Produced by Albert László (This book was produced with
permission using text made available from the Hungarian
Electronic Library. The text was amended after comparison
with public domain scanned images of the original
publication from the Google Books project.)
SAJÓVÖLGYI
EREDETI
NÉPMESÉK.
MÁSODIK KÖTET.
SAJÓVÖLGYI
EREDETI
NÉPMESÉK.
ÖSSZEGYÜJTÖTTE
MERÉNYI LÁSZLÓ.
MÁSODIK KÖTET.
PEST, 1862.
KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.
Pest, 1862. Nyomtatott Landerer és Heckenastnál.
SZÉP MIKLÓS.
Volt egyszer a világon egy szegény ember s, ennek egy olyan gyönyörves
fiacskája, hogy ki se látom mondani; Miklósnak hitták a fiut, de
szépségeért „Szép Miklós“ volt a titulája. De hogy is ne! aranyfog a
szájában, egyenes sugár termete pedig mint a nádszál, ugy inogott.
Mikor a fiu ép 18 éves volt, se több, se kevesebb, kiment a rétre
kaszálgatni.
Csak kaszálgat, csak kaszálgat, egyszer, mint a kilőtt nyil, egy fehér
pelikán madár repül feléje, szájában hozván egy violaszinü pecsétes
levelet, melyet Szép Miklós lába előtt leejtett. A legény fölveszi a
levelet s olvassa, hogy mi van kivülről ráirva aranyos betükkel: „Ezen
levelem felbontását ajánlom Szép Miklósnak, illő tisztelettel“. Ez nekem
van küldve, gondolta magában, vajjon ki irhatta, mikor távoli ismerősöm
senki sincsen. S ezzel Szép Miklós feltöri a violaszinü pecsétes levelet
s ezt olvasta ki belőle:
„Szivem szép szerelme, hires Szép Miklós! Csillaghozta hired hallottam.
Minekutána pedig szánandó özvegyi állapotban vagyok: keress föl engemet
szép Tündérországban. Hogy merre jőjj, csak arra tarts, szivem szive, a
merre ez a fehér pelikán madár repül“.
A levél alá pedig ez volt irva aranyos betükkel: „Tündérszép Ilona.“
Hogy Szép Miklós elolvasta a levelet, csak a fehér pelikán repülését
nézte. S mikor megjegyezte az utját toronyirányába, kaszát-kapát
elhajitott, hazaszaladt s felnevelő apjától, szülő anyjától keserves
könyhullatások között elbucsúzott s elindult ország-világszerte szép
Tündérország fölkeresésére.
Mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl,
még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku
disznó túr, tulonnan túl, innenen innen egész három álló esztendeig,
kőütötte, rögtörte, tövisszúrta lábbal; mert a sarujának már se talpa,
se sarka, se feje nem volt, csupán csak a szára maradt meg a lábán; a
ruháját pedig annyira elnyűtte, hogy abba aranyért se lehetett volna egy
garas ára sót belekötni; csupa ringy-rongy volt s ekkor ugy nézett ki
Szép Miklós, mintegy ágrólszakadt árva, kinek se apja, se anyja, csak a
teste-lelke.
Ilyen rongyosan érkezett be szép Tündérországba.
Itt Tündérszép Ilona szobaleánya beszalad az asszonyához, mondván:
– Fölséges királyasszony! itt jön Szép Miklós.
– Már hogy jőne még! s ezzel a királyné pofon ütötte a szobaleányt.
Bejön a másik szobaleány is, mondván:
– Fölséges királyasszony, itt jön Szép Miklós!
– Már hogy jőne még! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte.
Nagy lelkendezve beszalad a harmadik is:
– Fölséges királyasszony! itt jön Szép Miklós.
– Már hogy jőne még! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte. Erre
a csattanásra belép a fehér szobába Szép Miklós nagy rongyosan.
– No Szép Miklós, szólt Tündérszép Ilona, hát megérkeztél? ép jókor
jöttél; az ólban van három ló, melyek szügyig állnak már a ganajban,
azért azt hord ki, s mikor ezt elvégezted, a lovakhoz láss, etesd itasd
meg, kefélgessed vakargassad s csak ezekre legyen neked minden gondod,
egyébre semmire se.
Szép Miklósnak csak ekkor esett le az álla, csak ekkor nyilt ki a szeme,
hisz őt királynak hitták ide, ahun ni, most pedig kocsis… Szép jutalom,
azért a nagy törődésért, a miért idefáradt!…
Szép Miklós azt se tudta, hogy menjen ki, merre van az ajtó, de mégis
nagy szomoruan, kiténfergett a fehér szobából, lement az ólba s a dolga
után látott. Hordta a ganajat egész álló nap, de az nemhogy fogyott
volna, de egyre szaporodott; ugyannyira, hogy a három ló szügyön fölül
állott a ganajban. Ezért Szép Miklós egészen a búbánatnak adta magát.
Csak búsul, csak bánkódik, a vén tátosló végre – mert közbe légyen
mondva, mindhárom ló az volt – megszánta s azt mondja neki:
– Mit búsulsz, mit bánkódol édes gazdánk?
– Hogy ne bánkódnám, hogy ne búsulnék, mikor Tündérszép Ilona meghagyta,
hogy az ólat mint a tűkört kitisztitsam s ahun ni, mentül jobban hordom
a ganajat, nem hogy fogyna, de annál jobban szaporodik.
– Ha csak ez a bajod, szólt a tátosló, kisebb gondod is nagyobb legyen
ennél! csak feküdj le, aludjál csendesen, de reggel idejekorán kelj föl,
mert hosszu út áll előttünk. Tündérszép Ilona hat hattyun idegen földre
megyen templomba, de mi is ott leszünk, csak reggel, mikor fölkelsz,
nyulj be a fülembe, ott találsz egy diót, abban van rézruha, öltözködjél
fel belé. Mikor bemégy a templomba, mindenki feláll előtted, még maga
Tündérszép Ilona is, de a kire soha rá ne nézz, mert megköt a szemével,
hanem csak a papra figyelj, ki midőn elmondja az Amment, már te ekkor a
tornáczban légy, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson.
És nem lát senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, ki azonnal utánad
szalad. S aztán ülj fel a hátamra s haza paripázunk.
Ugyis lett. – Szép Miklós lefeküdt s aludt csendesen. Reggelre kelve,
idejekorán fölkelt, a kancza füléből kivette a diót, azt felnyitotta, s
kihullt belőle a rézruha, s abba felöltözködött. Aztán ráült a kanczára,
mely megrázkódott s aranyszőrü tátosparipává változott s ekkor
kiugrattak az istáló tetején, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy
senkise lásson. S nem látta senki sem. Mikor a templomhoz értek, már
akkor a hivek, de még maga Tündérszép Ilona is, ott voltak a templomban.
Mikor Szép Miklós belépett a templomba, mindenki, még maga Tündérszép
Ilona is felállott előtte. Tündérszép Ilona csak hajtogatta a fejét,
csak hajtogatta, de a rézruháju gavallér meg se látta, hanem csak a
papra hallgatott.
