Torhányi úr egész üzlete jégre van építve: csak a napnak kell rá sütni,
s rögtön összeolvad. Minden, minden ámítás itt. Ámítanak a ki- és
berakodó hajók, a társzekerek, a hengerített hordók; ámítanak a
főkönyvbe írt erős számok; a nagy nyereségek, a jótékony adakozások, a
kis Éden gyümölcsfái; még Amália kisasszony gyémántjai is. Mind káprázat
az egész.
De hát ki tudhatja azt?
Ki tudhatja azt, hogy mi van azokban a bezárt málhacsomagokban? Hogy
Torhányi már régen folytatja azt a veszedelmes szemfényvesztést, hogy
nagy áron hitelbe megvesz kevesebbet érő árukat; azokat eladja kész
pénzen olcsóbbért, mint vette. Az így támadt pénzzel fizet régi
tartozást, s új adóssággal törleszti a lejárat napján számláit.
Ki tudhatja azt, hogy vannak egész osztályok Torhányi raktáraiban a
padlásig rakva tonnákkal, tele czukorral, kávéval, gáliczkővel (egyben
sincs egyéb homoknál) mikre bármikor ezreket kaphat kölcsön a banktól. A
bank szolid hypothekákat keres mindig, minthogy holmi földbirtokra nem
kölcsönözhet.
Ki tudhatná azt, hogy Torhányi üzlete már évek óta úgy libeg a semmiben,
mint a Mahomet koporsója, legalább kétszer annyi adóssággal, mint a
mennyi értéke van. Nagyon szép tudomány az: két hitelező közől az egyik
pénzével fizetni ki a másikat, s a harmadikéval az egyiket.
Hát azok a nagy nyereségek a börzén? az is mind káprázat. A diadalból
nagy zajt csinál az ember, a kudarczot elhallgatja, így azt hiszik, hogy
mindig szerencsés; bátor, mosolygó arcz a legnagyobb veszteség idején
majdnem annyit ér, mint a tele erszény, legalább az üzletvilágban.
És a pompás sziget a Duna közepén, a gyönyörű magasztos nevű kis Éden? –
az régen el van már adva egy gazdag bécsi bankárnak, forma szerint
átruházva rá, csak titkos egyezés tartja még, hogy egy évig ne tudjon
róla senki semmit.
Hát a sorshuzási nyeremények? ennyi egymásra következő tüneményes
szerencse? Ez is csak káprázat. Torhányi nagyszerű hazárdjátékot űz
abban; a mennyit nyer, sokkal többet ad ki a megvásárolt jegyekre, s
hogy mennyit veszt e titkos játékban, azt nem számíthatja utána senki.
Még többet:
A jótékonyságok, az adakozások játéka is csak szemfényvesztés, még pedig
a legártalmasabb; azok a jámbor intézetek, miknek a kalmár néha
nagylelkű adományokat szokott ajándékozni, mind igen biztos helyre
gondolták vinni tőkéiket, midőn a nagyhitelű kereskedőt kérték fel,
«hogy viselje gondját pénzeiknek». Ő ugyan szabadkozott, a kezelés sok
dolgot ad; de hát mégis ügyszeretetből csak elfogadta s szivességből,
minden fizetés nélkül kegyeskedett azoknak elhelyezéséről gondoskodni;
nem is lehet semmi hibát találni bennük; a kamatok rendesen fizettetnek,
a számadások mindig rendben vannak, a pénztárak filléres pontosságig
telve; curatorok, directorok meglehetnek nyugodva, hogy olyan derék
férfiu kezeibe tették le községeik vagyonát.
De valjon? ha egyszer – egy szép reggelen azt találják mondani: Torhányi
úr nem jött haza a határidőre, melyen itthon kellene lennie, melyen
hosszú képű emberek várnak reá hosszú levelekkel, és azután nap múlik
nap után s mindennap több hosszú képű ember kezdi a csengetyüt rángatni
s a kis Éden hídján tombolni, s a képek mindig hosszabbak, a hosszú
papirosok türelme mindig rövidebb lesz; akkor! akkor igen, mit fognak
majd mondani azok a szépen patronizált közintézetek, a miket
hirtelenében megtanítottak arra a gyönyörű természettudományi igazságra,
hogy ha a jeget hármas lakat alá zárják is vasas ládába, mégis elolvad?
