Lenn, éppen az ablakunk alatt valaki becsapta a vasrácsos kertajtót. Az
asszony volt, a házigazdánk kis felesége. Becsapta maga után az ajtót és
megállott előtte a napsugaras utcán. Begombolta a csöpp fehér keztyűjét,
billegette az ujjait, megforgatta néhányszor a kezét, hogy elég formás-e
benne, aztán kifeszitette a napernyőjét, balkezével fölkapta a
világoskék ruháját és megindult előre, be a város felé, a templomba, és
vissza se nézett ránk, akik az ablaknál állottunk. Pedig jól tudta, hogy
mindannyian szerelmesek vagyunk belé.
A vasárnap délelőtt csöndes, unalmas hangulata szállott a mi napsugaras
kis utcánkra. A kékruhás kis asszony után messze porzott az utca és mi
néztünk utána mind, semmire másra nem gondoltunk abban a percben. Még
ott csillogott az utcavégen a fehér selyemernyője a napon, aztán eltünt.
És üres lett az utca, csöndes. Kocsi se járt rajta és fölhallatszott a
kertből a méhek zsongása. Az ablakpárkányon fényes zöld legyek
sütkéreztek lustán, mintha ők is unatkoztak volna. És megjöttek a másik
utcából a halászok, kattogó facipőben, fura járással, amin meglátszott,
hogy szétterpesztett lábbal szoktak állani a csónakban. Lányok is jöttek
nagykendőkkel, kék ruhában, piros ruhában és ki volt cifrázva a hajuk,
mintha egész héten azt kenegették, csavargatták, simitgatták volna.
Olyan furcsa figurák voltak a halászok a napsugaras utcában.
És visszaültünk a helyeinkre mind az öten, kosztos fiuk, akik ott
laktunk a tanár ur házában, és igen nagyon hallgattunk, mi kosztos fiuk.
Aztán az egyik, aki szőke volt, végigsimitotta a homlokát és igy szólt:
– Most a tanár ur sincs itthon, ő meg templomba ment…
Eddig mondta és senki sem volt kiváncsi a folytatására. Mindenki a fehér
napernyőre, meg a világoskék fodros kis szoknyára gondolt. Azért mégis
folytatta:
– Senki sincs itthon és én gondoltam már, hogy meg lehetne nézni…
– Mit?
– Hát az ágyat.
– Kinek az ágyát?
Megint az izzadó homlokát simogatta, aztán nehezen kinyögte:
– Az övét.
Csönd volt. És tovább beszélt a szőke:
– Én megyek is. Kibontom az ágyát és megnézem. Hamar, mig vissza nem
jönnek. Mert én meghalok…
És fölkelt, megindult az ajtó felé. Mi, szegény fiuk, akik olyan nagyon
szerelmesek voltunk bolond tizennyolc éves fejünkkel, egyszerre
fölkeltünk és mentünk utána. Egy szó se hangzott, csak mentünk
hallgatag. Le a lépcsőn, osonva, görnyedve, minden roppanásnál halálra
ijedve. A szőke remegő hangon beszélt:
– Nem kell félni. Még most a rendes uton megyünk. Hátha a szalonba
akarnánk menni, nem erre mennénk?
Azért mégis féltünk és csöndesen léptünk a szalonba. Az is az ő
parfümjével, az ő nevének a kezdőbetűivel és az ő arcképeivel volt tele.
A szőke borzasztó izgatott lehetett, mert zongorázni kezdett.
– Csak menjetek be – suttogta – én vigyázok. Ha abbahagyom a
zongorázást, baj van.
És vakon tolongtunk előre a hálószoba ajtaja felé. Az egyik, aki piktor
volt, azt mondta, hogy ő csak viccből jön velünk. Semmi köze az
asszonyhoz, látott ő már hálószobát.
Borzasztó nagyot pattant az ajtó, amikor kinyitottuk. Végigszaladt
rajtam az ijedtség és éreztem azt az érzést, ami máskor, esténként
elfogott, a mikor az asszony aludni ment. Akkor éppen igy pattant az
ajtó.
Óh, csak egyszerü két vaságy volt és ott lógott fölöttük a feszület a
falon.
Egyszerre elhallgatott a zongora és a szőke megjelent a küszöbön.
– Nincs baj, de én is látni akarom…
És nem gondoltunk már arra, hogy rajtakaphatnak, mert megittasultunk
ettől az izgalmas gyönyörtől, itt a párnás szobában. A szőke odament az
ágyhoz és levette róla a takarót. Fölül két paplan volt, azt is le
kellett emelni, csak alatta voltak a vánkosok.
Egymáshoz szorulva, kimeredt szemmel, visszafojtott lélekzettel néztük a
párnákat. A szőke tovább kutatott. Aztán egyszerre lekapta a fejét az
egyik vánkosra és azt mondta, hogy ez a tanár uré, mert ennek
dohányszaga van. A másik illatos az asszony hajától és az az övé. Az ott
a rózsaszinü szalaggal. És beleásta a fejét a szalagosba és
szitta-szitta az illatát.
– Hát ez?
Fölkapta a fejét és odanézett. Gondosan összehajtogatott pici ing volt.
Finom a fogása, mint a selyemé, vagy a bársonyé, még annál is finomabb.
És mind fogtuk, az arcunkhoz simogattuk az ingecskét. Akkor a nagy
csöndben, hogy mindenki hallotta a saját szive dobogását, megszólalt
akadozva köztünk a legkisebb:
– Én… én azt hiszem, hogy ez bün…
Nagyon az arcába néztünk és megfontoltuk, amit mondott. A szőke elpirult
és hirtelen visszarakosgatta az inget, a párnát, a paplant. A takarót én
tettem a helyére.
Mély megvetést éreztünk a szőke iránt, de éreztük, hogy ámbátor
csunyaságot tett, amikor ide csábitott, igen jól tett.
Kilopóztunk mind a szalonba, a szőke leghátul. Az ajtó roppant és megint
ő pirult el. Aztán elővette a zsebkendőjét, letörölte az arcáról a
veritéket és a zongorához ült. Pár nagy, erős akkordot játszott, aztán
abbahagyta.
– A helyére tettél mindent? – kérdezték.
– Igen, – felelt és becsukta a zongorát. Kiment a kertajtó felé, az
utcára. Utána mentünk. A nagy forróságban aludt künn az élet. És az
előszobán már hangos léptekkel jöttünk ki. A legkisebb künn az utcán
elnézett a város felé, ahonnan a déli harangkongás szállott felénk a
nagy csöndességben és szólt:
– Nem volt szép tőlünk… bün volt.
Mind éreztük, hogy igaza van és mind örültünk, hogy vétkeztünk. A szőke
az egyik pici lábnyomot mutogatta:
– Az övé…
És mintha csókolta volna a szemével, ugy nézett rá. Aztán meglökték az
oldalát:
– Jönnek.
Mintha valami lopott dolgot, titkot akart volna elrejteni, hirtelen
ráállott a csöpp lábnyomra a nagy cipőjével és szétnézett:
– Kik jönnek?
És már akkor lassan, csöndesen, a napon szikrázó forró utcán megjelent a
tanár ur, a karján a feleségével. A kicsi asszonynyal. Jöttek, lassan
jöttek és a tanár ur levette kopasz fejéről a kalapját, melege volt.
Csak a szőke tudott mosolyogni. És sorfalat állottunk a vasrács előtt.