mindenekfelett a legbölcsebb az _alázatosság_. A szeretet legmagasabb
tana ez, mely mind a négy könyvön átvonul. Azonfelül is a Miatyánk
lelke. Semmi sincsen, ami a kereszténységet minden más vallásos
világfelfogástól annyira megkülönböztetné, mint ez az egy.
Nem a helotizmus, nem az önérzet lealacsonyítása, nem a gyöngeség vagy
gyávaság tanítása ez, hanem örökkévaló figyelmeztetése mindenkinek a
jóban való túlság veszedelmeire, tehát minden néven nevezendő _gőgösség_
pusztító erejére.
Vagy nem ott kezdődik-e minden szerencse és boldogság romlása, amikor a
boldog ember a farizeus lelkét érzi magában és vele gondolkozik:
– Hála neked Isten, hogy engem különbnek teremtettél, mint a többiek.
Pletyka.
A társadalmi élet fegyelmével és rendjével jár, hogy annak bensőbb,
bizalmasabb része sem maradhat a többiek ellenőrzése nélkül. És ha jól
meggondoljuk, mi volna egyéb a pletyka, mint ennek mindennapi
gyakorlása.
A férfiak és nők értékét nem is lehet másképpen helyesen meghatározni,
csak úgy, ha azok kiváló tulajdonságairól, hibáiról, gondolkozási és
cselekvési módja felől adataink vannak. Ezeket pedig csakis bizalmas
beszélgetés útján lehet szerezni.
Ha az ilyen beszélgetést az illem vagy a korrektség tiltaná, nagyon sok
érdemetlen ember részesülne illetéktelen megbecsülésben és sok érdemes
maradna elnyomva.
Ez így is van ott, ahol a diszkréció túlságig megy s az emberek mások
hibáiról még a legbizalmasabb körben is hallgatnak. Kivált a politikában
van így, ahol a hallgatást rendesen az érdek parancsolja. Az ilyen
állapotot mindig azok használják ki a maguk javára, akik a kiméletre
legkevésbbé érdemesek.
Persze, a szerelem dolgaiba is beleütik embertársaink az orrukat.
Azonban a szerelem utóvégre sem olyan privátügy, mint azt az ember
gondolná. Ha nem csalódom, ebben is vannak némely ellenőrizni való
részletek.
* *
A megszólás általános szokás az egész világon. Csak az oka nem egyféle.
A Fidsi-szigeteken azt a férjet is megszólják, aki házassága első évében
nem falja fel az anyósát.
Kellemes.
A kellemességek csak apró töredékei a boldogságnak. Lehet száz kellemes
érzésünk, de egyetlen kellemetlen pocsékká teheti valamennyit.
A gazdagság és vagyoni jólét mindenesetre csak eszköz a boldogsághoz;
nem az egyetlen s nem is a legnagyobb, de azért jelentékeny.
A milliomos például, akinek gyötrő podagrája van, azt fogja mondani,
hogy nem a pénz, hanem a jó egészség az első feltétele minden
boldogságnak.
Aki tehát sok-sok pénzt szerzett, amellett lehet nagyon boldogtalan, sőt
belsőleg örökös nyomorult, akinek annyi boldogságérzése sincs, mint egy
egészséges és jóravaló m. kir. díjnoknak. Amiből senki se gondolja, hogy
a szegénység boldogságérzésekkel szokott járni.
* *
A kellemes emberek kellemességének egyik titka az, hogy beszélgetés
közben nem magukról fecsegnek, hanem lehetőleg annak dolgairól, akivel
beszélgetnek. Az emberek többsége magával szeret legjobban foglalkozni s
mindig kellemes előtte az, aki erre alkalmat nyujt neki.
De ez nem azt jelenti, hogy ha az ember így cselekszik, akkor mindjárt
kellemessé válik.
Ahhoz, hogy más ember dolgairól kellemesen tudjunk beszélni, óvatosság,
tapintat, sőt okosság is kell. Vannak emberek, akik e recept mellett
felette kiállhatatlanok, mivel kíméletlenül betolakodnak embertársaik
rejtett fájdalmaiba, szorosan magántermészetű ügyeibe és végiggázolnak
leggyöngédebb érzéseiken.