Mikor a pap rámondta az Amment, már ekkor a rézruháju gavallér a
tornáczban volt, mondván:
– Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson.
És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tűndérszép Ilona sem, ki
azonnal utána futott, és ugy nézett utána, hogy majd kinézte a szemét.
Ezzel Szép Miklós ráült a kanczára s egy órával hamarább otthon volt,
mint Tündérszép Ilona a hat hattyun, pedig az azokat ugyancsak zavarta;
ugyannyira, hogy mikorára Tündérszép Ilona hazaért, már ekkor Szép
Miklós le is vetkezett, a maga helyére el is tette a réz-köntöst, fel is
vette ringy-rongy ruháját s ismét a lovakat vakarta.
Hogy hazaért Tündérszép Ilona, egyenest az ólba sietett, hát látja, hogy
ott van Szép Miklós s ugyancsak vakarja a lovakat.
– Mi ujság, Miklós? kérdi Tündérszép Ilona.
– Én nem tudok semmit, felelt neki Szép Miklós.
– Mindig itthon voltál?
– Mindig.
– Nem voltál itt meg itt a templomban?
– Nem.
– No, mert azért kérdem, hogy ott láttam egy gavallért, ki igen
formádzott hozzád, csak a ruhája volt más.
– Nem én voltam.
No jól van, ez abba maradt. Itt elérkezik a másik vasárnap is,
Tündérszép Ilona ujra a templomba ment a hat hattyun, Szép Miklós pedig
mint a hogy az anyakancza meghagyta neki, idejekorán fölkelt, az egyik
csikó füléből, mely szintén kancza volt, kivett egy diót, felnyitja,
kihull belőle a csillaglátta ezüstruha, s abba felöltözködött. Aztán
ráült az aranyszőrü tátosparipára s kiugrattak az istáló tetején,
mondván: Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson. S bizony nem
látta azokat senkisem, pedig Tündérszép Ilona előre elállitotta egyik
szobaleányát, hogy lesse meg, vajjon Szép Miklós nem jön-e ki az ólból.
Mikor Szép Miklós a templomhoz ért, már ekkor beharangoztak s mindenki,
még maga Tündérszép Ilona is, a templomban volt.
Mikor Szép Miklós belépett a templomba, mindenki, még maga Tündérszép
Ilona is, felállott előtte. Tündérszép Ilona ugyancsak hajtogatta magát,
de az ezüstruháju gavallér, már mint a mi Szép Miklósunk, számba se
vette, meg se látta, csak a papra hallgatott. Tündérszép Ilona imhogy
meg nem pukkant mérgében, imhogy meg nem ölte a kiváncsiság, hogy vajjon
ki lehet ez az ékes külsejü ezüstruháju gavallér; mert ő mióta csak
meghalt a férje, egyebet sem tett, mint országról országra járt
férjnézőbe, mert föltette magában, hogy csak annak fekszik az oldala
mellé, ki az egész világon a legszebb lesz és most egy olyan ime előtte
van és az őt számba se veszi, mintha ott se volna.
Mikor a pap rámondta az Amment, már ekkor Szép Miklós a tornáczban volt,
mondván:
– Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson.
És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, pedig
ugyancsak szemeskedett s tekintgetett utána jobbra-balra, hogy majd
kinézte a szemét.
Szép Miklós aztán ráült a kancza-csikóra s egy órával hamarább otthon
volt, mint Tündérszép Ilona, pedig ez ugyancsak zavarta a hat hattyut;
ugyannyira, hogy mikorára Tündérszép Ilona hazaért, Szép Miklós le is
vetkezett, az ezüst-ruhát el is tette a maga helyére, ujból fel is
öltözött a maga ringy-rongy ruhájába s a lovakat vakarta.
Hogy hazaért Tündérszép Ilona, kérdi a szobaleányt, hogy nem látta-e
Miklóst kimenni az ólból; otthon volt-e mindig? Az erre csak azt
felelte, hogy Szép Miklós mindig otthon volt az ólban, most is itthon
van s a lovakat vakarja. Ezért Tündérszép Ilona pofon ütötte a
szobaleányt, majd az ólba nyitott be s kérdi:
– Mi ujság, Miklós?
– Semmi, fölséges asszonyom.
– Mindig itthon voltál?
– Mindig.
– Nem voltál itt meg itt a templomban?
– Nem voltam én.
– No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy gavallért, ki igen
formádzott hozzád, csak a ruhája volt más.
– Nem én voltam.
No jól van, ez abba maradt. Itt elérkezik a harmadik vasárnap is,
Tündérszép Ilona ujra a templomba ment a hat hattyun, Szép Miklóst pedig
megszólitja a tátoskancza, a két csikó anyja:
– No kedves gazdám, Tündérszép Ilona hat hattyun idegen földre megyen
templomba. Te is öltözzél fel szaporán, nyulj be csak a fiam jobbik
fülébe, ott találsz egy diót, vedd ki, nyisd fel s majd meglátod, hogy
milyen arany-ruha van abban. Ülj fel aztán a fiamra, majd elvisz az
téged oda, a hova kell, csak mind elindulásodkor, mind
visszajöveteledkor ezt mondd: köd előttem, köd utánam, hogy senkise ne
lásson. És senki sem lát. Mikor bemégysz a templomba, mindenki, még maga
Tündérszép Ilona is feláll előtted, majd hajlong ő tenéked, de te számba
se vedd, hanem csak a papra hallgass; mert ha rátekintenél, szép
szemével azonnal megigézne, megverne s a rabja lennél; csak mikor ki
akarsz jőni, akkor vess rá egy tekintetet s küldj a számára egy csókot,
de aztán izibe hord el magad és haza siess.
Ugy is lett. – Szép Miklós idejekorán fölkelt, a tátoscsikó jobb füléből
kivette a diót, felnyitotta s kihullt belőle a csillaglátta arany-ruha,
s ebbe aztán fel is öltözködött. Aztán ráült az aranyszőrü paripára s
kiugrattak az istáló tetején, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy
senkise lásson. És biz nem látta azokat senki sem, pedig lesben állt a
szobaleány, hogy mikor jön ki már Szép Miklós, pedig az már régen túl
volt árkon-bokron s ép most szállt le a templom előtt. Belép a templomba
s előtte mindenki, még maga Tündérszép Ilona is felállott, ki ugyancsak
hajtogatta magát, de az aranyruháju gavallér számba se vette, rá se
hederitett, hanem mindig a papra nézett. Pedig Tündérszép Ilona sohse
vette le róla a szemét, már mint a mi Szép Miklósunkról, pedig a
tündérkirálynét ugyancsak gyötörte a kiváncsiság, hogy vajjon ki légyen
ez az ékes ábrázatu, aranyruháju gavallér s tüstént kilelte a szerelem
hidege, hogy szinte a foga is vaczogott, hogy nemcsak csak, hanem
ugyancsak.
Mikor a pap rámondta az Amment, Szép Miklós csak ekkor vetett egy
tekintetet Tündérszép Ilonára s egy csókot hajitott neki, s azzal
kisietett a templomból, mondván:
– Köd előttem, köd utánam, hogy senkise lásson.
