A KULTURA REGÉNYTÁRA
I.
KRÚDY GYULA
BUKFENC
BUKFENC
ÍRTA
KRÚDY GYULA
[Illustration: ]
1918
A KULTURA KÖNYVKIADÓ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA
BUDAPEST, VI., TERÉZ-KÖRÚT 5.
Minden jogot – a forditás és filmre átdolgozás jogát is – fenntartjuk.
Copiright 1918 Budapest BY KULTURA KÖNYVKIADÓ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
Krausz J. és Társa könyvnyomdája, Budapest, V., Falk Miksa-utca 15.
_Ez a könyv az ifjuság himnusza._
_Mondhatnak bármit a rövidlátók, akik csak a nyomtatott betüket ismerik,
de nem olvassák el tunyaságból vagy ostobaságból a sorok közé font
szarkalábakat, amelyek a könyvek repkényei, mint a várfalakon a
történelem örökzöldjei. Ebben a könyvben az ifjuság romlatlansága,
egyedül üdvözitő tavasza és mindenekfölötti létjogosultsága van
dicsőitve. Aminthogy nem is nagyon érdemes élni azután, amint az ifjuság
elmulott._
_Mi az ifjuság?_
_Amikor éljük: nem is tudjuk._
_Amint elmult: a templom köveihez verjük érette a homlokunkat._
_Az egyedüli jó, amit az élet nyujthat. A szent, amelynek minden szabad.
A bátor, amely mindent megbir._
_Sokszor hallott szavak ezek, mint a tavasz unalma; és mégis tavasz
nélkül érdektelen volna az esztendő._
_Az a virágos patak, amely a zsendülő életen átfut, mint egy remegő
álom; az a hajnali virág módjára nyilogató életöröm, amely az iskolába
szoritott leányok es fiuk vérében árad; az a szerelemáhitás, amely oly
természettől kapott ajándéka az ifjuságnak mint töretlen szeme és üde
lábszára; a csóknak gyönyörü vágya, az életnek az életkortól megjelölt
megkezdése: – korunkban mindenféle társadalmi szokásokkal és
törvényekkel van visszafojtva, mint a palackba a szellem._
_Miért nem szabad akkor kezdeni a szerelmet, amikor a természet erre
jelt ad? A hold és a tenger elég észrevehető formában közlik a nőiágon
lévőkkel, hogy immár kiléptek a tudatlan gyermekkorból. A fiuk is
megizmosodnak, mint megannyi fiatal bikák, férfiak lesznek, akiknek
szabad meghalni a hazáért, de a szerelmet törvényes formájában még nem
ismerhetik._
_Talán épen azért jutott eszembe ez a regény, mert korunkban, 1917-ben
oly eltünedezőben van a fiu nemen levő ifjuság, hogy ijedten kell
felkiáltani: mi történik majd a bánatos csillagon született nőnemű
ifjusággal?_
_Ha itt-ott busitók is a következő lapok, nem szabad soha sem
elfelejteni, hogy azért iródtak, hogy setétségen, jégen, havon át
tisztábban ébredjen fel a szent és igaz szerelem, amelyet a természet
adott az emberekbe._
_K. GY._
I. Gyöngyvirág gyermeksége.
Gyöngyvirág az életet és a halált nagyanyja házában, a
kecskeméti-utcában kezdte megismerni.
Zöld zsalugáteres, kopott egyemeletes ház volt, ahol Gyöngyvirág ifjuság
töltötte egy bezárt szobában. Sokáig nem tudta, hogy a nagymamát
»grófnénak« hivják Pesten és a »bontonhoz tartozik,« hogy a valamire
való gavallér bemutatkozzon a nagymamának.
[Illustration: Zöld zsalugáteres, kopott egyemeletes ház volt. ]
Napközben többnyire csendes volt a ház. A szobalányok szinte titokban
szellőztették a háromszoros függönyü ablakokat. Tollseprővel seperték
össze a szivarhamut a szőnyeggel boritott kis szalónokban. A földigérő
tükrök – néhol a menyezet is tükörrel volt boritva – megifjodtak. A
széles francia ágyakban megforgatták a gummilabda rugékonyságu
matrácokat, simulékony szarvasbőröket, a pehelylyel tömött párnákat és
Flikné, a gazdasszony sajátkezüleg kötötte meg a szines szalagcsokrokat
a fehérnemüben. Csak a legritkább esetben árulta el valamely ott
felejtett tárgy e csöndes, szinte titokzatos szobáknak lakóit, néha egy
féligszivott fekete szivar, máskor egy elfelejtett selyem harisnyakötő,
lepattant gyöngyházgombocska vagy elhullajtott hajtü, ópiumos cigaretták
fáradt füstje, kidöntött pezsgősüvegnek fanyar savanyusága, elrepült
párfőmöknek szinte halotti szaga, a tiltott szerelemnek lábujjhegyen
való osonása, a vastag falba fojtott kacagás és sirás, fénylő cipőjü
selyemruhás nőknek lihegő tovasietése és dohány- és szénaillatu előkelő
uraknak unott lépegetése… Ilyen dolgokat érzett Gyöngyvirág nagyanyja
házában, amikor őrizetlen délutánokon néha végigszaladt az emeleten,
amig a szobalányok a földszinten egy véres szobát dézsákból mostak, ahol
egy nő az elmult éjszaka felvágta az ereit.
A falakról a mezitelen nők fénylő képei, versaillesi tájképek, hattyus
tó-részletek, piroskabátos lovagok és puderozott fejü dámák meglepetten
néztek a kékbabosszoknyás, leeresztett haju gyermekleány után, aki
félcipőiben, szivére szoritott kézzel, de mohó kiváncsisággal futott
végig az elátkozott szobákon, amig a csengő alig hallhatólag megszólalt
a kapu alatt, amint kivülről egy lázas, eltökélt vagy bizonytalan női
kéz megrántotta a „grófné“ kastélyán a szakállas oroszlánfejet.
Az egyik szalónban, ahol a ház látogatói várakozni, toálettet csinálni,
tükörbe bámulni szoktak, amig a nagymama megjelölte nekik a „kék,“
„piros“ vagy „mór“ szobát, Gyöngyvirág könyveket fedezett fel.
Beniczkyné piroskötéses regényei, továbbá nehány könyv Zolától, a
Szentek élete, nehány német regény és Hoffmanntól a Bűn és erény,
valamint Kossutány Tamás Hires bűneseteinek története hevertek egy
éjjeli szekrény fiókjában. A könyveket nők hozták magukkal, akik itt a
várakozás óráit olvasgatással töltötték, aztán a könyvekkel együtt a ház
emlékét is elfelejtették. Kisurrantak a kapun, néhányat köhintettek a
téli est ködébe, vagy nagyot lélegzettek a piroslámpásos tavaszi estből.