Okos és helyes érzésű ember azonban mindig óvakodni fog attól, hogy
saját édes _énjét_ tegye beszélgetés tárgyává.
– De hiszen akkor – mondja valaki – két okos ember nem is tud egymással
beszélni, mivel mindegyik a másikról akar beszélni és egyik sem engedi
magát!
Nem kell félni. Nagyon ritka eset, hogy két igazán okos ember kerüljön
össze az életben s ha összekerül és észreveszik egymást, hamar ki tudnak
egyezni – felébe.
Fokozatok:
Kellemes ember az, aki nem beszél magáról, hanem arról, akivel beszél,
és arról is jót.
Kevésbbé kellemes, de nagyon tűrhető ember az, aki másokról beszél –
rosszat.
Kellemetlen ember az, aki másokról jót beszél.
Kiállhatatlan ember az, aki magáról beszél jót.
Műveltség.
A művelt jelzőt igen sok ember nem magáért a műveltségért követeli meg
magának, hanem csak azért, mivel az előkelőséget ad.
A társaséletben azonban nincs fonákabb dolog, mint az efféle
rangoskodás. Azokat, akik hosszú fáradság útján a tudás, belátás és
humánus gondolkozás magas fokára jutottak el, azokat nem születésüknél
vagy nevüknél fogva, de egyéni értéküknél és súlyuknál fogva illeti meg
a tisztelet és tekintély nagyobb mértéke.
A demokratikus felfogásnak nem az az értelme, hogy mindenki, aki csak
nadrágot és cilindert vagy szép toalettet visel, már ennélfogva egyforma
tekintéllyel is bírjon, hanem igenis az, hogy az egyéni érték megtalálja
a maga tekintélyét és elismerését.
* *
Modor és Műveltség: két egyformán előkelő szabású ruhában sétáló
gentleman az utcán. Az egyik tökfilkó, a másik zseni.
Konvenciók.
Szakadatlan harc folyik közöttünk. Az egyén természeti jogait szegzi a
társadalom ellen s a maga módja szerint akar boldog lenni. A társadalom
ellenben mindenféle konvenciókkal bástyázza körül a maga rendjét és
boldogulását.
Az élet igazi becsét azonban nem a társadalom hallgatólagos konvenciói
képviselik. Ezek bizonyára a _rend_ kötelékei, amelyek megakadályozzák,
hogy az ember természeti ősereje keresztülgázoljon a többiek vetésein.
Ezek nélkül sem a jog, sem a vallás, sem semmiféle más kötelék nem volna
elég erős az állandó együttélés fenntartására és így a civilizáció,
minden jog és hit ellenére, rohamosan fejlődnék vissza a kőkorszak felé.
Igen; csakhogy a konvenciók: az illem szabályai, a megszokott formák, a
hagyományok s a becsületről és különösen az egyéni boldogságról való
állandó felfogások iszonyatosan elfajzanak, ha folytonosan nem ül a
nyakukon a tagadás, a kritika, sőt a rombolás szelleme!
Minden konvencionális szabálynak megvan az a természete, hogy a
korlátolt és silány lényeket védi és biztosítja legjobban. Valaminthogy
az illem rideg szabályaiba is azok kapaszkodnak bele kínos
görcsösséggel, akik jólétüket, vagy amit ők annak hisznek, csakis e
formula védpajzsa alatt bírják elérni, maguktól pedig soha.
Világos ennélfogva, hogy minden társadalmi konvencióban megvan az a
hajlandóság, ha kezdetben mégoly tiszteletreméltó is, hogy idővel a
legkülönbözőbb tökfejüek és képmutatók gyűrüsáncává legyen s minden
szabad fejlődésnek és minden őserő érvényesülésének útjába álljon.
Ilyenkor már _előítélet_ a neve.
* *
A társadalmi zsarnokság nagyobb ellensége az egyéni boldogságnak a
legzsarnokabb politikai rendszernél is. Ez ellen még forradalmat sem
lehet csinálni.
Pedig egész gondolkozásunk arra megy ki, hogy az egyén magát minél
teljesebben megadja a társadalmi konvencióknak.