És bizony nem látta azt senkisem, még maga Tündérszép Ilona sem, pedig
ugyancsak tekintgetett utána, hogy majd kinézte a szemét.
Aztán Szép Miklós ráült a csődör csikóra s jóval egy órával elébb
érkezett haza Tündérszép Ilonánál, kit a szerelem miatt betegen hozott
haza a hat hattyu s tüstént lefeküdt a selyemágyba.
Itt Tündérszép Ilona hivatja a szobaleányt, kit felvigyázónak
kiállitott. A szobaleány beállit hozzá.
– No, nem láttad-e Szép Miklóst az ólból kijőni?
– Nem láttam én, pedig ugy vigyáztam, hogy majd kinéztem a szememet.
Erre a szóra, puff, pofon cserditette a szobaleányt Tündérszép Ilona s
aztán azt mondja neki:
– Lódulj a szemem elől s küld be Szép Miklóst!
Beállit a tündérkirálynéhoz az ócska ringyes-rongyos köntösben Szép
Miklós, kihez kérdést intézett Tündérszép Ilona ilyeténképen:
– No Miklós, mi az ujság?
– Semmi, fölséges királyasszony.
– Mindig itthon voltál?
– Mindig.
– Nem voltál itt meg itt a templomban?
– Nem voltam én.
– No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy aranyruháju gavallért, ki
szakasztott másod volt, csak ruhára nézve különbözött. Valld meg igaz
lelkedre, te voltál-e?
– Nem voltam én.
No jól van, ez abba maradt. – Itt Tündérszép Ilona a nyoszolyája
szalmáját nyomta; beteg volt a szerelem miatt; kilelte a szerelem
hidege, mely ugy rázta, ugy gyötörte, hogy a foga is vaczogott.
– No édes gazdám, szólt az anya-kancza, kelj föl, öltözködjél fel a
rézruhába, mert Tündérszép Ilona kertjébe megyünk egy czintányér
karimáján rókatánczot járni. Majd ha meghallja Tündérszép Ilona, hogy a
kertben tánczoltatsz, majd felugrik az ágyból, bezzeg nem lesz beteg,
kinyitja ablakát s kihajol rajta, de te oda se nézz, hanem annál jobban
tánczoltass. S ekkor leküldi a kertbe a cselédeit, hogy fogjanak meg; de
mikorára azok odaérnek, már mink akkor régen az ólban leszünk.
Ugy is lett. – Szép Miklós felöltözködik a rézruhába, ráült az
aranyszőrü tátosparipára, a vírágkeritésen át beugratott Tündérszép
Ilona kertjébe, hol egy czintányér kerületén ugy megtánczoltatta a
lovát, hogy jobban se kellett.
Beszalad egy szobaleány Tündérszép Ilonához s azt mondja neki:
– Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős
közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!
– Már hogy tánczoltatná! válaszolt neki Tündérszép Ilona s pofon ütötte
a szobaleányt.
Kevés idő mulva beszalad a másik szobaleány is, mondván:
– Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős
közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!
– Már hogy tánczoltatná! s ezzel Tündérszép Ilona ezt is pofon
cserditette.
Kevés idő mulva beszalad a harmadik szobaleány is nagy lelkendezve,
mondván:
– Fölséges királyasszony! egy rézruháju gavallér a virágos kert kellős
közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!
Ezt is pofon ütötte, majd haragosan az ablakhoz ugrott, hát látja, hogy
a rézruháju gavallér, kit a templomban látott, csakugyan a virágos kert
kellős közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü
paripáját.
Tündérszép Ilonának se kell több, kinyitja az ablakát s kihajol rajta.
– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon,
selyemágyam meg van vetve.
De a rézruháju gavallér, már mint a mi Szép Miklósunk, rá se hederitett,
oda se nézett, csak az aranyszőrü tátosparipát tánczoltatta a czintányér
kerületén.
Tündérszép Ilona szép szavával ujra csalogatta a rézruháju gavallért:
– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon,
selyemágyam meg van vetve.
De a rézruháju gavallér, mintha nem is hallaná, oda se hederitett, oda
se nézett, csak az aranyszőrü paripát tánczoltatta a czintányér
karimáján.
Tündérszép Ilona harmadszor is csalogatta a gavallért, mondván:
– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon,
selyemágyam meg van vetve.
De a rézruháju gavallér rá se hederitett, csak aranyszőrü paripáját
tánczoltatta a czintányér kerületén. Itt lelkem teremtette, mi kerül a
dologból, mi nem, Tündérszép Ilona nagy haraggal bevágta az ablakát s
kiadta a parancsolatot, hogy keritsék kézre a rézruháju gavallért s
hozzák eléje.
De mikor már a cselédség a kertbe ért, a rézruháju gavallér sarkantyuba
kapta az aranyszőrü paripát, átugratott a virágkeritésen s egyenesen be
az ólba.
Tündérszép Ilona egy szobaleányát rögtön az ólba küldte, hogy nézze meg,
ott van-e Szép Miklós s mit csinál. A szobaleány sem hagyta ezt kétszer
mondani magának, lóhalálában rohant az ólba, de már ekkor a mi Szép
Miklósunk a lovakat vakarta abban a ringy-rongy ruhában, melybe aranyért
sem lehetett volna egy garas ára sót bekötni.
A szobaleány visszamegyen s mondja Tündérszép Ilonának, hogy a Miklós
ott van az ólban s a lovakat vakarja.
Itt Tündérszép Ilona olyan beteg lett, hogy a szobából is kihallott a
nyögése; a szerelem betege, a szerelem rabja lett s ujra kilelte a
szerelem hidege s rázta, hogy szinte vaczogott a foga.
No jól van, ez abba maradt. Itt másnap ujra megszólal az anyakancza,
mondván:
– Öltözködjél fel édes gazdám, az ezüstruhába, ülj a leányomra, ugrass
be Tündérszép Ilona virágos kertjébe s tánczoltasd meg annak a kellős
közepén egy czintányér karimáján. Majd ha megtudja Tűndérszép Ilona,
hogy ott vagy, bezzeg nem lesz beteg, hanem felugrik az ágyból, kinyitja
az ablakát, kihajol rajta, te pedig ugrass fel hozzá, csókold meg
háromszor, de be ne menj a szobába, bárhogy kérjen; hanem ugorj le a
lóról ugy, mintha ugy esnél le. Majd egy kicsit, az igaz, megütöd magad,
kicseppen a véred és ekkor Tündérszép Ilona saját selyemkendőjét hajitja
le, hogy kösd be a fejed, melylyel aztán csakugyan tekergesd is be. Majd
csalogat aztán téged, hogy feküdjél le fölvetett selyemágyára s pihend
ki magad; de te neked mind erre csak ez legyen szód és mondásod:
mindjárt beugratok az ablakodon szivem szép szerelme, csak hadd fogjam
meg nyargaló paripám, mert kárt tesz virágos kertedben. S mikor aztán
megfogtad a paripádat, ugrass át a keritésen és siess haza.