Emelt fővel fordultak be a koronaherceg-utcába, hogy a kívánatos és
tiszta fehérnemüs kirakatokat megnézzék.
Gyöngyvirág leginkább egy kereskedelmi számtannak, egy francia
nyelvtannak és két arckép-albumnak örült. A tanuló-könyvekből tudást
meritett, – mert szegény tanulni szeretett volna, mint Hugonnai Vilma,
aki példaképe volt minden fiatal leánynak. (A nagymama nem sok
lelkesedést mutatott az ilyen tervek iránt. Ő falusi földesasszony
óhajtott egyszer lenni. Kivonul majd a birtokára a kutyáival,
szobaleányaival, a házmesterével és az unokájával.)
Az arcképalbumok viszont az ismeretlen, messzi életből mutattak neki
arcokat és figurákat, mint a vitorlás hajókat látja álmában a
fiugyermek, aki Verne regényeiből való szigetekre vágyakozik.
(Későbben, mikor kirepült a zöld házból, találkozott egyik-másik arccal
az album gyüjteményéből. Csupán az lepte meg, hogy a diszmagyaros,
frakkos urak, akik kiviaszkolt bajuszszal, megnyirt szakállal, hóditó
tekintettel pillantottak reá gyermekkorában, mily furcsa változásokon
mentek keresztül. A Calderoni-boltja, ahol a nagymamama az arcképeket
beszerezte, még ismeretlen volt Gyöngyvirág előtt és a kisleány azt
hitte, hogy e csinos, előkelő urak egykor mind a nagymama kedvéért
hagyták itt arcképüket.
Károlyi Istvánt csaknem megszólitotta a muzeumkert mellett, amint a
májbajosarcu főur finom cipőiben tovaballagott. De ismerősen pillantott
a délceg Apponyira, a sodrottbajszu, szélesvállu Elek ezredesre a lengő
vörös szakállu Tillerre, a ragyás Gerendayra, Festetics hercegre, – csak
azt nem tudta, hogy melyik az igazi, mert a Festeticsek már száz
esztendő óta valamenyien egyforma, osztrák-hivatalnok szakállt viselnek;
– Somogyi Mórra, az őszhaju gladiátorra és Mannheit Jaquesre, a bozontos
Rigolettóra nézett az utcán és már nem emlékezett, honnan ismeri őket. –
A kürtőkalapos, gólyalábu Dréher, a ragasztott bajuszu, szinte álarcos
lovag Freystädler, a lirai költő szivü és tőkepénzes arcu Kohner Jenő,
Erzsébetkirályné lovagja, a deli Orosz György főhadnagy, a felvidéki nők
arcképalbumából való Sennyey Géza, Prónay báró, a magyarruhás protestáns
főur, a hajadon fővel járó Salamon, a pirosszekfüs Péchy, a fürtösfejü
Krausz Simon, a szép Gillió hadnagy, a nőket harcsavadászatokkal
mulatattó Polónyi Géza, Bárczy Pista, a legjobb táncos, az öregségére,
„mucus“-nak dédelgetett nők hive: Batthyány Elemér, a torreádor
megjelenésü Bródy Sándor, a szőke szakállu Ambrus és az ifju Csekonics:
egykor majd ujra megelevenednek előtte a nagymama albumából; a
gyermekkori képeskönyv figurái azonban mind megannyi Rip van Winklék,
akiket csodálkozva nézett Gyöngyvirág nagyleány korában. Elgondolkozott,
hogy az arcképalbum pesti gavallérjai nem maradtak örökké fiatalok.
Ugyanigy volt a nőkkel, akiket az album második kötetéből ismert.
A nagymama az akkori Pest valamennyi szépasszonyát, leányát kötetbe
gyüjtötte.
Gyöngyvirág néha bátorságot vett és megkérdezte Flikknét, a gazdasszonyt
egyik másik feltünő szépségü, turnéros, frufrus hölgy nevéről.
– Esterházy hercegné, a nagymama legjobb barátnője, – felelt a
gazdasszony és tovább sepert.
Ha másik hölgyet kérdezett Gyöngyvirág, ugyancsak rövid választ kapott:
– Sina báróné, mindennap nálunk teázik.
A féleszü gazdasszony szerint a nők arcképalbuma csupa Esterházy
hercegnőből és Sina bárónéból állott, mert több arisztokrata nevet nem
ismert.
Gyöngyvirág aztán látta ezeket a nőket is… Sokára, midőn virágot
árultak, páholyt nyitogattak, luftballont eresztettek. Hervadt,
semmitmondó arcukra nézett és kereste rajtuk a régi szépség, a
gyermekkori álmok nyomait.
Soha sem lelt fel semmit gyermekkorából.
Tehát ez előkelő társaságban töltvén napjait, mindinkább vágyakozott ki
a világba bezárt szobájából.
– Szivesen elküldenélek valahová, de félek, hogy elromlasz, mint a
többi. Egy ártatlan lelket meg akarok tartani Pesten, legyen kinek a
tiszta kezét megfogni, ha Ninive módjára elpusztul a város, – mondogatta
a „grófné“, ha unalmas délutánokon néha meglátogatta az unokáját a
szobájában.
A gyermek tanulókönyvei, ceruzaszagu füzetei és tintás papirosai között
lesütött szemmel üldögélt. Félt a nagyanyjától, mert mindenhatónak
tartotta. Mielőtt a rossz cselédeket elküldte a háztól, mindig bezáratta
őket a kapitányságon. A házmestert sajátkezüleg megfenyitette. És a
legtöbb nőnek, férfinak csókra nyujtotta a kezét, midőn küszöbét
átlépték.
Gyöngyvirág egyszer véletlenül látta midőn a délelőtti órákban a
boglyasfejü, mosdatlan „Esterházy hercegnőnek“ a nagymama parancsára
ajtót mutatott a gazdasszony és a legcsufabb szidalmakat kellett
elszenvedni a szegény hercegnőnek.
Máskor ugyancsak a nagymama rendelkezésére egy becsipett gavallért
taszitottak le a lépcsőn, hogy az csaknem a nyakát törte.
– Vajjon mit vétettek ezek, hogy a nagymama ily kegyetlenül bánik velük?
– kérdezte magában Gyöngyvirág.