A hazafias intézetek kezében maradnak nagyszerű összegekről szóló
kötelezvények, a mik nevetségnek okáért be vannak táblázva itt meg amott
fekvő dominiumokra, de a mely dominiumok mindössze is egy pár hold
kaszálóból állnak, egy kidült-bedült oldalú csőszházzal a szögletben.
És végre a termek pompája, a roppant ezüst és arany készlet, és a hamis
gyémántok Amália fülönfüggőiben;… de pardon, ezer bocsánat, engedelmet
kérek, hiszen én egy szót sem szóltam, ez mind csak olyan föltételes
vélemény; ne tessék megijedni miatta; én nem akartam Torhányi úr hitelét
megingatni; hiszen épen most készülődik az egész ház a pompás, nagyszerű
menyegzőhöz, mely egy milliomos (valódi milliomos) fiával hozza
kapcsolatba a házat s így bizonyosan ujabban megerősítendi azt; ha pedig
az meghiusulna, 150 ezer forint készpénzt hajtana a cassába, a mivel
megint szép ideig el lehet veszteni a közönség szeme fényét.
A menyegző előtti nap is elérkezett már, vendégek, násznagyok mind
felgyülekeztek, menyasszonyi öltönyök is elkészültek, pastétomokat,
tortákat sütöttek, pörköltek hozzáértő egyéniségek – egy olyan
lakodalomra, a mi nem fog végbemenni.
Amália az angol-kertben sétál báró Ludvéghyval s beszél neki atyja
vállalatairól, megálmodott főnyertes sorsjegyeiről, tengeren járó
hajóiról; a báró pedig rendkivül érdekes mulatságot szerez neki az
által, hogy tiszttartóiról, kasznárairól mesél, kik gulyákról,
ménesekről referálnak neki; végre mindkét rokonszenves lélek édes
ábrándjai találkoznak egy közös kőszénbányában, melyet báró Ludvéghy
főmérnöke fedezett fel, s melynek kiaknázására, ha tőkepénzes
vállalkoznék, csak úgy meríthetné ki belőle a milliókat, egyik vederrel
magának, másikkal a bárónak.
Torhányi úr ez alatt érkező vendégei elfogadásában remekel. Minden
szava, minden mosolygása remekben van csinálva, a tettetés mesterei nem
találhatnak azokban semmi hibát, semmi szakadást: senki a világon fel
nem fedezheti vidám, önelégült arczán azt a benső nyugtalanságot, a mi
szivét oly folytonosan hajtja, mint a megáradt patakvíz a malomkereket:
«vajjon eljönnek-e? vajjon nem jönnek-e?»
Minden kocsi, melynek robogását a szigetre vezető hidon hallja, azt a
kínt ujítja meg szivében: vajjon eljönnek-e?
Legnagyobb aggodalmai közepett egy levelet kap Bécsből, ottani
ügynökétől. Félre megy vele, a hol arczát kipihenteti a fárasztó
mosolygástól; s a mint e levelet elolvassa, egészen felelevenül tőle,
most már nem erőszakból mosolyog, hanem igazán jó kedve van.
Azt írják neki, hogy Borcz Adorján lépéseket tett magát főnemesi rangba
emeltetni; az öreg Borcz arra utasítá ügynökét, hogy semmi áldozatot ne
kiméljen.
Ez biztos jelenség, erre bátran lehet speculálni. Majd olyan szilárd
alap az értelmes üzérre nézve, mint egy két hetes fagy 12 minus fok
Réaumur, a repczéket illető vállalatnál. Világos, hogy 12 minusnál a
repcze kifagy s a meglevőnek az ára felmegy; az is világos, hogy Borcz
Adorján nem azért akar gróffá lenni minden áron, hogy egy polgári
származású kereskedő leányát nőül vehesse.
Adorján kétségtelenül biztosítást kapott Somlyóházyéknál, hogy Serena
kezét megnyerheti s csak a rangkülönbség okoz még nehézségeket. Világos
combinatió.
Az öreg Borcz az utolsó perczig húzza a lemondást, azt remélve, hogy
talán nászura fogja őt abban megelőzni. Abban pedig nagyon csalatkozik.
Torhányi úr rendületlen speculans; ő minden fordulatra készen van.
