Amikor már Páris felé közeledett a vonat, az a kartonruhás tanitónő, aki
velem együtt szállott még Dijonban a harmadik osztályu kocsiba, képéből
kikelve jött át az én kupémba.
– Borzasztó ott a katonák közt… a Pierre már az ölembe ült…
És igazgatta még egy ideig a ruháját, aztán elővette a sárgafödelü
könyvét és olvasni kezdett belőle. De már alkonyodott és különben is
szomoru idő volt künn a mezőkön. Hullott a csöndes, őszi permeteg és köd
ült a pirostetejü kis francia házakon; a mezőkön, a ligetek fái közt
foszlányosan lengett. Hullámvonalas, szelid emelkedésü dombok olvadtak
szürkés kékbe az esőfátyol mögött.