Keresvén a békét és a köztiszteletet, rendesen magára is engedi
disputálni mások szokásait, felfogását, tévedéseit, terhes
illemszabályait, gyakran még gondolatmenetét is, ruhaszabását pedig
mindig. A leglényegesebb dolgokban: a meggyőződésekben, sőt a
lelkiismeretben is könnyen átadja magát mindenki a konvencióknak, mivel
azok a megfontolás terhétől megkímélik.
A művelt férfi vagy nő – ha erőt érez magában arra, hogy a maga esze
szerint gondolkozzék és a maga lábán járjon – sohase adja meg magát
feltétlenül a »társaság« zsarnokságainak. Tegye meg a lényegtelen
dolgokban az engedményeket a többieknek, igen. Legyen illedelmes,
gyöngéd és udvarias a többiekkel való érintkezésben. Viselkedjék úgy,
hogy a vele való érintkezés ne legyen kellemetlen. Azontúl azonban sem
jobb nézeteit, sem helyesebb szokásait, sem épebb moralitását, sem
idejét, sem lakását, sem elhatározásait ne engedje zsákmányul az
általános erőszaknak.
Mindenekfelett pedig ne engedje magát naponkint ezer tisztes hazugságra
kényszeríteni.
* *
Aki a társadalmi élet bevett rendje és formái ellen cselekedettel
fellázad, százszor gondolja meg, hogy mit cselekszik, mivel a rabló és a
hős fellázadása közt ég és pokol a különbség.
A lázadásra ős-joga csak annak van, aki a meglevőknél erősebb és igazabb
törvényekre képes hivatkozni. Legtöbbnyire még ez is el fog bukni, mivel
az élet nem tűri a neki nem való hatalmasabb igazságokat. Minden ilyen
lázadásban már kezdettől fogva benne van a tragikai bukás magva.
Aki tehát fellázad a többiek rendje és kényelme ellen, csak azzal a
kockázattal teheti, hogy bele fog bukni a maga igazaiba.
De ha valóban igaza volt s érette a felelősségeket a legteljesebb
mértékben kész volt mindenkor viselni, lelkiismerete érintetlen marad és
nyugodt lélekkel lehet boldog vagy veszhet el, mivel isteni törvények
szolgálatában cselekedett.
* *
Az, hogy valakit kiközösítenek a társaságból, vagy éppen felakasztanak,
még nem sokat jelent. Az a kérdés, hogy miért?
Gyakran a legnagyobb erények is halálos bűn gyanánt tünnek fel a
társadalom szemében, mely mindennek ellensége, ami az átlagtól elüt és
kényelmét veszélyezteti.
A történelemből eléggé ismeretes, hogy nemcsak a legnagyobb gazembereket
szokás felkötni, hanem gyakran a legnagyobb hősöket is. Azokat, akik
túlnagy erényekkel a »rendet« megzavarták.
A közepes erényekkel és közepes gonoszsággal rendelkező emberi lénynek
van aránylag legkellemesebb helyzete, de csak a közepes társadalmi
életben.
* *
A gondolat és szellem emberei azért vétenek oly sokszor a társadalom
életszabályai ellen, mivel sohasem tartják a világot olyan silánynak,
mint amilyen.
Azok, akik a művészettel vagy irodalommal foglalkoznak, hivatásuknál
fogva a mindennapi élet praktikus légkörén felül élnek s miután
hozzászoktak az eszményibb fogalmakhoz és következtetésekhez, nem
képesek a köznapi élet rendes tényezőivel helyesen számolni.
A nagy poétán vagy tudóson például könnyen megesik, hogy valamely
képtelen házasságba mászik bele, talán a szakácsnéját veszi el; de a
praktikus börzeügynökön soha.
Vendégek.
Legyünk irgalmasak vendégeink iránt is. Ne üljünk a nyakukra túlhajtott
szívességgel; ne szorítsuk őket házunkban vagy szalónunkban kénytelen
rendbe, mint a heringeket szokás a hordóban.
Egyik híres francia hölgy emlékeiből tudjuk, hogy nála az estélyek –
jóllehet szalónjában a szellem kitünőségei vettek részt – jó darabig
kedélytelenek voltak. Ő azonban fölfedezte, hogy a vendégek
elhelyezésében van a hiba.