Itt lelkem teremtette, a mi Miklósunk most az ezüstruhába öltözött fel s
ráült az aranyszőrü tátosparipára, a vén kancza leányára, – majd
beugrott Tündérszép Ilona virágos kertjébe, hol egy czintányér
karimáján, ugyancsak tánczoltatta az aranyszőrü paripát.
Meglátja ezt egy szobaleány. Ennek se kell több, beszalad az
asszonyához, mondván:
– Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős
közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!
– Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s ezzel pofon
üti a szobaleányt.
Kevés idő mulva beszalad a másik is, mondván:
– Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős
közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja aranyszőrü paripáját!
– Már hogy tánczoltatná, válaszolt ennek is Tündérszép Ilona s ezt is
pofon cserditette.
Beszalad a harmadik is nagy lelkendezve s mondja:
– Fölséges királyasszony! egy ezüstruháju gavallér a virágos kert kellős
közepén egy czintányér karimáján tánczoltatja aranyszőrü paripáját!
– Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s ezt is pofon
cserditette, majd haragosan az ablakhoz szaladt, hát ekkor látja, hogy
az ezüstruháju gavallér, kit a templomban látott, csakugyan ott
tánczoltatja aranyszőrü paripáját egy czintányér karimáján.
Tündérszép Ilonának se kell több, kinyitja ablakát, kihajol rajta,
mondván:
– Ide-ide, szivem szép szerelme! jer, ugrass be az ablakomon,
selyemágyam meg van vetve.
Erre a szóra sarkantyuba kapja a lovát az ezüstruháju gavallér,
felugratott Tündérszép Ilonához s háromszor megcsókolta; de a mint
leugratott volna a virágos kert földjére, leesett a lóról.
Hej, Tündérszép Ilona sem rest, leugrott az ablakból, odaszaladt az
ezüstruháju gavallérhoz, izibe leoldozta a kebléről selyemkeszkenőjét és
bekötötte Szép Miklós fejét.
– Jer, szivem szép szerelme, szólt Tündérszép Ilona, jer fehér szobámba,
készen vár fölvetett selyemágyam, pihend ki magadat.
– Mindjárt megyek, szivem szép szerelme, válaszolt Szép Miklós, csak az
aranyszőrü paripámat fogom meg, mert lásd, sok kárt tesz a kertedben.
S ezzel Szép Miklós fölkelt fektéből, megfogta az aranyszőrü paripát,
felpattant a tetejére s aztán – Isten hozzád, Tündérszép Ilona!
kiugratott a virágos kertből s be az ólba.
Tündérszép Ilona se rest, rögtön az ólba küldte az egyik szobaleányát,
hogy nézze meg, ott van-e Miklós s mit csinál; mert az ezüstruháju
gavallér igen formázott Szép Miklóshoz – minthogy az is volt – csak a
ruhája volt más.
A szobaleány sem hagyta ezt kétszer mondani magának, lóhalálában rohant
az ólba, de már ekkor a mi Szép Miklósunk a szalmaágyon feküdt abban a
ringy-rongy ruhában, csak a feje volt bekötve, még pedig Tündérszép
Ilona keszkenőjével.
Visszaszalad a szobaleány s mondja az asszonyának:
– Fölséges királyasszony! Szép Miklós az ólban fekszik a szalmaágyon,
csak a feje van bekötve, még pedig a mint észrevehettem, fölséged
selyemkeszkenőjével.
Tündérszép Ilona sem rest, izibe leszaladt az ólba; de már ekkor Szép
Miklós leoldozta a fejéről a selyemkeszkenőt s eldugta, az anyakancza
pedig rálehelt a fejére s ott semmi sebhely nem látszott.
– Mi ujság, Szép Miklós? kérdé Tündérszép Ilona.
– Semmitsem tudok, fölséges asszonyom, válaszolt Szép Miklós.
– Mindig itt voltál az ólban?
– Mindig.
– Nem te voltál itt meg itt a virágos kertemben?
– Én nem voltam.
– No, mert azért kérdem, hogy láttam ott egy gavallért, ki szakasztott
másod volt, csak a ruhára nézve különbözött… Mondjad, bizony nem bánod
meg, királylyá teszlek, nem te voltál-e?
– Én nem voltam.
– Ne gyötörj, Szép Miklós, mert te voltál… mutasd a fejed!
Szép Miklós megmutatta a fejét, de azon nemhogy seb, de még a helye sem
látszott, Tündérszép Ilona pedig, hogy kiment az ólból, pofon ütötte a
szobaleányt, hogy mért tette őt bolonddá.
No jól van, ez abba maradt. – Itt harmadnap ujra megszólal a tátosló s
azt mondja a gazdájának:
– Öltözködjél fel édes gazdám az aranyruhába, ülj fel a fiamra, s ugrass
be aztán Tündérszép Ilona virágos kertjébe s tánczoltasd meg aranyszőrü
paripád, a kert kellős közepén egy czintányér karimáján. Tündérszép
Ilona mostan a szerelem miatt betegen fekszik, de majd fölkel ő, hogyha
meghallja, hogy ott vagy a kertben, majd kinyitja az ablakát, kihajol
rajta, neveden szólit. És te ekkor ugrass be a szobájába, a többit aztán
magadtól is elvégzed, ha nem mondom is.
Itt lelkem teremtette, a mi Szép Miklósunk most az aranyruhába
öltözködött fel, s ráült az aranyszőrü tátosparipára, már mint a vén
kancza fiára. Majd beugrat Tündérszép Ilona virágos kertjébe s egy
czintányér karimáján ugyancsak tánczoltatja az aranyszőrü paripát.
Meglátja ezt egy szobaleány. Ennek se kell több, beszalad az
asszonyához, mondván:
– Kelj föl, fölséges királyasszony! mert egy aranyhaju gavallér a
virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja
aranyszőrü paripáját.
– Már hogy tánczoltatná, válaszolt neki Tündérszép Ilona s a szobaleányt
pofon ütötte.
Ennek ez elég volt; de egy kevés idő mulva beszalad a másik szobaleány
is, mondván:
– Kelj föl, fölséges királyasszony! mert egy aranyruháju gavallér a
virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja
aranyszőrü paripáját!
– Már hogy tánczoltatná! s ezzel Tündérszép Ilona pofon üti ezt is.
Ennek ez elég volt; de egy kevés idő mulva beszalad a harmadik is,
mondván:
– Kelj föl fölséges királyasszony! mert egy aranyruháju gavallér a
virágos kert kellős közepén egy czintányér kerületén tánczoltatja
aranyszőrü paripáját.
Tündérszép Ilona ezt is pofon ütötte, de mégis meg nem állhatta asszony
létére, hogy oda ne vánszorogjon az ablakhoz, kitekint rajta, hát látja,
hogy az aranyhaju gavallér, kit minap a templomban látott, csakugyan
tánczoltatja aranyszőrü paripáját.
Tündérszép Ilonának sem kell több, izibe kinyitja ablakát – bezzeg, nem
volt beteg! – kihajol rajta, ölelő két karját kitárja, mondván:
– Jer, szivem szép szerelme, hires Szép Miklós, mert annak kell lenned,
jer kedves férjem, ugrass be ablakomon, készen vár fölvetett
selyemágyam.