Ezenkivül egy nagy fekete kutya volt a háznál, egy neufundlandi,
borjunagyságu eb, amely a legjóságosabb lény volt a városrészben, ámde
erejétől mindenki félt a kerületben.
Maxnak hivták a jó kutyát és a nagymama néha megengedte, hogy „barátnői“
különös kitüntetésként sétálni mehessenek a hatalmas ebbel. Rendesen
estefelé történt a séta és Max mindig egy férfikalappal a szájában
nyitotta ki a kaput. Különösen elegáns uraknak lekapta a fejükről a
cilindert és futólépésben vitte a zöld ház felé. A nagymama barátnője és
a hajadonfős ur a kutya üldözésére indultak, igy okvetlen találkoztak a
zöld ház kapujában s többnyire nem bánták meg a találkozást.
Max a kalappal szájában ugy nevetett, mint egy örömapa. „Sina báróné“
gamáslit és háttakarót himzett Maxnak és a ház többi látogatói is
kitüntették szeretetükkel az okos kutyát. Ámde Max senkit sem szeretett,
csupán Gyöngyvirágot, akinek ajtaja előtt, a küszöbön feküdt éjszaka,
mint egy oroszlán és egyszer a nagymama felé kapott, midőn éjféltájban
végigment a félreeső folyosón.
– Te bolond – kiáltotta a „grófné“ – csak kártyát hozok a kamarából.
Éjszakánként néha fojtott zongoraszó hallatszott távolról egy szobából;
a női hangok ugy hangzottak, mint az Arany Szarvról, mikor zsákban
fojtogatják őket; a férfiak kacagása kisérteties és megdöbbentő volt,
Gyöngyvirág riadtan gondolt az arcképalbum vőlegényeire,
arisztokratanyugalmu gavallérjaira, vajjon ők nevetnek ily durván az éj
óráiban? Máskor a véletlen folytán kihallgatott egy csöndes fáradt
beszélgetést a függöny mögött, midőn már nem volt ideje elmenekülni a
szalónból. Tekintélyes, kürtőkalapos, őszbecsavarodott ur volt a
jövevény s karjait a kézelőjében ugy lógatta, mint egy szélütött, az
ádámcsutkája le és fel járt magos gallérjában, bús szemét a szőnyegre
meresztette.
– Ha volna valaki, aki hasonlitana az elvált feleségemhez… mormogta és
nem mert a nagymama szemébe nézni.
A „grófné“ figyelmesen vizsgálta az átadott arcképet. Keskeny ajka
mosolygott:
– Talán személyesen őnagysága jönne ide.
Az őszes uriember minden tagjában remegve emelkedett fel. Eltakarta
tenyerével szemét.
– Nem… Ezt ne mondja – kiáltotta hörögve. – Az egy szent nő.
A nagymama vállat vont és az ajtóig kisérte látogatóját.
Ezen az éjszakán azt gondolta Gyöngyvirág:
– El fogok szökni a boldogtalan háztól és magammal viszem Maxot.
Kilopózott szobájából és megölelte a bolond nagy kutyát, amely lompos
farkával ugy verdeste a küszöböt, mint a dobot.
II. Gyöngyvirág szerelme.
Tizenhárom esztendős volt Gyöngyvirág, midőn megismerkedett azzal a
különös érzéssel, amit az életben hol kinnak, hol boldogságnak neveznek.
Néha csak annyi, mint egy átutazó felhő emléke a háztetőn, máskor pók,
amely a ház sarkában tanyáz és halálos hurkot fon. Nem mindennapi
jövevény, az életben csupán néhányszor látni őt átkocsizni a tájon.
Napfogyatkozás, amelyre megrendülünk. A költők többet daloltak róla,
mint az Istenről. Szerelemnek hivják.
A Fips-féle nőiskolába járt nyári hónapban, midőn a nagymama a Svábhegy
eldugott villájában nyaralt és a gazdasszony Max társaságában fogadta a
zöld ház látogatóit. A nagymama soha sem tudott aludni éjszaka, kezeit
tördelve járt-kelt a villa bozontos kertjében.
– Kilopják a szemem, – mondogatta.
De reggelre eszébe jutott előrehaladott kora, megrongált egészsége.
– Legfeljebb te örökölsz majd kevesebbet, – mondogatta szemrehányólag és
vadul belekapott a bontófésüvel Gyöngyvirág hajába, amely oly szinü
volt, mint a vörösréz és sürü mint a liszt. A »grófné« gyermekkora óta
mindennap megfésülte, mintha a másvilágon ezért külön jutalom járna,
aztán nem törődött tovább a gyermekkel.
Ugyancsak reggelenkint, midőn a madarak égbeszállóan énekeltek isten
bokrain, a bárányfelhők megcsókolták a hegyhátak mezőit, mint az ébredő
gyermekeket, a nagy fák kinyujtózkodtak, mint a teremtő óriási
szolgalegényei felkelés után, Gyöngyvirág a nagymama társaságában
szorgalmas vizsgálat alá vette a zöld ház gazdasszonyának számláit.
Flikné cselédirását, amelyet mindenféle elhullajtott papirdarabokra,
látogatást bejelentő sürgönyblankettákra, elhasznált levelezőlapokra
jegyzett, a nagymama üveg nélkül nem tudta volna elolvasni. A pápaszemet
pedig odahaza hagyta, miután nyaralni ment. A vetőkártyákat tapintással
is felismerte.
A gazdasszony számlái körülbelül elmondták az előző nap történetét a
zöld házban:
_Bevettem:_
|Szobáert |52.– |frtot|
|Egy régi adós, a zöldesernyős ur, akit egyszer leöntöttünk az
emeletről |5.– |„|
|A veres asszony adósságra |8.– |„|
|Behajtottam a pulykatojás arcu leányon, mert jótálltunk érte a
Mandlnál |7.– |„|
|Házmesterpénz |10.– |„|
|Ajándék szobalánynak |3.– |„|
_Kiadtam:_
|Szappanért |7.– |frtot|
|Mosónénak pálinka |–.80 |„|
|Házmesternek fütyülő, a melylyel kocsit hiv |–.30 |„|
|Bluzra a veres asszonynak |8.– |„|
|Piac |9.– |„|
|Házmesternének meghalt a rokona |2.– |„|
|Nagyságos urnak |10.– |„|
|Nagyságos urnak éjjel |12.– |„|
|Nagyságos urnak kocsira |1.– |„|
|Nagyságos urnak szivar és bor |–.80 |„|
|Nagyságos urnak hordár |–.30 |„|
|Nagyságos urnak zálogházi kamat |8.– |„|
|Egy légycsapó |1.– |„|
* * * * *
Midőn a számla végére értek, a nagymama ingerülten kiáltott fel:
– Nem tudom, mire való a házmesternek a fütyülő? De csak kerüljek haza!