Egy este, a vendégek távozása után, megfigyelte a teremben a székek
elhelyezését és észrevette, hogy a székek különböző csoportokba vannak
széthurcolva. A következő estélyre a feszes rend helyett már maga
rendezte be az előbbihez hasonló székcsoportokat s legnagyobb örömmel
látta, hogy vendégei a teremben szépen szétoszlottak és csakhamar a
legelevenebb élet uralkodott köztük, mivel a közelebb rokon elemek végre
egymásra találtak.
A vendég se legyen rabszolgánk soha.
Fényűzés.
A _flanz_ behonosodott német szó, mint a _stréber_ is. Magyar neve
nincs, ne is legyen.
A flanz (olykor protz) a gazdagság fitogtatása. Nem tesz különbséget,
hogy van-e gazdagság vagy nincs-e; a flanz csak flanz marad, akár
milliomos űzi, akár házaló, akár herceg, akár parasztember.
Annak, aki gazdagságát üres fényűzésben fitogtatja, csak hiúsága nyer
kielégítést, de az is milyen áron! Az emberek parvenunek fogják mondani,
gazdagságának túlságos híre kél s csakhamar körülveszik őt, mint a
rothadó gyümölcsöt a legyek, mindenféle hízelgők, kunyorálók és
számítók.
De mélyebb hatása is van. Abban a házban, ahol a szülők flanzolnak, a
gyerekeket a fényűzés látványa idejekorán korrumpálja, kivált a
leánykákat. Az ilyen házakból kerülnek azután ki azok a léha és szegény
teremtések, akik, mikor férjhez mennek és ezzel a kötelességek világába
lépnek, azonnal kínlódni kezdenek. Azután összekapnak férjükkel s végül
azt sem tudják voltaképpen miért, de »válnak«.
A flanznak azonban van komoly társadalmi hivatása is. A természet által
bölcsen arra van rendelve, hogy a hirtelen gyült nagy vagyon 2–3
nemzedék alatt biztosan szétoszoljon s érdemetlen kezekből érdemesebb
kezekbe szivárogjon át.
Isten tudja, talán nem is kellene ajánlgatni a flanzoló emberiségnek,
hogy hagyjon fel vele.
* *
Olykor szánalom fog el, ha hallom, hogy a gazdagokat azért irigylik,
mivel gazdagok.
Hogyan lehet azokat irigyelni, akik az élet szent és tiszta levegőjét
csak drága előítéletek bacillusaival fertőzve élvezhetik.
Akik másoknak szinte egyedül csak a rossz tulajdonságait látják: a
hizelgést, a szolgalelküséget, a haszonlesést, a gyávaságot.
Akik aranybilincseket vernek gyermekeik lábára, s ha fiu a gyermek:
pénzzel fertőztetik meg ifjúságát; ha pedig leány, az előkelőség
aranymarháját imádtatják vele.
És elölik a gyilkos pénzzel még azt az egyszerű igazságot is, amit a
földet túró napszámos is ingyen kap a többitől, munkája közben, amint
izmai megfeszülnek és szó esik a pajtások közt az élet nagy dolgairól.
* *
Méltó tárgya lehet a tudományos megismerésnek az, hogy milyen romboló
természeti őserők dolgoznak a társadalom mélyén a gazdagság ellen? Mily
törvény az, mely a felhalmazott _túlságos_ jólétből kinyújtja fojtogató
karjait és látatlanul elkezd öldökölni.
A természet nem tűr meg semmi emberi hazugságot, még ha gyémánttal és
hadseregekkel van is körülvéve. De megkeresi az igazságot még a rongyok
között is. Csak nem siet vele.
Szivességek.
Kétféle szivesség van az emberek között. Az egyik az, amelyet csakugyan
szív szerint adunk, anélkül, hogy önzés volna mellette. Adjuk, mert jól
esik és tudjuk, hogy a szeretet művét gyakoroljuk vele. Hogy
viszonozzák, arra nem gondolunk. Ha kapjuk, elfogadjuk, lekötelezettség
nélkül; nem jut eszünkbe, hogy azt meg kell fizetni valamikor. Sőt az
ilyen gondolat sértés volna arra, akitől vettük.