Erre a szóra Szép Miklós sarkantyuba kapja az aranyszőrü paripát,
beugratott Tündérszép Ilona fehér szobájába. Aztán megölelték,
megcsókolták egymást, mondván:
– Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól!
Lakzit laktak, faggyat hoztak, hordót furtak, ökröt vágtak, faharanggal
harangoztak, tökkel kolompoztak s bezzeg, volt lé, meg lé, boldog volt
az, a kinek csak egy kanállal is juthatott.
Itt mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél,
Tündérszép Ilonának hosszu útra kellett mennie, Szép Miklós maga maradt
otthon, ki mint afféle uj gazda nem tudhatta, hogy hol, mi áll:
kutaszkodott a ház körül; de különösen feltünt az előtte, hogy 366
szobába be szabad neki menni, csak a 367-ikbe nem.
Ezért Szép Miklósban föléledt a kiváncsiság, hogy vajjon, mi lehet
abban, hogy azon a szobán olyan nagy vasas ajtó van, ezen pedig három
vasrekesz és kilencz lakat.
Biz ő kigyelme, hogy nem volt otthon a menyecske, egész szabadjából
előkereste a kulcsokat, kiválasztotta a sok közül a nagy vasajtót, majd
levetette a három vasrekeszt s kinyitotta a kilencz lakatot, – ekkor
belökte a nagy vasas ajtót, hát látja, hogy egy 12 fejü sárkány a falhoz
van szegezve, három irdatlan vasszeggel; az egyik volt: a jobbik
szárnyában, a másik volt: a bal szárnyában, a harmadik pedig a lábában.
– Hej, hires Szép Miklós, mondja a sárkány, igen szomjas vagyok, adj egy
pohár vizet, egy világot adok érte!
Szép Miklós adott neki egy pohár fris vizet, melyet a sárkány egy
hajtókában meg is ivott s tüstént leesett a szegről a jobbik szárnya.
– Hej, hires Szép Miklós, mondja ismét a sárkány, igen szomjas vagyok,
adj egy pohár vizet, egy világot adok érte, melyet az meg is ivott s
tüstént leesett a szegről a bal szárnya.
– Hej, hires Szép Miklós, adj még egy pohár vizet, egy világot adok
érte.
Szép Miklós ujra adott neki egy pohár vizet, mitől az mint a madár
egészen szabad lett. A sárkány aztán Szép Miklósnak nem szólt semmit,
hanem Tündérszép Ilonát, ki ép akkor húzta be maga után az ajtót,
derékon ragadta s elvitte messze-messze nagy sárkányországba. Oda van;
volt, nincs. Volt szép asszony, nincs szép asszony.
Szép Miklósnak csak ekkor esett le az álla s nagy szomoruan bebandukolt
az ólba, hol is azt kérdi tőle az anyakancza:
– Mit búsulsz, mit bánkódol kedves gazdám, oly keservesen?
– Jobb ha nem is kérded, kedves lovam! nagyobb az én bajom, mint a
Mátrahegy, mélyebb az én szivem szomorusága, mint a Duna; volt feleség,
nincs feleség, volt szép asszony, nincs szép asszony; oda van a sarkig
érő aranyhaju, nádszál termetü Tündérszép Ilona; elrabolta tőlem az a
kutyának való 12 fejű sárkány.
– Hahó kedves gazdám, jól mondád: nagyobb a te bajod a Mátrahegynél és
mélyebb a te szived szomorusága a Dunánál; mert hasztalan próbálunk
szerencsét, mert van annak a kutyának való 12 fejü sárkánynak – veszett
volna a tojásában! – egy vasderes három lábu tátosparipája, többet tud
az, mint mi itt mind hárman, már mint én, a leányom és a fiam. De azért
legyen meg, a minek lenni kell, ülj fel a hátamra s próbáljunk
szerencsét.
Felül Szép Miklós az anyakancza hátára, mennek mendegélnek hetedhét
ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is
túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl,
innenen innen, egyszer mégis beértek nagy sárkányországba.
Sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona
eléje szalad, egy ölelés és egy csók, aztán fel az anyakancza tetejére s
illa fóré nád a kert.
Hej, a vasderes is elkezd dörömbözni s nyeriteni az ólban. Meghallja ezt
a sárkány, otthon terem s beront az ólba.
– Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád,
nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!
– Szénám is van, zabom is van, de oda a szép asszony; Szép Miklós itt
volt s elvitte.
– Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?
– Ehetel is, ihatol is, alhatol is, s ezenkivül két véka mogyorót meg is
törhetsz, egyet ugrom, kettőt szököm, mégis utól érjük.
Itt a sárkány evett, ivott, aludt, két véka mogyorót meg is tört, majd
ráült a három lábu vasderesre, mely egyet szökött, kettőt ugrott, mégis
utolérték Szép Miklóst.
– No Szép Miklós, szólt a sárkány, három világot igértem, egyet akkor
adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá
törhettelek volna, másikat pedig most adom, mert most is megölhetnélek,
de többet el ne jöjj hozzám, mert ha ezer lelked volna is, se irgalom,
se kegyelem, csúf halállal mulsz ki!
Ezzel a sárkány Tündérszép Ilonát elvette tőle, hazavitte, Szép
Miklósnak pedig koppant a szeme s azt mondták neki, orrod tőle
fokhagymás, ne nyulj-virágnak hiják ezt.
Itt Szép Miklós nagy szomoruan, mint a kinek az orra vére folyik,
hazafelé bandukolt s otthon ráült a kanczacsikóra s másodszor is elment
a szép asszonyért.
Sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona
eléje szalad, egy ölelés és egy csók, aztán föl az aranyszőrü
kanczacsikóra s illa fóré, nád a kert.
Ej, a vasderes sem rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü
sárkány, izibe hazaszállt s be egyenesen az ólba.
– Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád,
nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!
– Szénám is van, zabom is van, de nincsen szép asszony; Szép Miklós itt
járt s elvitte.
– Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?
– Ehetel is, ihatol is, alhatol is, s ezenkivül 2 véka diót meg is
törhetsz, egyet szököm, kettőt ugrom, mégis utólérjük.
Itt a sárkány evett, ivott, aludt, két véka diót meg is tört, csak aztán
ült fel a három lábu vasderes tátosparipára, mely csak egyet szökött,
kettőt ugrott, még is utólérték Szép Miklóst.
– No Szép Miklós, szólt a sárkány, három világot igértem, egyet akkor
adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá
törhettelek volna, másikat az imént adtam, mikor a feleségemet
elraboltad, mert akkor is megölhettelek volna, a harmadikat pedig most
adom, mert most is megölhetnélek, de többet el ne jőjj hozzám, mert ha
ezer lelked volna is, se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki.
Ezzel a sárkány Tündérszép Ilonát elvette tőle s hazavitte, Szép Miklós
pedig nagy szomoruan poroszkált hazafelé s otthon ráült az anyakancza
fiára, a csődör csikóra; de mielőtt elment volna, azt mondja neki az
anyakancza:
– Vidd el magaddal, kedves gazdám a montli-zsákot is, hogy ha agyonüt az
az irgalmatlan fenevad, legalább a fiam majd hazahozhat benne, mert
ugyis tudom, hogy most is hiába mégysz; mert minekünk mindhármunknak
sincs annyi tudományunk, mint annak a vasderes három lábu tátoscsikónak.