Visszalépni semmi esetre nem fog; ha arra kerül a sor, hogy Borcz uramék
csakugyan eljönnek, szívesen látja őket; ha Adorján csakugyan elveszi
Amáliát, az is jó. Hideg vérrel fogja elnézni, hogy esküszik meg leánya
egy olyan emberrel, a kit nem szeret, s a ki őt nem szereti, – a ki mást
szeret; és a kit ő gyűlöl.
Ah de ime ismerős hangok kezdenek hallatszani a mellék teremben; olyan
ismerős hangok, a minőkhöz Torhányi úr épen nem reménylette ez uttal
szerencséjét: valósággal Borcz uram krákogó szavai azok. Borcz úr mindig
olyan hangon beszél, mint egy varjú; minden ötödik szó után köhint, nem
azért, mintha idült náthában szenvedne, hanem hogy magát azzal is
kellemetlenebbé tegye.
Ezt a torokreszelő krákogást vélte Torhányi úr legédesebb conjecturái
közt dísztermeiben hallani.
No! ezt elvihetné a manó; ha a vőlegény csakugyan elérkezett volna a
menyegzőre! Tán csak van még annyi igazság a nap alatt, hogy ily
égrekiáltó rosszaság nem követtetik el. Az rettenetes volna, ha a
vőlegény szavát tartaná s megülné a lakodalmat.
Az inasok nyitják Borcz úr előtt az ajtót; annak azonban még egy kis
veszekedése van velük, mert odakinn levettették vele, úri szokásból, a
felső kabátját, s fél hogy valamit kilopnak belőle.
– No no! Abban a katufrékomban van ám holmi egyetmás. Egy zsebkendő, meg
egy juholtó kés; el ne vesszen ám valami belőle. Ki visel rá gondot?
Maga? Hogy híják magát? Zsán? De igazán Zsánnak híják? Hát aztán magától
kérem ám elő a katufrékomat. Aztán ne hibázzék belőle valami, azt
mondom. Mert én mindent tudok, hogy mi van benne. Ördög vigye az ilyen
módit! az ember olyan messzire elhagyja magától a kabátját. Még ki is
cserélhetik. Annyi ember között.
Az igaz, hogy sok ember volt már a díszteremben, mind lakadalmas
vendégek távolabb vidékekről, kik egy nappal hamarább érkeztek, hogy el
ne maradjanak – egy olyan ünnepélyről, a mit a főszereplők maguk semmi
esetre sem akarnak megtartani.
Torhányi úr kétség és remény közt nézett leendő nászura elé; őt magát
látta már nagyon, de – Adorjánt sehol.
Az öreg Borcz egyedül jött.
– Hozta Isten! hozta Isten! kedves tiszteletreméltó nászuram.
Következett a kézszorítás és összecsókolózás.
– Meg tetszett érkezni.
– Meg bizony. Pedig fatális utunk volt. De hát csak megteszi az ember –
a hasznáért.
– És a gyermekei boldogságáért. Toldá a kalmár kegyes arczulattal.
– No meg azért.
– Tehát méltóztatott megérkezni?
– Méltóztattam hát! Látja már, hogy itt vagyok. Ebben a disznó sárban el
nem jöttem volna Szatmárból idáig senki háromszáz forintjáért. Hanem hát
az úr kedvéért eljöttem. Azt ne mondja, hogy elmaradtam. Itt van a
kontraktus a zsebemben.
Torhányi úr aggódva nézett körül: a szomszéd teremben levő vendégek nem
hallanak-e valamit?
– Úgy hiszem, hogy szerződésünket kölcsönösen meg fogjuk tartani. Tehát
Adorján úrfi is megérkezett?
– Oh igenis. Itt van már a városban; hanem biz az egy pár pajtására
akadt, s most azokkal egy bucsú-poharat költ el; tudja nagy jó uram,
szokták ezt a fiatal emberek esküvőjük előtt, hogy hát bucsút vegyenek a
szabadságtól, mert ha egyszer feleség van a háznál, hát vége ám a
szabadságnak.
– Tehát bú-elfelejtésre?
– A mi igaz, az igaz. Mai világban bizony úgy fordúlhat a dolog, hogy
nem a menyasszonyokon, hanem a vőlegényeken lesz a sor sírva fakadni,
mikor az oltár elé kell menni. Hanem azért állunk a contractus mellett.