A titokzatos nagyságos urról soha sem tett emlitést a nagymama. Ez a
nagyságos ur reggel jött és este távozott a házból, ahol egy félreeső
szobában aludt. Délben nagy velőscsontokat, párolgó marhahusokat,
frissen csapolt sört és Hölgy-cigarettát, valamint a bécsi Sport cimü
lapot vitte a szobájába a gazdaasszony. Gyöngyvirág egyszer látta a
cipőjét, midőn a szobalány tisztitotta. Nagy amerikai cipők voltak, egy
óriás viselhette volna. Gyöngyvirág máskor álmodott a cipőkkel. A cipők
harmónikáztak. Majd egy bőrből való óraláncot talált a folyosón
Gyöngyvirág. A nagymama gyorsan elkapta a kezéből.
– Ami nem a tied, ahoz ne nyulj, – szólt szigoruan.
Egyszer hallotta fütyörészni a nagyságos urat. Azt képzelte, hogy szőke,
felkunkorodó bajusza van. Teli piros ajka. Buta kék szeme. Lapos nagy
körme. Maga borotválkozik a tükör előtt. A tükörbe bámult és hetykén
fütyül.
A gazdaaszony számlája után, egy majoros szekéren utazott a városba,
amiért a nagymama mindig átkozódva fizette meg a tiz krajcárnyi
fuvarpénzt.
– Gazemberek ezek a svábok, – dühöngött. – De ugy is ősz lesz nem
sokára.
A Fipsz-féle leányiskola egy szobából állott.
Az asztal féllábon élt, a divány ujságpapirossal volt kitömve,
ételmaradékok hevertek minden sarokban, édespálinkával telt piszkos üveg
őrködött a kandallón, reménytelen szegénység és elhagyatottság közepette
egy töpörödött öreg zsidó emberke egyházi dalokat énekelt. Ő volt a
tanári kar és igazgató egy személyben. Az ujságban hangzatos hirdetések
jelentek meg a kitünő kereskedelmi szaktanfolyamról, ahol két hónap
alatt könyvvitelt, gyorsirást, kereskedelmi számtant, angol nyelvet meg
lehet tanulni. Boldogtalan, elvált vagy özvegygyé lett aszonyok ragadták
meg a megélhetésnek ezt a módját; elzüllött fiuk, akiket minden
iskolából kicsaptak; reménytelen vidéki vénkisasszonyok; kviétált
katonatisztek és a dusgazgazdag kecskeméti-utcai grófné vöröshaju,
porcellán arcu unokája.
Az öreg zsidócska két forintot számitott egy különóráért. A pénzt a
nagymama papirosba csomagolta és óva figyelmeztette Gyöngyvirágot, hogy
a kecskeméti-utcai házról emlitést tegyen.
– Egy svábhegyi majorosnak vagy a lánya. Szegények vagytok, állás kell,
amelyből megélhetsz, mert én nem élek örökké.
Az öreg zsidócska már a lábát sem látta, a felesége ajtódörömbözésén
kivül egyebet meg nem hallott, (midőn is az ajtó alatti hasadékon át
kicsusztatott rejtett helyekről való hatosokat,) az akadémiával
levelezett és a héberek történetét irta már harminc esztendeje olyan
betükkel, amelyeket rajta kivül senki sem tudott elolvasni.
A falon Rezső trónörökös olajnyomatu arcképe függött s a doktor a
királyfi halálával hozta kapcsolatba szomoru sorsát.
Ebben a szegény szobában ugy világitott a háromlábas asztal felett
Gyöngyvirág haja, mint a lopott kincs. Doktor Fipsz, bár közeledett a
nyolcvanadik évéhez, minden vagyonát, a két ócska szekrényt is
beleértve, odaadta volna, ha megérintheti a tüneményes leány kezét.
Itt ismerkedett meg első szerelmével, akinek egy pár esztendeig a
keresztnevét tudta. Imrének hivták a szerencsés fickót. Csöndes,
elgondolkozó arckifejezésü, tétova fiatalember volt. Atyja gazdag
magkereskedő, pesti patricius. Imre mindenféle szerkezeten törte a
fejét, elfelejtett ískolába járni.
Most az öreg zsidócskától akarta megtanulni előre kialkudott ötven
forintért a kereskedelem tanulmányát, hogy majdan atyja üzletét
átvehesse.
Imrének a haja a homlokába lógott és oly tiszta volt az arca, mint egy
szenté. Cugos cipőben járt, sok különböző kihegyezett ceruza volt az
oldalzsebében, töltőtoll és notesz. Egy potrohos, aranyfogu, beretvált
arcu szélhámos volt a barátja, aki mindenféle vállalatot akart
alapitani. Gyanus, mosolygó, ravaszdi szemü férfiu volt s olyan
fáradhatatlan sárga cipői voltak, hogy Bécsig elmehetett volna gyalog.
Halálfejes ezüst gyürü volt a kisujján és a kapu előtt zsebredugott
bottal sétálgatott, amig a tanórának vége lett. Körülbelül 50 esztendős
férfi volt, de egyetlen fehér szál sem volt hajában, bajuszában.
Olykor ketten is elkisérték Gyöngyvirágot a Dunáig. Mélyacsai ur, a
vállalkozó szerette a tekervényes utcákat; azt mondta, hogy ezt pesti
konfortáblisoktól tanulta. Utközben mindig üzletekről beszélt. Talán
tizféle terve volt. Utazási irodát, kávé-ügynökséget, detektiv-irodát és
kis szinházat akart nyitni. De célba volt véve egy ügynökség
felállitása, amely a kliensek boldogságáról gondoskodik, nőket és
férfiakat összehoz. Ezenkivül a furcsaságok boltját is megakarta nyitni
az Andrássy-uton.
– A kisasszony ülne a kasszában, – mondotta hizelkedve.
Más napokon uj tervei voltak. Kiszámitotta, hogy Pesten mennyi
borravalót kapnak a pincérek. Egy borravaló intézetet akart nyitni, hol
mindenki biztosithatná magát a borravaló ellen.
– A kisasszony állást kapna az irodánkban, – fejezte be a mondanivalóit.
Gyöngyvirág nem szerette az aranyfogu embert. Mindig olyan közel hajolt
a leeresztett hajához, mintha le akarná ollóval metszeni. Bizonyosan van
is a zsebében egy nagy kés, amellyel meggyilkolja éjjel a Dunaparton a
nőket.