Szép Miklós szót fogadott jó tátoslovának; elvitte a montli-zsákot s
harmadszor is elment, ha bele hal is, Tündérszép Ilonáért.
Sárkány ki a rezidencziából, Szép Miklós pedig be. Itt Tündérszép Ilona
eléje szaladt. Egy ölelés és egy csók, aztán fel az aranyszőrü
csődör-csikóra s illa fóré nád a kert.
Ej, a vasderes sem rest, dörömböl az ólban. Meghallja ezt a 12 fejü
sárkány, izibe hazaszállt s be egyenesen az ólba.
– Hej, kutya egye a husodat, holló vájja a szemedet, nincsen szénád,
nincsen zabod, hogy ugy dörömbölsz?!
– Szénám is van, zabom is van, de oda a szép asszony; Szép Miklós itt
volt s elvitte.
– Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?
– Ehetel is, ihatol is, alhatol is s ezenkivül egy véka diót meg is
törhetsz, egyet szököm, kettőt ugrom, mégis utólérjük.
Itt a sárkány evett, ivott, aludt, egy véka diót meg is tört s csak
aztán ült fel a vasderes háromlábu tátosparipára, mely csak egyet
szökött, kettőt ugrott, mégis utólérték Szép Miklóst.
– No Szép Miklós, szólt a sárkány; három világot igértem: egyet akkor
adtam, mikor a jobbik szárnyam leesett, mert azzal is izzé-porrá
törhettelek volna, másikat akkor, mikor legelőször eljöttél hozzám, mert
akkor is megölhettelek volna, harmadikat pedig akkor, mikor másodszor
eljöttél hozzám s akkor ugy-e megmondtam, hogy többet el ne jőjj, mert
se irgalom, se kegyelem, csúf halállal mulsz ki.
S ezzel a sárkány az egyik szárnyával ugy megütötte Szép Miklóst, hogy
az azt se mondta: „bá“; hanem ugy elmállott a földön, hogy kanállal se
lehetett volna összekaparni. A sárkány aztán Tündérszép Ilonát
hazavitte, az aranyszőrü tátosparipa pedig Szép Miklós husát vérét
összeszedte, montli-zsákra rakta s hazavitte. Otthon aztán az anyakancza
háromszor rálehelt a montli-zsákban levő husra és vérre s kiugrott
belőle Szép Miklós. Ha eddig szép és erős volt Szép Miklós, de most
hétszerte szebb és erősebb.
– Minek költöttél fel, édes lovam, mikor oly jól aludtam s oly szépeket
álmodtam.
– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most a dolgod
után láss. Ugy-e megmondtam, hogy mivelünk hasztalan teszel próbát, mert
a vasderes csikónak magának több tudománya van, mint minekünk mind
hármunknak!… Itt meg itt, ennél meg ennél a vén asszonynál, ki – közbe
légyen mondva, boszorkány – van egy tátosparipa s ennek három csikója. A
legkisebbik, a három lábu vasderes, mely a sárkánynál van – hogy zápult
volna meg az a tojás, a melyből kikelt! – ketteje pedig még otthon van
az anyjánál. Ezeknek egyikeért kell neked elmenni, ezeknek egyikét kell
neked kiszolgálni. Három napból áll egy esztendő s egyéb dolgod nem
lesz, mint a három tátosparipát őrzöd. Majd elszöknek azok tőled, de te
semmitől se tarts, mert mi mindenkor segitségedre leszünk; majd farkas,
majd agár, majd patkány képében. Azért ha ilyes három állatot látsz,
azok mi leszünk. Ha kiszolgáltad a három napból álló esztendőt, a
boszorkánytól ne kérj egyebet, mint a legkisebb rosz csikót és három
bárányt. Majd kinál ő téged aranynyal és ezüsttel, majd elvezet a
pinczéjébe, hol számnélküli sok kincs áll; de te ekkor is csak azt
hajtsd, hogy neked nem kell egyéb, mint a rosz csikó, meg három bárány.
A pinczéből a kamrába vezet, hol a különbnél különb, szebbnél szebb
aranyos-ezüstös öltözet ruhák állanak; de te mindig csak azt hajtsd,
hogy neked nem kell egyéb, mint a rosz csikó és három bárány. A kamrából
a márványistálóba vezet, hol a különbnél különb, szebbnél szebb
aranyszőrü paripák állanak, majd mondja ő neked, hogy ha már csikót
akarsz, válaszsz az aranyszőrü ménes közül; de te neked ekkor is csak ez
legyen szód és mondásod, hogy neked nem kell egyéb, csak a rosz csikó és
három bárány. Mit lesz mit tenni a boszorkánynak, utoljára is
kénytelen-kelletlen odadja a rosz csikót és három bárányt. S te aztán
húzd ki a rosz csikót a határig, majd földhöz vágja az magát háromszor
is, de te mindezzel ne törődjél, hanem farkánál fogva emeld föl. Mikor a
határra érsz, ott két lánczos fenevad áll őrt. Be csak, beeresztenek, de
ki – nem. Itt az egyik bárányt vesd az egyiknek a torkába, a másikat a
másiknak s ezzel ugorj át a határon s mikor fenn leszesz a levegőbe, a
harmadikat azt dobd oda mind a kettőnek. Azon aztán összevesznek s te
szerencsésen kijöhetsz. Ha egyszer átlépted a határt, többé semmitől se
tarts, hanem ülj fel a négy lábu – mert ennek már nem három, hanem négy
lába lesz, mondom, ülj fel a négylábu vasderes tátoscsikóra s hozd haza
a feleségedet.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, ott voltam, a hol mondták, ugy láttam, mint most, de pengyom
tóditsuk is, mert biz ez már az utolját járja, hires Szép Miklós felül
az anya-kanczára, két fiát pedig pányván vezette.
Mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl,
még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku
disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer elér a vén banya
birodalma határához, hol leszállván az anyakanczáról, átment a vashidon.
A vashid végén lánczra verve ott állt a két fenevad. Be csak
beeresztettek, de hogy jösz ki hires Szép Miklós; ha ezer lelked volna
is, mégis diribról darabra tép az az átkozott két fenevad s csunya
halállal mulsz ki!…
Csak mén, csak mendegél, egyszer elér egy nagy kastélyhoz, mely hegyes
karókkal volt körülkeritve, a hegyes karókon pedig emberfejek.
A vén boszorkány most is ott számlálgatta, dörmögvén:
– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét s igy tovább, mig a végéhez nem
ért.
Az emberfő ép kilenczvenkilencz volt, csak egy hija a száznak!… Itt jön
a századik, itt hozza Szép Miklós a fejét.
– Adjon Isten jó napot, édes öreganyám!
– Ha öreganyádnak nem szólitottál volna: hamm, mindjárt bekaptalak
volna! hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– Szolgálatot keresek.