Ennek van valami köze az égi dolgokhoz és éppen azért fölötte ritka. A
családban fordul elő s azok közt, akik egymást szeretik. Ismerősök közt
is, de csak azoknál, akik művelt, humánus lélekkel bírnak és előkelő
módon gondolkoznak az emberi viszonyokról és kötelességekről. S akik
visszariadnak attól, hogy a szív dolgaiból portékát csináljanak.
A másik szivesség hamis etiquette alatt jár s éppen azért olyan gyakori,
mint a hamis bor. Nem is szivesség, hanem árúcikk, tetszetős névvel,
hogy jobban keljen. A szivességnek ez a neme a társadalomban adás-vevés
tárgya; csaknem olyan sűrü forgalmi eszköz, mint a pénz.
A. valami szivességet tesz B.-nek már abból kiindulva, hogy B. legalább
is hasonló értékű szivességgel tartozik neki. A szivesség hasznát mind a
kettő leméri magában. A. minél nagyobb csereértéket akar kapni s B. (ha
okos) minél kevesebbet akar adni. Ebből azután millió csöndes alkudozás
fordul elő az életben.
Az emberek röstelik kimondani, hogy a hasznos szivességért hasznos
szivességet várnak, de viselkedésük kényszerítő konvenciókat alkotott
arra, hogy a szivességes hitelező kamatostól megkapja a kölcsönadott
szivesség teljes értékét. Különben panaszkodik és hálátlanságról beszél.
* *
Egy francia író gunyorosan ezt mondja:
Nem azokból a szivességekből szokott az ember meggazdagodni, amelyeket
ad, hanem azokból, amelyeket kap.
* *
A szivességek adása és elfogadása nagy művészet. Az életben az olyan
ember, aki előkelő módon gondolkozik s amellett okos akar maradni,
körülbelül ilyen szabályok szerint él:
Szivességet nem adok könnyen, de még nehezebben fogadok el.
Kizsákmányoltatni magam nem engedem, de ha szivességre határoztam el
magam, derült homlokkal s minden viszontszolgálatra való várakozás
nélkül adom.
Szivességet lehetőleg nem kérek. Ha kérek, csak olyantól kérem, aki
szíve szerint adja s nem várja a visszafizetést.
Ha tévedésből olyantól fogadtam el szivességet, aki várja és talán
követeli az ellenértéket: azt kamatostól kielégítem és kikergetem.
Az adott szivességet lehetőleg elfelejtem, a vett szivességet
mindenesetre viszonzom, de úgy, hogy a viszonzás távol legyen a fizetés
minden gondolatától.
Akit szivességemben részesítettem, nem sértem meg azzal, hogy vele
bárhogyan éreztessem.
Sohasem felejtem el, hogy a szív és a bizalom dolgaiban nem vagyok –
házaló.
Habeas corpus.
Nincs joga senkinek ahhoz, még a legszeretetreméltóbb nőnek sem és még a
legnemesebb jótékonysági célok szolgálatában sem, hogy valakinek az
életmódjába kényszerítőleg benyúljon.
Mindenkinek őseredeti joga, hogy otthon úgy éljen, amint az
egészségének, vérmérsékletének, munkakörének s boldogságának vagy
boldogtalanságának legjobban megfelel.
Bizonyos érintkezésnek mindenesetre kell lennie az emberek között, mivel
az ember »társas lény«. Ennélfogva szükségesek a bevett látogatások és
azok viszonzásai. De jogtalanság az, ha valakin a látogatásokat erővel
be akarjuk hajtani, vagy pedig azok elmaradása avagy elkésése miatt
haragot táplálunk ellenük.
Ez csak azt jelenti, hogy most, vagy egyáltalán magukban akarnak élni
otthon. Ők tudják, miért? Lehet, hogy munka foglalja el őket, lehet,
hogy szomoruságuk van, vagy beteges valaki közülök, vagy egyáltalán oly
harmónia van abban a családban, – ami igazán ritkaság – hogy egymással
teljesen megelégszenek s a nyugalmas családi életet elébe teszik a
máskülönben kellemes külső érintkezésnek.