– Oh ez nekem nagy örömömre szolgál! Sietett rá megfelelni Torhányi úr;
rám nézve a legnagyobb szerencse, a mit egyetlen gyermekemnek
kivánhatok. Olyan szép vagyon és hozzá egy gróf.
– Egy gróf, micsoda gróf? kiálta föl Borcz uram, visszatéve a tálczára a
félig kiivott marasquino pohárkát. Nem volt még hozzá szokva ahhoz a
gondolathoz, hogy neki egy gróf fia van.
– Hát kicsoda? hát gróf Rózsapallagi Borcz Adorján, nem tetszik ismerni?
Hehe! Én már ezt is tudom. Mondhatom, hogy én is segítettem benne bécsi
ágensem által, hogy megkapta ezt a titulust. Természetesen; az nekem is
büszkeségem leend.
– No igaz, ez igaz; szólt Borcz úr, ki jónak látta leülni erre a
fölfedezésre. Úgy gondoltam, hogy miért ne lehetne Adorján is gróf,
mikor annyian vannak?
– Igazán nagy szerencse Amáliára nézve. Egy polgárleány! Nem csodálnám,
ha valami comtesse, vagy baronesse kedveért történt volna; de épen egy
polgárleányért. Ez igazán felfordúlt világ; de nagyon szép.
Borcz urat nagyon kelletleníté ez a fordulata a beszédnek.
– Hiszen a mi igaz: az igaz. Adorján úrfi bizonyosan igen szép pártiákat
csinálhatott volna, hanem már az megvan, ezen nem segíthetünk; itt a
zsebemben a contractus, én ehhez ragaszkodom.
– És Adorján gróf is? kérdé hamis czélzattal Torhányi.
– No természetesen! Neki azt kell tenni, amit én parancsolok. A gróf
úrnak azt kell tenni, a mit a birkás parancsol! Csak azért is hagytam
gróffá lenni, hogy elmondhassam: a birkás parancsol a grófnak; mert a
birkás az apa, a gróf pedig a fia! Azért neki kezet kell nekem
csókolnia, mikor könyökig kulimászos vagyok is; mert én vagyok az úr!
Torhányi úr hagyta őt kiabálni, tudta, hogy ez nem igaz.
– Meg fog érkezni az ebédre Adorján gróf? kérdezé nagy nyájassággal.
– Nem szükség rá várakozni; akkor jön, a mikor neki tetszik; nem lesz az
éhes. Különben ha későn lesz az ebéd, én sem várok ám rá, mert
tisztességes ember hat órakor vacsorálni szokott, nem ebédelni; hát csak
nekem adasson valamit harapnom elébb. Különben sem szeretek ott, a hol
sok ember eszik egy rakáson. Megszoktam magamban ebédelni, megszoktam
felkönyökölni az asztalra; aztán meg-megpihenni evés közben; azért nem
szeretem az ilyen társaságot. Az ember a lajbliját sem gombolhatja ki ha
jóllakott; meg azokkal a kanál forma ezüst villákkal sem tudok enni;
aztán meg szeretek a tálba mártogatni kedvem szerint. No hát csak az én
kedvemért ne várakoztassa becses vendégeit, hanem nekem tálaltasson
elébb és valahol külön; úgy sincs én rajtam mit nézni. Biz én rajtam ne
is figurázzék az a sok inczifinczi kis városi kupczihér.
– Kérem alássan, szólt sértődötten Torhányi úr; az én vendégeim mind
igen előkelő urak, udvari ágensek, finánczráthok, præsidensek,
igazgatók…
– Ejh, mit! Egyiknek sincs azok közül gróf fia:
Ezzel ketté volt vágva a beszéd. Borcz uramnak csakugyan külön tálaltak;
mit Torhányi úr azzal mentett ki összegyűlt vendégei előtt, hogy a derék
úr el van törődve, korán le akar pihenni; a vőlegény meg nem érkeztét
pedig azzal magyarázá ki, hogy annak valami kis baja esett, de mindjárt
ő is meg fog érkezni.
(A mitől ugyan minden égi és földi hatalom őrizzen meg! gondolta hozzá
magában.)
Torhányi úr nagyon örült, hogy ilyen számosan megjelentek házánál, kik a
holnapi ünnepélyre voltak hivatalosak; különösen Bécsből jöttek sokan.
Torhányi úrnak egy nagynénje vitte a háziasszonyi szerepet, kit más
időkben aztán nem szokás respectálni, csak az előszobák felett
uralkodik. Ezt a vidéki vendégek nem tudhatják.