– Ép jókor jöttél; mert ép most vettem el a kocsisom fejét, itt szárad a
napon a karóban. Ha kedved van, megfogadlak. Három napból áll egy
esztendő, enni-inni lesz annyi, a mennyi a bőrödbe fér s egyéb dolgod
nem lesz, mint az ólban van három rosz ló, csak azokat őrzöd. Reggel,
fölöstököm után kiviszed a selyemrétre, estve pedig hazahozod. Ha három
álló nap meg tudod őrzeni, a mit kivánsz, azt adok; ha pedig elalszol s
a lovakat nem tudod hazahajtani: karóba húzom a fejed.
Igy lett Szép Miklós kocsis. Reggelre kelve, a pecsenye és a bor előtte
állott, hogy egyék-igyék annyit, a mennyi csak a bőribe fér; mert estig
ugy sem kap semmit. Szép Miklós evett is, ivott is, de ezalatt a vén
banya megtüzesitette a vasdorongot, kivitte az ólba s üti-veri a
tátosparipákat, mondván:
– Hej, kutyák, ha el nem tudtok szökni, ilyen abrakot kaptok!
Szép Miklós ezt mind jól hallotta, de hallgatott, mint hal a vizben.
Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az
ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára s
elvágtatott a selyemrétre.
Mikor Szép Miklós átment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt se
tudta, fiu-e vagy leány. Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép
Miklósunk, hát egy irdatlan magas jegenyefa hegyében lelte magát. Le se
tudott volna róla jőni. Ekkor előveszi a kötőfékeket, megrázza háromszor
s ime saját lovai farkas képében a fa alatt termettek.
– No édes gazdám, szólt az anyakancza, mászsz csak a fa keleti oldalára,
mert mi nyugatfelé döntjük le.
Itt a három farkas azonnal a kaparáshoz fogott; kiásták a fa nyugati
oldalát, Szép Miklós pedig a keleti oldalára mászott. A nagy jegenyefa
ledőlt, Szép Miklósnak pedig kutya baja sem lett.
– No édes gazdám, szólt ismét az anyakancza, amott a selyemréten
legelészik három bárány. Azok a te lovaid. Majd mi közrekapjuk s
errefelé tereljük. S te ekkor ne cselekedjél egyebet, hanem a középsőt
kapd el szarvánál fogva, ugorj rá, üsd főbe háromszor a kötőfékkel, majd
lónak válik mind a három s aztán bátran hazaviheted.
Ugy is lett. – A három farkas közre kapja a három bárányt s Szép Miklós
felé terelték, ki a középsőt szarvánál fogva szerencsésen el is kapta,
ráült a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, lónak vált s aztán mindhármat
hazafelé terelte.
Otthon azt mondja neki a vén boszorkány:
– No édes fiam, hát megőrizted?
– Meg, édes öreganyám.
– Ugy-e szelidek ezek az én lovaim?
– Mint a kezes bárány.
– Jól van fiam, eredj be, ott van a vacsorád az asztalon, egyél-igyál,
lakj jól, aztán lefekhetsz s aludjál reggelig.
Szép Miklós bement a szobába, leült, evett-ivott, jóllakott, majd
lefeküdt s aludt reggelig csendesen.
Reggelre kelve, a vén asszony behítta fölöstökömre. Bort és pecsenyét
rakott eléje. Szép Miklós csak evegetett, a vén asszony pedig a
konyhában ugyancsak tüzesitette a vasrudat s mikor egészen izzó lett,
kiugrik az ólba, üti-veri azokat a szegény pára jószágokat, mondván:
– Hej, kutyák, ha még ma se tudtok elszökni, ilyen abrakot kaptok!
Szép Miklós ezt mind jól hallotta, de nem szólt semmit, hanem
hallgatott, mint a néma.
Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az
ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára s
elvágtatott a selyemrétre.
Mikor keresztül ment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt se
tudta: á-e vagy b! – Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép
Miklósunk, hát egy galagonyabokor hegyében lelte magát. Ő sem rest,
izibe leugrott róla, elővette a kötőfékeket, megrázta háromszor s ime
saját lovai agár képében előtte termettek.
– No édes gazdám, szólt az anyakancza, amott a selyemrét egyik bokrában
heverészik három nyúl. Azok a te lovaid. Majd mi közre kapjuk a három
nyúlat s errefelé hajtjuk. S te ekkor ne cselekedjél egyebet, mint ezt:
fogd meg a középsőt, kapd el a fülinél fogva, ugorj aztán a hegyébe, üsd
főbe háromszor a kötőfékkel, lónak válik s aztán szép csendesen ballagj
hazafelé.
Ugy is lett. – A három agár közre kapja a bokrot, fölverték a nyulakat s
Szép Miklós felé hajtották, ki a középsőt fülénél fogva szerencsésen el
is kapta, majd ráült, a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, lónak vált s
aztán mindhármat szép csendesen haza vitte.
Otthon azt mondja neki a boszorkány:
– No édes fiam, hát megőrizted?
– Meg, édes öreganyám.
– Ugy-e szelidek ezek az én lovaim?
– Mint a kezes bárány.
– Jól van fiam, eredj be, az asztalon van az étel és ital; egyél-igyál,
lakj jól, majd aztán feküdj le s aludj reggelig.
Szép Miklós bement a szobába, leült, evett, ivott, jóllakott, majd
lefeküdt s aludt reggelig csendesen, mint a jó lelkiismeret.
Reggelre kelve, a vén asszony behitta fölöstökömre; bort és pecsenyét
tett eléje.
Szép Miklós csak evegetett, csak evegetett, az asszony pedig
térül-fordul, elővette a vasrudat, s ugyancsak tüzesitette a konyhában.
Mikor a vasrúd már egészen izzó lett, kiugrik az ólba, üti-veri azokat a
szegény pára jószágokat, mondván:
– Hej, kutyák, itt az abrak, itt a tüzes zsarátnok! s ha még ma se
tudtok elszökni, mindig ilyen abrakot kaptok!
Szép Miklós ezt mind jól hallotta, de nem szólt semmit, hanem
hallgatott, mint hal a vizben.
Mikor Szép Miklós az ételt és italt megeléglette, jóllakott, kiment az
ólba, kötőfékre szedte a három rosz lovat, ráült az anyakanczára, s
elvágtatott a selyemrétre.
De mikor keresztül ment a rézhidon, olyan álom szállta meg, hogy azt sem
tudta, fiu-e vagy leány. De nem is csoda; mert a boszorkány álomporos
bort adott neki inni. Itt ugy délután öt óra felé fölébred a mi Szép
Miklósunk, hát egy magas hegy tetején lelte magát. Ő sem rest, izibe
lemászott a hegyről, majd elővette a kötőfékeket, megrázta háromszor s
ime, saját lovai patkány képében előtte termettek.
– No édes gazdám, szólt az anyakancza, amott a selyemrét egyik tava
partján három fiával együtt egy csibés tyúk ül. A tyúk a vén banya,
három csibéje pedig a három tátosparipa. Majd mi fölverjük a tyúkot, a
csibéket pedig erre tereljük és te ekkor ugorj elő, kapd el a középső
csirkét búbjánál fogva, aztán ülj rá, üsd főbe háromszor, lónak válik s
aztán mindhárom lovat szép csendesen vidd haza.
