem.
Az ifju herczeg nem tudott szólni; minden ifju reményeit egy pillanatban
el kelle vesztenie. Hallgatva rejté arczát két kezébe.
A királyné kisérete zokogva állta őket körül. Maguk a vénnemesek is
törülgeték szemeiket s bámulva néztek az ifju szűzre, ki egyedül állt
ott félig mosolyogva, mint egy megdicsőült szent az oltárképen, mint egy
kedves halott, a ki körül sir minden ember, csak ő maga mosolyog.
Azok közül, kik a herczegnőt ide kisérték, egy ifju pár félig elvonulva
látszott a fél homályu templom egyik oszlopzata mellett. Egy magas,
lenge szőke lyán, és egy délczeg, karcsu ifju.
Kezeik egymás kezét szoritják, és szemeik a bucsuzó királynét nézik, a
ki oly nemes lemondással áll térdelő jegyese előtt, kitől örökre el kell
válnia.
– Ah Száva, szól a szép szőke lyán suttogva; én nem tudom, mit sejtek,
de ugy érzem, mintha én állnék ott a királyné helyén.
– És én, mintha magam, térdelnék ott előtted, a szomoru herczeg helyén.
Épen ugy nem tudnék szólni. Oh, nekem a szivem repedne meg, Cecilia.
A két szerelmes ifju közelebb huzódott egymáshoz, mintha attól tartana,
hogy őket is le akarják egymás kebléről szakitni.
Vilmos herczeg reszketve emelte föl arczát; szép nemes vonásaira
visszatért a nyugalom. A nemes elhatározás, a mely nagy lelkek sajátja,
olvasható volt homlokán. Odafordult a bájoló menyasszonyhoz: „csak egy
csókot, csak egy könyet“ rebegé megtört lélekkel. Hedvig oda nyujtá a
forró ajk elé hófehér kezét, s a köny ott ragyogott szemében.
Akkor felszökött hirtelen térdéről a herczeg s fulladozva kirohant a
templomból. Az ajtónál megállt még egyszer: „élj boldogul!“ suttogá
Hedvig felé s azzal eltávozott örökre.
Holta napjáig boldogtalan maradt.
A királyné kisérete visszavonult a sötétlő templomürbe; a lépések
hangján kivül semmi sem szólt, csak ama karcsu ifju suttogá néha.
Cecilia! Cecilia! s ha aztán a leány megállt, nem tudott mit mondani
neki. Semmi, semmi, hebegé. Azt akarta megkérdeni tőle: mit érezne ő, ha
igy el kellene válnia? de nem merte kimondani, hanem egy oltár előtt
letérdelt, s ott azon imádta istent, hogy engedje neki ez órát örökre
ugy elfeledni, hogy soha eszébe se jusson többet.
E közben feltárultak a nagy templom ajtai, kivülről, ünneplő népség
tolongott be egymásután, gyertyákat gyujtottak meg minden felől, a terem
kivilágosult, megelevenült; a hova szem láthatott, mindenütt eleven
emberfők s festett mosolygó angyalfők bámultak le karzatokról,
boltozatról; a megfakult falak szinehagyott aranyozásival élénk
ellentétben látszottak a mindenszinű zászlók, mikkel a mai nap ünnepére
a nép fölékesité szentegyházát.
Künn harsogott a közelgő zene, s az eddig zárva tartott fő ajtó
megnyiltával belépett az udvari diszmenet; apródok, seneshallok, főpapok
és főnemesek tarka pompás vegyülete, melynek közepén egy magas délczeg
férfi jött, kissé szokatlan megilletődéssel arczán, a pogány fejedelem
Jagelló, ki először lépett keresztyén egyház boltozata alá s ismeretlen
áhitattal tekinte szét az ó templomban az uj vallás titkos hieroglyphain
jártatva szemeit.
Hosszu gesztenye barna fürtei ideges vállaira omoltak, a mint hajadon
fővel az oltár elé lépett, hol három szent jel várt reá: a
keresztvizmedencze, a korona és mátkagyűrü.
Az első uj eget nyitott meg előtte, a második uj országot adott neki; de
a mi több volt előtte, mint ország és mennyország, azt a harmadik köté
hozzá, a szép az áldott Hedviget.
Háromszor hangzott a nép ajkairól a hosanna; először, midőn Jagelló
egyszerű fegyvertelen öltözetben letérdelt a medencze előtt, s göndör
fürtös fejét meghajtá a szent viz előtt; másodszor, a midőn homlokát a
szent chrysma nedve érinté s egyenkint adtak reá koronát,
bibor-palástot, országkardot és aranyalmát; de leghangosabban szólt
harmadszor az üdvkiáltás, midőn a bájoló szüz menyasszony jött felé
udvari kiséretével, halványan, magasztosan, mint egy égből leszállt
angyal. A krakkói érsek összetette kezeiket, legjobb áldását az égnek
imádkozá fejeikre. A történet igazolja: hogy az áldás foganatos volt.
E perczben örömkönyűt sirt minden arcz, csak azok sirták a fájdalom
könyét, kik az előtt egy órával jelenvoltak a templomban a királynővel.
Mig a királyi pár az oltár előtt állt, kiséreteik diszkört alakitának
körülök; a magyar és lengyel hölgyek, a magyar, lengyel és lithván
nemesek tarka élénk csoportozatot képezének az esküvő pár mögött.
Legközelebb állt a királynő háta mögött a szép szőke hajadon, a
Szentgyörgyi Templin gróf leánya, Cecilia az akkori nemes hölgyek között
a legszebb a legnemesebb. Élénk, lelkes arcza bájoló volt azon szűzi
tulajdonával, hogy minden rátekintő szempillantása előtt elpirult,
szinte égni látszék, s ilyenkor nagy kék szemeiben valami oly rejtett
tűz sugárza elő, mintha a nappali égen jelennének meg futócsillagok.
Pedig most is két arcz volt feléje fordulva, elválhatatlanul; két ifju
nem birta róla szemeit levenni, mintha egyiket sem érdekelné az egész
keresztelés, koronázás és menyegző.
Egyik ifju a leánynyal szemben állt. Ez volt Cserni Száva, egy fiatal
lengyel nemes, még alig több mint gyermek s már is halálosan szerelmes.
A másik egy magas, daliás magyar levente, komoly, életpiros arczczal,
kinek szép nemes vonalmai már fölvették a férfi jellemet, s ki oly benső
megelégedéssel pillanta az épen mellette álló hajadon arczába. Ez ifju
volt Rozgonyi István.
A lyán nem merte szemeit felvetni, s még is érzé, még is tudta, hogy két
oly égető tekintet éri arczát, mintha sugaraikat érzené rajta.
A nászeskü végeztével Rozgonyi udvariasan nyujtá karját Ceciliának, mit
az reszketve fogadott el, mig háta mögött Száva lépteinek dobbanását
vélte hallani. A szentelt viz előtt találkozának. Rozgonyi megkinálta
vele a hajadont. Midőn az egy kezével belenyult a hideg vizbe, másik
kezén egy forró kéz heves szoritását érzé. Száva volt az, ki odahajolva
hozzá, halkan suttogá fülébe:
– Mintha én térdeltem volna ott előtted.
Nehány nap mulva Rozgonyi visszatért Magyarországba, – Cserni Száva a
király oldalán az orosz hadba távozott.