Egy napon hiába várták a kapunál Mélyacsai urat a gyermekek, a potrohos
férfiu kockás nadrágja és sárga kemény kalapja nem tünt fel a
láthatáron. Egyedül indultak utnak és szótlanok voltak, mintha valóban
pótolhatatlan lett volna Mélyacsai ur.
Imre a lánchidon és alaguton át kisérte Gyöngyvirágot.
[Illustration: Imre a lánchidon és alaguton át kisérte Gyöngyvirágot. ]
A Dunán ugy fénylettek a hajók az őszi napsütésben, mint a boldogság
szigetei. Nem is lehet baja annak, aki aranyló szeptemberi délelőttön a
Fecske fedélzetén a Margitsziget felé utazik.
Az alagutban volt egy fülke, ahol egyszer csókolózni láttak egy
piroskalapu asszonyságot egy deres oldalszakállas, cilinderes urral.
Imre belépett a fülkébe és keresgélni kezdett a falon. Mintha valamely
jelt, felirást, titkot kutatna. Hátranézett és Gyöngyvirág utána lépett.
Itt történt meg az első csók, amely Gyöngyvirág arcát érte. Odáig soha
sem csókolta még senki. Talán csecsemő korában utoljára haldokló anyja,
akiről csak annyit tudott, hogy féleszü vándormuzsikusnak volt a
felesége. Vidéken céltalanul kóboroltak és Gyöngyvirág egy istállóban
született, mint a kis Jézus.
Nem is értette mindjárt, hogy mit tett vele a szentképarcu Imre.
Megijedt, aztán hirtelen nevetni kezdett, mint aki valami nagy
veszedelemtől menekült meg. A füle alatt, a nyakán érte a fiu szája, és
hasonló volt az érzése, amikor egy lepke a Svábhegyen a hajára szállott.
Érezte, hogy kis égő szines folt maradt nagyon fehér bőrén, amely talán
soha sem mulik el. Vajjon mit fog hazudni a nagyanyjának, ha észreveszi?
De még messzi van az Élesztő-villa.
A csók után megnyilt a gyermekek szája és végig a Krisztinán ezerféle
dologról beszélgettek. Imre mindig Mélyacsai urra terelte a szót.
Bámulta ezt az embert, mint egy istent. Ha egyszer megkapja anyai
örökségét, Mélyacsait társául fogadja. A minap is lelökött a járdáról
egy katonatisztet, aki a tyukszemére hágott.
Gyöngyvirág elfelejtette a parancsot és a nagyanyjáról és annak
Kecskeméti-utcai házáról minden szégyenérzés nélkül beszélt. És
kifejezte ama forró óhajtását. hogy szeretne elszökni a háztól.
– De hová mehetnénk? – kérdezte.
Imre összeráncolta a homlokát:
– Majd tanácsot kérek a barátomtól.
Gyöngyvirág nem mert ellentmondani, pedig irtózott Mélyacsai
aranyfogsorától. Egyszer megharapja az az ember.
A svábhegyi utnál váltak el. Imre sokáig állott helyén és Gyöngyvirág
vissza-visszanézett. A szeptember csodálatos pirosságokkal és
sárgaságokkal festette be a hegyoldalt. Az erdőkön olyan veres foltok
voltak, mint Gyöngyvirág nyakán. Vajjon ki csókolta meg az erdőt, hogy
elpirult?
– Szerelmes vagyok, – ezt irta fel egy pad hátára Gyöngyvirág az Imrétől
kapott ceruzával.
Mikor elolvasta a betüket, hamar összefirkálta a szavakat.
Óvakodva ment felfelé a hegyen, mintha egy gyémántgyürüt talált volna az
imént a városban.
III. Gyöngyvirág eloltja a lámpást.
– Pénzt kell szerezni, – szólott mély, gyomorból jövő hangon Mélyacsai
ur, midőn a gyermekek tervéről értesült.
Többször levette fejéről sárga kemény kalapját, egy piros selyem
zsebkendővel legyezte a kopaszságát, felhuzta meg levetette a keztyüjét.
– Uzsoráshoz kell fordulni, – mondta ki az első gondolatát, miután egyéb
ugy sem jutott eszébe.
A gyermekek beleegyeztek Mélyacsai tervébe. A kontortáblis-uton Imre
barátja hosszadalmasan mondott el egy történetet egy fiatal grófról, aki
egyszer Frank Boriska szinésznőt elszöktette.
– Amerikába mentek és a gróf cigarettát árult; mert ilyen a szerelem.
Amerikától egy kissé megijedtek. Utóvégre Imrének helyben kell maradni,
hogy atyja virágzó magkereskedését majd egykor átvehesse. Gyöngyvirág
csak annyit tudott Amerikáról, hogy oda a bünbeesett emberek menekülnek.
Ő ártatlan volt, csupán a nagymama házából akart menekülni. Majd magával
viszi Maxot, a nagy kutyát, amely eljár élelmiszert lopni a piacra.
Gyöngyvirág szégyenkezve vallotta be, hogy alig van valami ruhácskája és
azt is a nagymama őrzi. Legfeljebb nehány zsebkendőt és ingecskét tudna
egy batyuba kötni.
Mélyacsai legyintett:
– Inget kapni hitelbe is. Ösmerek én egy kereskedőt, aki
részletfizetésre szállit mindent, még ékszert is. A nagymama borzasztóan
gazdag, megvehetné az egész kecskeméti-utcát. Lesz hitelünk bőven.
Kipirult az arcuk, a szemük ragyogott, amint a jövőt festegették.
Mélyacsai tetőtől talpig végignézte Gyöngyvirágot:
– Majd szinésznőt nevelünk a kicsiből. Én ismerem a szinházigazgatókat.
Csak rám kell bizni a dolgot. Primadonna leszel, gyermekem.
Míután az idő már későre járt, Gyöngyvirág összeszedte füzeteit. A
férfiak még együtt maradtak, hogy meghányják-vessék a jövendőt, és
főként pénzt hogyan szerezzenek.
Gyöngyvirág talán még boldogabban ment fel a Svábhegyre e napon, mint
tegnap. Igaz, hogy Imre nem csókolta meg a fülét, de ehez nem is volt
alkalom. Az utálatos Mélyacsai folyton a sarkukban volt. Pedig
Gyöngyvirág tudott már egy setét kapualjat, ahol megigazithatta volna a
cipője szalagját. Imrének lett volna annyi esze, hogy az alkalmat
felhasználja, miután csupán karaván-szagu ládák és olajos hordók voltak
a hosszu, mély udvaron. De Mélyacsai folyton beszélt. Gyöngyvirág
szomoruan ment el a kiszemelt kapu mellett. Nem volt bátorsága az
aranyfogu ember jelenlétében a cipője szalagját megigazitani.