Ugy is lett. – A három patkány fölverte a vizi jérczét, csibéit pedig
Szép Miklós felé terelték, ki a középsőt búbjánál fogva szerencsésen
elkapta, ráült, a kötőfékkel háromszor főbe ütötte, az lónak vált s
aztán mindhárom lovát szép csendesen hazaterelte.
Otthon azt mondja neki a boszorkány:
– No édes fiam, kitöltötted az esztendőt, most rajtad a sor: mit
kivánsz?
– Nem kivánok én egyebet, felelt Szép Miklós, mint azt a rosz csikót ott
az ólban és három bárányt.
– Oh te bolond! hisz minek lenne az neked, hisz csak a bajod gyűlne meg
vele, hisz az olyan rosz, hogy akár a csipejére akaszthatod a
tarisznyádat!
– Mind haggyán az, csak nekem a rosz csikó és a három bárány kell.
– Oh te bolond! kivánj aranyat és ezüstöt, jer a pinczébe, majd más
gondolatra jösz.
Itt a boszorkány bevezeti a mi Szép Miklósunkat a pinczébe, hol kád
számra állott az arany meg az ezüst élire verve; csakugy fénylett,
csakugy ragyogott, mintha most kerültek volna ki a pénzverőből.
– No te bolond, itt van 7 kád arany és ezüst, hozz három zsákot s rakd
meg akár az aranyból, akár az ezüstből.
– Nem kell nekem sem arany, sem ezüst, csak a rosz csikó, meg három
bárány.
– No te bolond, már látom, hogy nincsen eszed, azért jer a kamrámba,
válaszsz magadnak 12 öltözet aranyos-ezüstös ruhát, vagy annyit, a
mennyi tetszik.
Itt a boszorkány a mi Szép Miklósunkat bevezeti a kamrába, hol különbnél
különb, szebbnél szebb, aranyos-ezüstös ruhák függtek, sorjába
felakasztva. Csakugy fénylett, csakugy ragyogott rajtuk az a drága igaz
gyöngy, kaláris, gyémánt és brilliánt, hogy ki sem látom mondani.
– No te bolond, itt van 366 szebbnél szebb, különbnél különb
biboros-bársonyos ruha, válaszsz, melyik kell.
– Nem kell nekem a biboros-bársonyos ruha, minek volna az nekem, mert
nekem csak az a rosz csikó kell és három bárány.
– No már látom, hogy csakugyan bolonddal van dolgom, ha már csikó kell,
jer az én márványistálómba, válaszd ki az aranyszőrü ménes közül azt, a
melyik szemednek szádnak tetszik.
Itt a vén boszorkány a mi Szép Miklósunkat bevezeti a márványistálóba,
hol az aranyszőrü ménes aranyvályuból és aranysaroglyából evett-ivott,
ólomhidláson állott. Csak ugy ragyogott, csak ugy fénylett a szőrük,
hogy az ember tetőtől talpig meglátta benne magát.
– No válaszsz! Ott van az a harmadfű kancza csikó, nézd, hogy rúgja a
padlást!… Ott van az a harmadfű csődör-csikó, nézd hogy ragyog a szőre,
nézd hogy okádja orrán-száján a tüzes lángot. Ha csikó kell, válaszsz
innen, vigy akár 12-őt, nem bánom, csak azt a rosz csikót ne kérd, mert
annak ugyse vennéd hasznát, csak a bajod gyülne meg vele, mert azt nem
adom.
– Nem kell nekem sem az a kancza-csikó mely a padlást rúgja, sem az a
csődör-csikó, mely orrán-száján tüzet okádik; mert nekem csak a rosz
csikó kell és három bárány.
Mit volt mit tenni a boszorkánynak, kénytelen kelletlen odadta a rosz
csikót és három bárányt.
Itt Szép Miklós a rosz csikó fejébe húzza a kötőféket, kivonczolja az
istálóból. Itt a rosz csikónak még jártányi ereje sem volt; még az
udvarból sem értek ki, már lerogyott. Szép Miklós odament hozzá,
farkánál fogva fölemelte s csakis igy tudott tovább vánczorogni a rosz
csikó, a vén asszony pedig egy véka tetejére felült a háztetőre s onnan
nevette, hogy és mint vesződik Szép Miklós a rosz csikóval. De meg is
gyült a baja, mert az egyik kezében a három bárányt vezette pányván, a
másik kezéből pedig a rosz csikó kötőfékét tartotta, melyet ugy
vonczolt, húzott maga után mint kutya a d...t.
Itt lelkem teremtette, nagy kínlódás és vesződés között elértek már a
feleútra. A rosz csikó taktusra minden fél órában egyet lépett és ezt is
csak akkor tette, ha Szép Miklós egyet rántott a kötőféken. Itt a rosz
csikó csetlik-botlik, bukfenczet vetett s elmállott az út közepén, Szép
Miklós pedig odament a farához, farkánál fogva fölemelte s ekkor
megszólal a rosz csikó:
– Tekints csak hátra kedves gazdám, hol látod ülni a vén banyát?
Szép Miklós visszanézett, hát látja, hogy a vén asszony még most is ott
ül a háztetőn az üres vékán s ugyancsak fenyegeti az öklével a rosz
csikót, meg Szép Miklóst.
– Ott ül, kedves lovam, a háztetőn egy üres vékán s ugyancsak fenyeget
az öklével!
A vén asszony pedig csak azt várta, hogy vagy Szép Miklós tekintsen
vissza, vagy a rosz csikó. Most, hogy ez megtörtént, hogy Szép Miklós
visszanézett, kivezeti az ólból az anyakanczát, ráül, felszáll rajta a
levegőégbe egy zöldes, sötét felhővé változott s utána a rosz csikónak.
– Ejnye, kedves lovam, be sötétzöld felhő közeledik felénk!
– Siessünk kedves gazdám, egy helyett kettőt lépjünk, mert az a vén
boszorkány bizony levizel bennünket.
Itt a sötétzöld felhőből hármas nyerités hallatszott; az anyakancza a
fiát csalogatta, a rosz csikó pedig hangos nyeritéssel, hogy szinte
megkondult belé a világ, visszafelelt az anyjának. Erre megeredt az
ólmos eső s úgy hullt alá jéggel vegyest, mintha csak kannából öntötték
volna. Ej, Szép Miklós sem rest, kiereszti aranyhaját s mind a csikót,
mind a három bárányt, szépen betakarta: igy nem verte őket agyon a
jéggel vegyes ólmos eső.
Mikor a vén banya emigy kiadta a mérgét, hazaszállt s ujra felült a
háztetőre egy üres vékára s egyebet nem csinált, mint örökkön örökké
csak az öklével fenyegette mind Szép Miklóst, mind a rosz csikót.
Itt lelkem teremtette, mentül közelebb értek a határhoz, a rosz csikó
annál jobban igyekezett; most már nemcsak lépést ment, hanem ügetett,
koczogott is.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra megszólal a rosz csikó,
mondván:
– Tekints csak hátra, kedves gazdám, hol látod a vén boszorkányt?