Mindezek igen tiszteletre és kíméletre érdemes okok lehetnek, talán
irigylésre méltók is. Rendesen azok a boldogabb emberek köztünk, akik
családi tűzhelyüket szeretik, míg ellenben azok, akik telve vannak
örökös látogatásokkal, közönségesen nem tartoznak a boldogabb életű
emberek közé.
Életpályák.
Minden életpálya jó, de neked vagy nekem csakis az jó, amelyre kedvvel
és tehetséggel felszerelve indulunk el.
Legtöbben azzal buknak bele az életbe, vagy azzal teszik szerencsétlenné
gyermekeiket, hogy az életpályán kínálkozó »jó módot« és csakis ezt
nézik, anélkül, hogy az ahhoz való képességeket és hajlamot is gondosan
megmérnék.
Mihaszna indul el például valaki vállalkozónak, ha egész természete
olyan, hogy a kombinációkat utálja s talán még vesztegetni is röstell.
Mihaszna mérnöknek, holott nem a mértani, hanem az esztétikai vonalak
iránt rajong.
A legnagyobb jómódhoz vezető életpályán is szegény ördög marad, sőt
erkölcsileg is elnyomorodik az ember, ha kényszeredve, tehetsége és
hajlamai ellen lép rá. Ellenben nincs olyan szerény életpálya, még a
kisbíróságot sem véve ki, ahol a maga körében értékeset, sőt nagyot ne
tudjon szolgáltatni, ha kedve és hozzávaló képessége van.
A rossz hallású zenész sokkal kevesebb, mint a szép szakállú kapus.
VIGASZTALÁSOK.
Mindenki tévedhet, de a tévedésben csak az oktalan ember szokott
megmaradni.
_Cicero_. Philippica.
Az élet telve van görbe dolgokkal. Ezek közül kiegyenlíteni, vagy
kijavítani sokat nem is lehet.
Az idő azonban szakadatlanul szánt, vet és boronál. Ha segítünk neki,
sokat elboronál, ami ezelőtt hepehupás volt. És sok minden megoldhatlan
dolog megoldódik magától, ha nem erőszakoljuk.
* *
Az emberek a _nehéz megpróbáltatásokból_ rendesen kétféle módon szoktak
szabadulni.
Az _egyik_ mód az, hogy gyötrelmeiket féktelen élvezetekbe temetik. A
szenvedélyes vagy felületes kedélyek rendesen ezt választják. A férfi
ilyenkor az ivásnak, kártyának s más »bánatcsillapítónak« adja magát.
Elmulatja fájdalmát s gyakran vele vagyonát és becsületét is. A nő
divatra, bálra, udvaroltatásra s effélékre adja magát s végül a maga
szerencsétlenségébe beleránt más ártatlan embert is.
A _másik_ mód emberibb, nemesebb, termékenyebb és sokkal erkölcsösebb.
Ez a munka. A kötelességek fokozottabb teljesítése. Szakadatlan hasznos
tevékenység, ami a körülünk levő emberek egész sorára emelőleg hat, a jó
hírnevet megtartja, vagyoni előnyöket szerez, a tisztaság és derékség
benyomását ébreszti fel s végeredményében sokkal gyógyítóbb mint a
lealacsonyodás. Sőt újjászüli az embert a legnagyobb szerencsétlenségek
romjaiból is.
Nem mese az, hogy a »munka nemesít!« És nem is úgy kell érteni, ahogyan
szokás, hogy t. i. a gyáros utóvégre is magyar nemességet kap. Hanem úgy
kell érteni, hogy a munka elvonja a kedélyt az ábrándozástól,
képzelgéstől, az előítéletektől, a romboló szenvedélyektől és a
túltengett, legtöbbnyire fölösleges fájdalmaktól. Ehelyett odaköti a
kötelességekhez, természetes élethez szoktatja és csak azokat az
emóciókat fejleszti és erősíti, amelyek a társadalmias életnek és a
világgal való megbékülésnek kedveznek.
A _harmadik_ megoldási mód az öngyilkosság volna. De hát megoldotta-e
Nagy Sándor is a gordiusi csomót a kardvágással?