(Gyermekkorában, midőn az ablak felső szárnyán néha kinézett a
kecskeméti-utcába, délutánonkint nem egyszer látott előkelő hölgyeket és
urakat a szemben lévő kapualjban csókolózni, suttogni, sőt ölelkezni.
Egy magas, őszes, szőke bajuszu ur, akit magában gunárnak nevezett,
mindig ide huzogatta be a nőket, akikkel az utcán sétált. A félrebillent
kalapot, a fátyolt, a ruhát ijedten igazgatták az urihölgyek, mig a
gunár cigarettára gyujtott, mintha mi sem történt volna.)
Utjában, amely a svábhegyi villához vezetett, kétszer is felirta egy
padra:
_Imre._
És nem törölte el az irást.
Éjjel eloltotta a lámpást, a teli holdba nézett, amely a hegyek felett
járt, mint egy nagy szem és elgondolta szökésének részleteit. Kiugrik az
ablakon és a Béla király-ut felé veszi a célt. Egy kanyarodónál feltünik
Pest ezer lámpásával. A nagy alvó házak között epedve vár valaki, mint
egy csillag, aki egy másik csillagot vár az égről.
Annyit nézett a holdba, hogy lehajtotta fejét az ablakpárkányra,
elfáradt, faleveleket hallott beszélgetni egy kis leányról, aki este az
erdőben felakasztotta magát egy fára, szél simogatta a haját, mint egy
jóságos lehelet, egy kis kő csendesen megmozdult a hegyoldalban és
halkan legurult a fák között; éjfél volt s csendesen elaludt.
Azt álmodta, hogy a holdból a ablakpárkányra lépett egy öreg törpe és
szigoruan megkérdezte, hogy hová tette a szivét?
Felelni akart, de nem tudott.
* * * * *
Az ősz hosszu volt, mint egy fénylő, vörös női hajszál.
A nagymama gyanakodni kezdett. Gyakorlott asszonyság létére nem sokáig
maradhatott előtte titokban a változás, amely unokáján végbement.
Reggelenkint az ablakhoz vezette és sas-szemével mélyen a Gyöngyvirág
szemébe nézett.
– Már ismét nem aludtál rendesen, – mormogta.
Máskor megvizsgálta, mint egy nőorvos, tetőtöl-talpig.
– Csak addig vagyok a nagyanyád, amig tisztességes leány vagy.
Végül betiltotta a Fipsz iskoláját. Gyöngyvirágnak otthon kellett
maradni a svábhegyi villában és nézhette a pirosló hegyoldalakat,
fehérlő utakat, sárga völgyeket, mélázó fellegeket.
– Betegnek érzem magam, – suttogott a nagymama.
– Csak itt kaphatom vissza az egészségemet.
Babonásan bizakodva feküdt a füben a régi villa előtt, ahonnan az alant
kanyargó fehér országutat lehetett látni. Teli szájjal szivta a hegyi
levegőt, sárga antikgyürös ujjaival kapaszkodott a lengedező szélhez, az
élettől teljes öreg fákhoz, de észrevette ismerőseit a Béla király-uton.
Gunyosan elmosolyodott, ha nőket vagy urakat látott, akik télen a
kecskeméti-utca zöld házát látogatják.
– Milyen jó, hogy én hallgatok, – mormogta magában, midőn egy-egy
előkelő hölgy lengett el a villa előtt, mint egy látomány.
Ez a vénasszony tele volt csodálatos pesti titkokkal, amelyeket hosszu
életén át gyüjtött a lakosság férfi és női társadalmáról. Néki mindent
megvallottak a férfiak és a nők elárulták legbensőbb titkaikat.
– Az egész Pest válópört inditana, ha kinyitnám a számat, – nyöszörögte
a füvön heverészve, amely nem akarta visszaadni egészségét. Szidta a
kártyást, akitől egykor olcsópénzen megvásárolta a svábhegyi nyaralót.
Minek volt neki a villa, ha benne meggyógyulni sem tud? Napról-napra
dühösebb lett és szokása ellenére közel ment a rácsos kapuhoz, amikor is
egy kövér, bujálkodó arcu járókelő uriember felismerte, ijedten
köszöntötte a sárga arcu, vércseszemü »grófnét«, aztán ugy elmenekült,
mintha puskából lőtték volna ki.
– Kár volt ugy szaladni Steiger ur, – mondogatta a nagymama titkolódzva,
– Itt én is tisztességes nő vagyok.
Ellenben mindig nagyon vigyázott, hogy Gyöngyvirág ne mutatkozzon a
villa első részében. A gyönyörü leánykának hátul kellett tartózkodni,
ahol összeszorulnak a vén fák, mint a rejtelem és a bujkáló rigón kivül
senki sem láthatja a gyermek rézvörös haját.
Egy kőpad volt az emelkedésen, mint az apácák klastromában. Lehetséges,
hogy valamikor szent asszonyok kézimunkáztak e helyen, vagy boldogtalan
nők várták a város felől vőlegényüket, aki soha sem ért ide.
Itt üldögélt Gyöngyvirág, mikor a nagymama megengedte. Ábrándozgatott a
jóságos Fipsz urról, a szentképarcu Imréről és a kereskedelmi
számtanról, amelynek ugylátszik örökre befütyültek. Jókai Mór regényét,
az Aranyembert találta meg a házban. Vajjon ki olvasta előtte az
összerongyolódott könyvet? Ki volt az, aki utoljára képzelte magát
Noéminek e helyen? Gyöngyvirág Senki-szigetén Imrét várta, akinek
elfelejtette vezetéknevét megkérdezni.
Egy délután ismét regényesen nézte az öreg fákat és hallgatta a szelet,
amely még soha sem tanánácsolt jóravaló dolgot a magányban, midőn
hirtelen lépéseket hallott a háta mögött.
Az aranyfogu ember közelitette meg hátulról az elhagyott villát.
Gyöngyvirágnak torkán akadt a szó.
Mélyacsai nyugodtan forgatta vékony sétapálcáját, mint egy nagyvilági
gavallér. Zöldkeztyüs kezével megsimogatta a leány fejét.
– Nem kell busulni, gyermekem. Barátai nem felejtették el önt s
dolgoznak a kiszabaditásán. Csak ne veszitse el a reményt.
– Kérem, a nagymama itt van.