A menyasszonyt nem fárasztják most az asztalhoz; a menyegző előtti napon
szabad neki elrejtőzni utolszor magányos szobájába, a hol csak
bizalmasabb ismerőseinek van kiváltságuk őt egy üdvözlésre meglátogatni.
Ez ismerősök közé tartoznak a násznagyok; azoknak egyike pedig Ludvéghy
báró. Ki találna abban valami felötlőt, ha a kérő násznagy a menyegző
előestéjén nehány szót vált a holnapi ünnep királynéjával? Senki sem;
senkinek sincs az érdekében.
A vendégek mulatnak, a menyasszony mulat, a vőlegény is mulat; – tíz óra
tájon egy ismerős ügytársa Torhányi úrnak a városból érkezik, arczán
nagyon is észrevehető nyomaival a megrezzenésnek, a mit szeretne egy kis
haraggal ékesíteni; ki Torhányi urat félre hívja nagy titokban, valami
sürgetős közlendő végett.
– Nos, mi jót hoz Háfner barátom?
Háfner barátom egészen el van fulladva a nagy sietésben, és nem hiszi,
hogy maszk volna a képén, a miből azt lehessen olvasni, hogy valami jót
hozott.
– Egészen el van fáradva, nem tetszik egy pohár pezsgő?
– Köszönöm, dehogy iszom: beszélni is alig tudok. Képzelje nagyságos
Torhányi úr, – most jövök a vendéglőből.
– Aha, tehát azért nem iszik.
– Dehogy. Nem azért beszélek. A vendéglőben láttam a nagyságos úr
vőlegényét.
– Manót? Az enyimet? nem vagyok én menyasszony!
– Jajh! Elbotlott a nyelvem; a leendő vejét, vagy mit, egy szóval
Adorjáni Borz urat.
De már nem állhatta Torhányi úr a nevetést.
– Ördögöt Adorjáni Borz! Borcz Adorján.
– De kérem alássan, ne tessék olyan hangosan lenni; én nem szeretném, ha
a vendégek figyelmessé lennének aziránt, a mit beszélek.
– No, hát mit látott Háfner barátom; miben botránkozott meg? Fiam uram
jól mulat ugy-e?
– De kérem alássan, micsoda mulatás? No iszen én is voltam fiatal ember,
de fi donc, hisz ez orgia, ez valóságos botrány!
– Látják mások is?
– A kinek csak tetszik. Minden ember skandalirozva van általa. Én nem
állhattam meg, hogy meg ne szólítsam az úrfit: nagyon tisztelt úr, én az
ön leendő ipának igen nagy jóakarója vagyok, ennélfogva nem állhatom
meg, hogy szivesen meg ne kérjem, hogy miután kegyed holnap üli
menyegzőjét Amália kisasszonnyal: az ilyen zajos mulatságot legalább ne
tenné a világ előtt; legalább ne csinálna belőle közbotrányt.
– No és erre a szóra kivetette önt az ajtón, nemde?
– Jobban esett volna, ha azt teszi velem. Dehogy. Megölelt,
összecsókolt, per tu nevezett s azt mondta: «ne félj pajtás, nem veszem
én el a vén Wucherer leányát soha. (Engedelmet kérek, úgy fejezte ki
magát.) Nem rablom én el Amália kisasszonyt, ha egyedül van is a
világon; pedig hát nincs egyedül: van én nekem szebb is jobb is, ha
akarom grófleány is, húzd rá czigány azt a nótát «a min megszerettük
egymást!» Azzal lehúzta a jegygyűrűjét, a mit Amália kisasszonytól
kapott s a serhordó pinczérnő ujjára akarta dugni. Szerencsére annak a
körömhegyére sem ment rá, olyan vastagok az ujjai. Én, nagyságos uram,
azt hittem, a földbe sülyedek, s most sem tudom, hogy ébren vagyok-e,
vagy álmodom?
Torhányi úr tréfásan veregetett az ijedt ember vállára.
