A _Magyar Sajtó_ és _Hölgyfutár_ közti polemiába akarok beleszólani, nem
mint érdekelt fél, hanem mint olyan, kire kellemetlenül hatott a vita
folytán kifejlett botrány s ki sajnálja, hogy elvkérdés
személyeskedésnek lőn föláldozva. Egy pár év előtt nyiltan és névtelenül
sokkal többször irtam mind a _Hölgyfutár_, mind a _Magyar Sajtó_ ellen,
mintsem ez egyetlen oknál fogva is ne hihetném magamat ez ügyben
pártatlanabbnak másoknál.
A mult évben gróf Bethlen Miklós, Dobsa Lajos és Tóth Kálmán urak
_Szinházi Naptár_ című vállalatot indítottak meg oly igéret mellett,
hogy a tiszta jövedelmet _részben_ a nemzeti szinház nyugdíjintézetének
adják s így vállalatuk minden pártolója ezuttal e kegyelt intézetnek is
áldozik. A vállalat szerencsésen sikerült s a szerkesztők igéreteiket
megtartva, a nyugdíjintézetnek 100 darab aranyat adtak át s mint
naptárjuk boritékján megjegyzik, igéretükön fölül Fáncsy Lajos elhunyt
jeles művészünk leányát buzditáskép külön negyven aranyban
részesítették. E szerint a közönség nem volt kijátszva, mert tudta,
mennyiben áldozik a nyugdíjintézetnek, amennyiben a szerkesztők nem
voltak szószegők, mert nem csak igéretöket teljesíték, hanem annál
valamivel többet. Ez nem lehet kérdés tárgya, ez bevégzett tény, melyet
mindenkinek el kell ismerni.
Egészen más és egészen nyilt kérdés az: vajon helyes-e jótékony cél cége
alatt adni ki könyvet s mégis a jótékony célra a tiszta jövedelemből
csak bizonyos részt – harmadát vagy felét, az mindegy – ajánlani oda.
Azt hiszem nem helyes, mert árt az irodalom erkölcsi tekintélyének,
veszélyezteti a jótékonyság e szép módjának sikerét, s oly kellemetlen
helyzeteket szülhet, melybe a legbecsületesebb ember is
belekeveredhetik, ha jó hiszemben, de gondolatlanul hódol e divatnak,
melyet hirlapjaink inkább dicsérve, mint megróva, csaknem kétség alá sem
jöhető elvvé emeltek.
A jótékony czél czége az egész tiszta jövedelem oda ajánlása nélkül, oly
kérdéseket ébreszt a közönségben, melyek rosszul eshetnek az embernek,
nem mintha kényesebbnek tartaná a reá ruházott irói czimet más
czimeknél, hanem mert szivén fekszik az irodalom erkölcsi tekintélye,
melyet elvégre a szerkesztők is képviselnek, s a jótékonyság ügye, mely
e miatt majd mindig szenvedni szokott. Hová lesz a tiszta jövedelmek
másik része? Nem elég-e a kiadó szerkesztőnek és iróinak fáradságuk
jutalmául bizonyos méltányos tiszteletdíj? Illő-e nyereségre is
számítaniok akkor, midőn philanthropok akarnak lenni? Hogyan lehet
kockáztatásról beszélni, hiszen szabadságában áll a szerkesztőnek nem
indítani meg vállalatát, ha előfizetői gyéren mutatkoznak, vagy ha szó
lehet kockáztatásról, nem kockáztat-e a közönség is, előfizetve s nem
tudva: vajjon azt, mit _részben_ jótékony célra adott nem emésztik-e föl
_egészen_ a kiadási és dijazási költségek? Nincs-e okunk, ha nem is
gyanús szemmel nézni, de nagyon hibáztatni e félkegyelmű cégeket? E
kérdések igen természetesek és jogosak, de ha nem volnának is azok, az
eredmény ugyanaz lenne. A magánkörben elmondott kérdések nyilt
támadásokká válhatnak a lapok hasábjain s mint szokás, nem elv, hanem
személy ellen intézve. Valaki a méltányosság szempontjából azt
vitathatja, hogy ennyi meg ennyi tiszta jövedelemhez képest csekély volt
ez vagy amaz jótékony célra adott összeg. Mennyi félreértés és
kellemetlen helyzet merülhet föl. Az önérdek, irigység elkeseríthetik a
vitát, a rágalom megteheti a magáét s az ügy különös természeténél fogva
az egészből nem származhatik egyéb, mint vagy nagy botrány vagy nagy
igazságtalanság vagy mindakettő egyszerre. A különben is elégedetlen
közönség még elégedetlenebb lesz, gyanús szemmel néz nemcsak ily hanem
másnemű irodalmi vállalatokat is, s mindinkább elhül a jótékonyság e
szép módja iránt, melyet aztán majd a legnagyobb szükség esetében sem
lehet sikerrel igénybe venni.