Mélyacsai pazarul legyintett:
– Ismerem én az öreg tekintetes asszonyt. Ne féltsen engem, gyermekem.
Helytállok én a nagymamával szemben.
– Megöl a nagymama…
– Gyermekem ne beszélj csacsiságot.
Mélyacsai azután megragadta Gyöngyvirágot és mohón, mint egy szörnyeteg
közeledett felé. A pesti szélhámos keze hajában turkált, fülébe
értelmetlen, zongoraverkli módjára csengő-bongó szavakat sugdosott, nagy
melle lihegett, mint egy fujtató, tagjai kinyultak, mint a póké az
aranylégy után; a nyaka ráncos és beesett volt és egy ér ugy táncolt a
petyhüdt bőr alatt, mint egy vergődő madár.
Gyöngyvirág előtt elsötétedett a világ. Hirtelen ugy érezte magát, mint
azok a nagykalapos, olcsó parfümös, feketefátyolos, selyemruhás nők,
akik a nagymama pesti házába osonnak. Könnyek omlottak szeméről és egy
régen elfelejtett gyermekkori imádság bugyborékolt felfelé a torkán,
mint egy viz alól feljövő emlék.
Aki ételt, italt adott,
Annak neve legyen áldott.
Igy hangzott az ima, amelyre a nagyanyja tanitotta, midőn az első karéj
kenyeret a kezébe adta. És a tragikus percben visszatért az ima, mint
egy szentképecske kihull egy régi könyvből és megmenti a kétségbeeséstől
a boldogtalant.
A nagymama a kertben köhögött, olyan fuldoklóan, mintha egy öreg
nösténykutya ugatna.
A szélhámos eleresztette a könyező leányt. Gyöngyvirág megszabadulva a
durva kezekből, eltakarta az arcát a kezével.
– Utálatos, távozzon, – szólt.
Mélyacsai nevetett, reszkető kezével a leány arcát simogatta és
elfulladva állott helyén. Ugy látszik, erőt gyüjtött, hogy ismét
megragadja a leánykát. A rigók ijedten figyeltek a fákról. A felhők
összenéztek az égen. A füvek lehorgasztották a fejüket.
Szegény, kimerült leányka, sorsodat nem fogod elkerülni. Az öreg
gazember győzedelmeskedik vonakodásodon. Már aligha lesz erőd
visszautasitani az elvetemült vér ujabb támadását. A félelem e
rettenetes nagyanyától nem engedi, hogy megmentő sikoltás törjön ki a
torkodon.
[Illustration: Utálatos, távozzon! ]
És a néma, elkeseredett küzdelem ismét elkezdődött, amint az országuti
őszöreg csavargó megtámadja a parasztleánykát, aki ebédet visz a mezőre.
Ekkor azonban megelégelte az őrangyal a gazságot
Alulról óriási szökkenésekkel jött egy borjunagyságu fekete kutya.
Tompán, vésztjóslóan mordult az eb és medve módjára támadta meg a
botjával védekező Mélyacsait. Max, mint egy középkori vitéz vetette
magát a rablóra. Csakhamar messziről hallatszott az aranyfogu
futamodása.
Gyöngyvirág dobogó szivét a kutya hátához szoritotta és ugy figyelt az
alulról jövő hangokra.
Flikné, a gazdasszony, meglátogatta a nagymamát és ajándékul elhozta
kedvencét, Maxot.
De a nagymamát nem lehet kibékiteni.
– Meguntam, – rikácsolta. – Holnap hazaköltözünk. Eleget loptatok.
Gyöngyvirág rémülten hallgatta a nagymama kiáltozását. Az öregasszony
olyan dühös lett a bemutatott számláktól, hogy csaknem megütötte a guta.
– Isten veled, Svábhegy, – gondolta magában Gyöngyvirág. – Holnap
visszamegyünk a tömlöcbe.
Külön megcsókolta a fák derekát, a kőpadot, a bokrok őszi virágát és a
levegőt.
Ez a tájkép volt az ő gyermekkora.
Midőn későbbi boldog és boldogtalan éveiben visszagondolt a multakra,
egy sárga, esőverte, mohos, verendás kertiházat látott, amely körül
szarkák cseregnek, rigók ugrálnak és a fák ugy hajladoznak a szélben,
mintha az ölükbe akarnák venni az alattuk játszadozó gyermekleányt.
Mélyacsai urat csodálatosképen elfelejtette, mint egy rossz álmot.
Talán nem is volt igaz az öreg gazember támadása…
IV. A zöld ház hőse.
Ismét a régi szobácskájában találta magát. A nagymama ujonnan
bemeszeltette az ablakot. Csupán a felső szárnyon szürődött be a
világosság, a kocsik zörgése és éjjel a ház előtt a nők viháncoló
nevetése, férfiak gordonka-hangja.
A nyár folyamán azonban nagy változások történtek az utcában. A szemközt
levő öreg házba beköltözött Szalón Mimi és a nagymama ugy átkozódott,
mint egy pogány.
– Csak élne még Splényi kapitány, majd ellátnám a cudar baját! –
kiabált, miközben az ajtókat csapdosta.
Szalón Mimi a nagymamáéhoz hasonló foglalkozást üzött. Zömök, barna,
egykor szép, eldurvult arcu és megvető tekintetü nő volt, aki kihajolt
az ablakon és a nyelvét öltögette a nagymamára. A két házmester minden
éjszaka összeverekedett az utca közepén. A két ház női látogatói
letépték egymás kontyát. Véresre karmolták a „szőke asszonyt.“ Az
urakat, akik hütlenek lettek a régi házhoz, vizzel leöntötték az
emeletről. Maxot meg akarták etetni szafaládéval.
Flikné sokkal barátságosabb volt a szegényebb hölgyekhez is, akik nem
egyszer kalap nélkül, füzetlenül, papucsban üldögéltek az udvarra nyiló
konyha küszöbén, ahol nagy lánggal égett a svábhegyi száraz galy, mint
egy falusi házban. Lángost, pattogtatott kukoricát, sült tököt és
krumplit, valamint almát sütött itt Flikné a nőknek, közben hosszu
történeteket mesélt előkelő urakról.
Gyöngyvirág a hüvösödő őszi délutánokon hárász-kendőben, magányosan
üldögélt az udvari ablak zsalugátere mögött és szomoruan összefonta a
kezét, mint egy kis rab. Szerette nézni az ablakhasadékon át a konyha
piros lángjait. A pattogó mogyorófák a Svábhegy szeptemberi illatát
juttatták emlékezetébe. A piros nap, pirosan tüz a fejére és a keze
csaknem átlátszó.