* *
A közhit azt tartja, hogy az életben a »szamarak« könnyebben
boldogulnak. És ebben is van egy csöpp igazság.
A korlátozottabb fejű emberek nem spekulálnak messze, hanem a könnyen
elsajátítható polgári ügyességgel megelégedve, az életet rendesen kellő
helyen ragadják meg. Tévedésektől a közönséges józan szokások óvják meg
őket. A maguk korlátozottsága viszi előbbre őket a járt úton. Holottan,
ha az okos ember hibát követ el – akkor ez nem közönséges hiba.
De meg az is, hogy felebarátjainkat szivesebben tartjuk »szamaraknak«,
mint önönmagunkat. És ez az élet némely dolgaiban nagy vigasztalásunkra
szolgál, amikor mások sikerét ezzel kisebbíthetjük.
Csakhogy a valóban »szamár« emberekre ez az igazság nem alkalmazható,
hanem csak azokra, akik csak bizonyos fokig szamarak.
* *
Kegyelemkenyér csak az, amit az ember érdemtelenül fogyaszt. Anélkül
tehát, hogy megszolgálta volna.
Mindenki a tulajdon maga kenyerét eszi, aki másnak szolgálatokat tesz
érette.
Az igazi kegyelemkenyéren csak a munkaképtelenek, csonka-bonkák
tengődnek, de ezek nem tehetnek róla. Továbbá minden ingyenélő és sokan
a munkátlan, léha gazdagok közül: de ezek meg nem akarnak róla tenni.
* *
A nagy megpróbáltatásokban a vigasztalást és reményt az ember mindig a
maga igazságaiból merítheti csak; sohasem a másokéból.
Ezer és ezer dolog van az életben, amelynek egész nagy rosszasága nem
önmagában van, hanem csak abban a viszonyban, amelyben az ember többi
embertársaival áll. Gyakran elég ennek a viszonynak legkisebb módosulása
is, hogy amit rossznak, kétségbeejtőnek tartottunk, tűrhető vagy éppen
jó legyen. És ilyenkor azután mosolyogunk azon, hogy mennyire rabjai
vagyunk a – többieknek.
Idegesség.
Az erős gondolkozással dolgozó emberek szomorú kiváltsága az idegesség.
Szinte nincs egyetlen jelentékeny tudós, író, művész vagy államférfiú
sem, aki bizonyos idő mulva kisebb-nagyobb mértékben meg ne kapja az
idegkimerülést.
Daudet Alfonz hátrahagyott művei közt egy egész kötetet találtak _Ma
douleur_ (fájdalmam) felírással, ami e nagy írónak idegeivel való kínos
küzdelmét írja le. Meglepő, sőt megdöbbentő, hogy az az ember, aki
elméjének és kedélyének fényes műveivel az egész világot
gyönyörködtette, mennyi belső szenvedésnek volt alávetve. Nemcsak
álmatlanság gyötörte, hanem káprázatok is, amelyek a neurozisnál, kivált
az álmatlanság és időfordulás óráiban, csodálatos, szinte hihetetlen
képeket varázsoltak elméje elé. Mint annyian, ő is brómmal és más
zsongító szerekkel csillapította gyötrelmeit, ami bizonyosan hozzájárult
élete megrövidítéséhez.
Zola Emilről is tudva van, hogy milyen ideggyötrelmekben szenvedett.
Annyira feledékeny volt (ami szintén jellemző ennél az állapotnál), hogy
rövid idő mulva a maga műveit sem ismerte fel. Ő is, mint csaknem minden
életsorsosa, telve volt habozással, kétségbeeséssel; leülvén dolgozni,
mindig meg volt győződve, hogy élvezhetetlen szamárságokat fog írni.
De nemcsak a merő gondolkozás emberei vannak ennek a bajnak alávetve,
hanem azok is, akik erős spekulációból élnek. A kereskedővilágban is jól
ismerik ezt a bajt, de kivált a börzeűzérek, akik rendesen egész
vagyonukkal lebegnek egy szelet papiroson. A kereskedőről pedig már
Horatius megírta, hogy »indocilis pauperiem pati« – tanulatlan a
szegénység elviselésében.