– Bohóság az egész, Háfner barátom: kár volt érte magának olyan
aggodalmat csinálni. Olyan ember ez az Adorján: mikor néha iszik, akkor
minden bolondot összebeszél; különben pedig aranyos egy jó fiu. Tudja,
én nekem volt egy jó ismerősöm, a ki mindig azt kérdezte a fiataltól, a
ki leánykérőbe jött hozzá: «volt-e valaha korhely, öcsém uram?» – ha a
legény szabadkozott, hogy ő soha életében sem volt, azt mondta neki,
akkor ezután fog az lenni öcsém uram. De a melyik megvallotta, hogy biz
ő már volt korhely, az tetszett neki, mert ez már átesett rajta. Mind
átestünk biz ezen, édes Háfner barátom, csakhogy némelyikünk jobban el
tudta titkolni. Csak nagyobb baj ne legyen a világon.
Háfner úr nem beszélt aztán tovább, megiszogatta a pezsgőmaradékot, a
mit eléje tettek, Torhányi úr pedig derült arczczal tért vissza
vendégeihez; ennél jobb hírt sem hozhattak volna neki. Adorján nem
akarja elvenni Amáliát, mert egy grófnéba szerelmes.
Még húsz palaczk pezsgőt erre a hírre! (Hisz ez 150 ezer forint
készpénz.)
Éjfél felé kezdett már az idő járni; a vendégek sugdostak egymásközt: a
vőlegény ugyancsak hosszúra elmaradt; tán nagy baja is lett; kezdtek már
kérdezősködni is rejtélyes holléte felől, míg végre Torhányi úr idején
valónak találta az aggodalmakat eloszlatni egy jókor alkalmazott
toaszttal, felemelvén poharát e szavakkal:
– Az én kedves jövendőbeli vőm egészségére, ki bár távol van is e
perczben mulhatatlan foglalatosságai miatt, a mi sziveinkben örökké
jelen van ő.
Alig csördültek össze a poharak, midőn egy inas jelenteni jön Torhányi
úrnak, hogy Adorján úrfi megérkezett.
Torhányinak csaknem a lélekző gégéjére ment az a kis pezsgő erre a
tudósításra. Ezt ő nem várta.
– Az urfinak valami nagy baja történhetett az úton, sietett a cseléd
ijedt arczczal tudósítani a társaságot, mert úgy emelték le a kocsiból,
s emelve hozzák négyen fel a lépcsőn.
– Az Istenért! valami nagy szerencsétlenség! kiáltának minden oldalról s
törték magukat az ajtó felé.
– Oh nem, ne tessék semmin aggódni! igyekezett megnyugtatni a társaságot
Torhányi; ő tudta már jól, hogy mi baja van Adorján urfinak.
Azonban már késő volt a veszedelmet megelőzni, mert az öreg Borcz, ki a
kocsit régóta leste magánszobájából, nagy lármázva jött maga a lépcsőn
fel; utána czepelte négy cseléd Adorjánt kezénél, lábánál fogva.
– Oda a fiam! meghalt a fiam! kiabált a birkás torka szakadtából, hol
egy doktor? fussanak tilógusért! kitörte a nyakát, elragadták a lovak,
elsült a pisztoly a zsebében, keresztül ment a szívén! szaladjanak
frissen.
Nosza a lármára Paffmann úr, a város főorvosa, félretaszigálva az előtte
állókat, törte magát az öntudatlanul czepelt ifju felé, s futtában
keresgélni kezdte érvágóját oldalzsebeiben s annyira meg volt indulva az
igyekezettől, hogy egy fogpiszkálót fogott el helyette. A cselédség a
terembe ért fel Adorjánnal, ott lefektették a szőnyegre; doktor Paffmann
odatérdelt mellé s megfogta üterét, ekkor a deli ifju kirántá kezét a
doktoréból, azon a sajátságos ábrándozó hangon, mely bizonyos betegséget
annyira jellemez, elkezdé: «ne izélj, Csillás! húzd rá azt a szép
asszony nótáját, a ki angyala van! mert különben betöröm a bőgőd!»
Doktor Paffmann elszörnyedve ugrott fel mellőle.
Hisz ez nem halott, hanem holtrészeg.
Torhányi lökte a cselédeket, hogy vigyék gyorsan félre; a vendégek
zavarodott ábrázatokkal iparkodtak tisztulni a teremből, s három percz
mulva nem volt a nagy étteremben senki, mint Torhányi úr és Ludvéghy
báró.
A báró csak a zajra jött elő.