Mindezt rég el kellett volna mondani a lapoknak s illő kimélettel, de
nagy erélylyel elvvé emelni, hogy minden jótékony cél cége alatt
megindult vállalat tartozik cégének áldozni egész tiszta jövedelmét.
Azonban a lapok ezt mindig elmulasztották. Ezért természetes volt, hogy
a divatnak nemcsak gróf Bethlen Miklós, Tóth Kálmán és Dobsa urak
hódoltak folytatva naptárukat, hanem jónak látta Szigeti úr is új
szinházi naptárt inditani meg, a nyugdíjintézeti választmány pártfogása
mellett a tiszta jövedelemnek felét igérve. Végre a _Magyar Sajtó_-ban
felszólalt valaki Szathmárból, azon helyes elvet fejtegetve, hogy a
_Szinházi Naptár_-nak egész jövedelme legyen a nyugdijintézeté, mert
különben a cég csak üres hang, s az előfizetők célja nem lesz elérve.
Mindenki azt várta, hogy a _Magyar Sajtó_ pártolni fogja e helyes elvet
s mind a két naptár szerkesztőit felhivja az egész tiszta jövedelem
odaajánlására. A _Magyar Sajtó_ mást tett: csak Szigeti úr naptára
mellett izgatott s gróf Bethlen Miklós, Dobsa Lajos és Tóth Kálmán
urakat felhivta naptáruk megszüntetésére. E logikátlanságot élesen
lobbantá szemére a _Hölgyfutár_, de az irodalmi polémia határai közt.
Erre a _Magyar Sajtó_, vagy a mint később kiderült, Török János úr egy
sokkép rágalmazó cikkel felelt, mit aztán a _Hölgyfutár_ oly módon
viszonzott, mely csak azok előtt menthető, kik ismerik a
magán-körülményeket s tudják, hogy a _Hölgyfutár_ e lépésre kényszerülve
volt. Török János úr folytatta rágalmait s csak akkor hallgatott el,
midőn Dobsa Lajos és Tóth Kálmán urak több igen méltánylandó ok miatt
megszüntették naptárukat s előfizetőiket Szigeti úrnak küldötték.
Ime röviden az egész polémia, mely nem szül hasznot, csak botrányt.
Pedig az elvkérdést ki kell vivnunk mind az irodalom, mind a közönség
iránti tekintetekből. Ez elv sokkal természetesb, jogosabb, mintsem a
mondottakon kivül még bővebb fejtegetésre is szorulna. Ezért bátor
vagyok felszólitani lapjaink szerkesztőit, hogy támadjanak meg minden
jótékony cél cége alatt megindult vállalatot, mely nem egész tiszta
jövedelmet ajánl jótékony célra s ezt kezdjék a Szigeti úr vállalanát,
hol különben is holmi koczkáztatásról legkevésbbé lehet szó. Felszólítom
továbbá irótársaimat is, hogy közremunkálásukkal oly vállalatot ne
támogassanak, mely nem hódol ez elvnek s így a Szigeti úrét sem
mindaddig, mig a nyugdijintézetnek csak bizonyos részt igér, részemről
nem támogatom, mivel ugyan a vállalat keveset vagy épen semmit sem
veszt, de az elv nyer valamit, talán egy két hivet az irók közül s
erkölcsi súlyt a közönség részéről.