Torhányi úr őt is örömest kikerülte volna ugyan, de nem lehetett, mert
Ludvéghy egyenesen felé jött. A nemes úr igen felindultnak látszék s nem
mutatta, hogy Torhányi urat vigasztalni jött volna.
– Tisztelt uram, szólt nagy lélekzetet véve, ez infámia! A mit ez a
birkás nép megenged magának honett emberek irányában, az több az
elégnél. Igen is, birkásnak neveztem őket, és nem sokat fogom magamat
mérsékelni kifejezéseimben; mert ha én magam silány ember vagyok is, de
apáim között volt igen sok derék ember, a kikre büszke vagyok. Ha az úr
elég spekuláns egy ilyen emberhez odavetni egyetlen gyermekét, ki
önmagát ilyen órában így kompromittálja, az az ön dolga, hanem azt
kijelentem, hogy egy ilyen házasságnak én násznagyja nem lehetek. Az
ifju Borcz úgy tudom, hogy grófi rangot vett magának és így tudni fogja,
hogy a nemesi czímerrel nemesi kötelességek is járnak. No ezt majd
meglátjuk. Én még ez órában elhagyom e házat, de fogadom nemesi
szavamra, hogy Borcz úrfi nem fog e házból úgy távozni, mint Amália
férje. Nyugodalmas jó éjszakát kivánok.
Ezen az éjszakán pedig nagyon rossz nyugodalma volt mindenkinek.
Torhányi úr nagyon mélyen belelátott már a birkás cselszövényébe. Biz az
elég brutalis gondolat volt: egy apát ilyen érzékeny oldalán támadni
meg.
Hanem Borcz uram tapasztalni fogja, hogy ezen érzékeny testrész
Torhányinál nem létezik. Ha azt hiszi a birkás, hogy a kalmár ezt
sértésnek veendi, s majd az ily botrány után kiád a vőlegényen, akkor
ugyan rosszul számított. Ilyen tréfáért nem dobja ki a börze-üzér a kész
proczentot a zsebéből. «A ki szégyenkedik, az nem lesz gazdag.» Híres
bankár mondá ki ez arany szót, Torhányi úr ezt jelszavának fogadta el. A
kinek pénz kell, ne legyen sérthető! Hát a mit a báró beszélt?
olyasmivel fenyegetődzött, hogy Adorjánt párbajra hívja. Ez is nagyon jó
lesz. A báró úgy lő, mint Tell Vilmos; ha Adorján ezt tudja, megszökik,
s ebben az esetben ő szegte meg a házassági szerződés föltételeit, ha
pedig nem tudja, meglövik, Amália özvegy asszony lesz s megkapja a
móringot. Így is jól van. De azt ne higyje senki, hogy Torhányi
meghátráljon Borcz előtt, s ha az csakugyan nem akarja kárba veszteni a
móringját, ha inkább lemond grófi kilátásairól, új szerelméről: ám ő
lássa, a börze-üzér mosolyogva fogja nézni, mikor Adorján az oltár előtt
megesküszik Amáliával. – Nem fogják egymást szeretni, de hozzá lesznek
kötve.
Hanem a börzék embere még sem tanulta ki eléggé az embereket! Nem
gyanította a kulimászos kezü Borcz fejében azt a furfangot, mely túlment
a kézzel fogható brutálitáson; nem fogta fel jól Ludvéghy jellemét.
Egészen más történt reggelig, mint párbajra kihívás!
A derék kifestett gentleman egészen más nemét találta ki a
bosszuállásnak, és az ártatlanság védelmezésének. – Elszöktette az éjjel
a menyasszonyt.
Jól összeboronálta az esetet a vén birkás! Nagyon tudta ő azt, hogy
ennek az utolsó órában be kell következni. A menyasszonynyal
meggyűlölteté a vőlegényt s a násznagyba szerelmesíté, s elkábítá mind a
kettőt egymás gazdagságával.
Torhányi úr másnap reggel, midőn leányát indult keresni, egy levelet
talált annak asztalán, mely atyjához szólt, s melyben szemére volt
hányva, hogy vele mily kegyetlenül bánt, hogy e gyalázatot nem tűrheti
többé, inkább elmenne a világba szolgálni, ha történetesen az a
szerencse nem kinálkoznék számára, hogy báró Ludvéghyhez mehessen
uralkodni.
Ekkor nyilt fel a szeme a börzeüzérnek! Ezek «döglött halak!»
(Börzekifejezés.)