A nők a földön kuporodtak és fosztókakedv uralkodott, mig Flikné arcát
kipirositotta a láng.
– Járt ide egy Szú nevü előkelő uraság az elmult években. Nagy,
bozontos, ember volt, vörös, mint a bika, a nadrágja mindig lecsuszott a
hasáról és mogyorónagyságu gyémántgyürük voltak a kezén. Ha megtetszett
neki valaki, lehuzott egy gyürüt és oda vetette. Szerencsétlen volt a
házasságában, melyik férfi nem? – ugyanezért verni, kinozni, szidalmazni
kellett, hogy jókedve legyen. Annak örült legjobban, ha a házmesterné
megseprüzte, mikor belépett a kapun. A „grófné“ kis Szúnak szólitotta és
barackot nyomott a fejére.
Kis Szúval sok bajunk volt. Mindig új barátnői voltak, akiket a
legmesszibb külvárosokból kellett előrángatni. Adolf, a fiakerünk néha
az utcát sem tudta megtalálni. Én pedig alig ismertem ki magam a csuf,
rosszagu külvárosi házakban.
A „grófné“ a megmondhatója, hogy hányszor futottam papucsban, egy szál
szoknyában, téli éjszakán „Küri Kláráért,“ „Pálmay Ilkáért,“
„Blahánéért,“ a „Hegyiért,“ az ördög tudná már a nevüket. Egyik a
Zuglóban lakott, a másik Ó-Budán huzódott meg egy pincelakásban. Aztán
megfüröszteni, fölöltöztetni, kitanítani őket, hogy szégyent ne hozzanak
a házra. Vigyázni a körmükre, hogy el ne csenjenek valamit. Ügyelni,
hogy le ne részegedjenek, a rendőr be ne vigye őket az utcáról,
kapunyitáskor kidobni őket: ez mind a szegény Flikné dolga volt. Flikné,
mindig csak Flikné. Aztán kinek dolgozom? Talán magamnak? A lányoknak,
hogy becsülettel férjhez adhassam, a vőmnek, hogy a kávéházban ülhessen.
Néha elmehetek egy órára a lányomhoz. Ennyi az egész. Rák Sándor, Rák
Sándor! Te nem is tudod, hogy mennyit kinlódott az anyósod.
Flikné kiosztotta a friss lángost a konyhabeli nők között és maga is
közébük kuporodott.
– Kis Szú nagy gavallér volt. Soha sem kellett neki a „Hegyesi,“ vagy a
„Márkus.“ Mindig csak azt mondta: „Flikné, én ismerem azokat a kifent,
szagositott dámákat, akiknek gummiból van a keblük, nedves seb van a
lábukon és olyan száraz a bőrük, mint a papiros. Én utálom őket.
Repettsarku, egészséges szolgáló az én szeretőm, aki nem tartja vissza
sem a szóváltását, sem az öklöndözését.“ Be gazdag ur volt! A főrendiház
tagja volt és a piros püspökök háta mögött ült. »Egyszer majd elhozom a
kalocsai érseket. Flikné!« Négy lovon jött be Pestre a kastélyából, téli
este fáklyás hajduk kisérték. Egy marék aranyat hagyott itt, amikor
elment. Aztán küldött a grófnénak az igáskocsiján ölfát, lisztet, mézet,
nyulat, őzet, meg juhászbundát a házmesternek, de arra a „nagyságos ur“
tette a kezét.
Amig a hölgy fürdött, a talpát dörzsölgettem olajjal és néha beszélt:
– Tudja, Flikné, voltam én is olyan nyavalyás, mint a legtöbb férfi,
urinők után bomlottam. Szopornyikás eb módjára futottam a szinésznők
sarkába. Csak azt a nőt tiszteltem, akinek selyemruhája volt, meg jó
cipője. Feleségem volt, ez szoktatott igy. Aztán egyszer hallom ám egy
rejtekajtó mögül, hogy a szentkép, a bárónő, a legtisztább kezü asszony
a monarchiában, azt mondja az ispánomnak: «Te kedves himszamaram!…» Meg
még egyebet is. Ekkor beláttam, hogy nem lehet tovább folytatnom az
életet és meghalok. Az istállócsizmás ispánt elkergettem, mintha semmit
sem tudnék. A bárónőt megvertem, mint a kétfenekü dobot. De életben
maradtam.
Ilyeneket beszélt mindig a drága jó ur, amig bejött a hölgy.
Flikné ekkor kénytelen volt abba hagyni érdekes elbeszélését, mert a
konyha előtt megjelent Max, a szorgalmas neufundlandi eb és farkcsóválva
hozott szájában egy zöld, vadkacsatollas férfikalapot, amelyet valahol
az utcán orzott el a tulajdonosa fejéről.
– Vendég jön, – szólt Flikné és gyorsan bezárta a konyha üvegajtaját.
Gyöngyvirág könnyes szemmel hagyta ott az udvari zsalugátert. Szivből
sajnálta a szegény Fliknét, rózsaszinü, tizesztendős slafrokkjában.
Megfogadta, hogy pártfogolni fogja a nagymamánál.
Gyöngyvirág leült a tanulóasztalhoz és naplóját irta egy irkába.
V. A nagymama utrakél.
Bár Gyöngyvirág légmentesen el volt zárva a kecskeméti-utcai házban, az
élelmes Mélyacsai ur talált utat, hogy levélkét csempésszen a gyermek
kezeihez.
Általában számos üzletei közé most már végérvényesen felvette
Gyöngyvirág dolgát a fehérmellényes férfiu, mint akár a kioszkbeli
kártyajátékosok ügyét, hol nyomban két pengőt nyomtak a markába, hogy
eltávozzon, zavarcsinálás nélkül, vagy a Casino de Paris-t, amely
helyiségben ingyen kapott feketekávét és sört, hogy békében hagyja a
mulatókat. Ő volt az a jószimatu férfiu a városban, aki számon tartotta
a hamiskártyások nyereségét, mulatóhely tulajdonosok bevételét, a magyar
nemesség után áhitozó rőföskereskedőket; mindenkit ismert Budapesten,
mindenkiről tudott valami gyengeséget. S ha nem sikerült a zsarolás,
nyomban levelet irt a rendőrségnek. Kártyabarlangok bolthajtásai az
ajtónál végződtek, amelynek közelében Mélyacsai üldögélt az elosonó
nyerőket várva: a szarka- vagy Duna-utcában, ahol a garçon lakások a
kapu alá nyilnak, zsebredugott bottal egész délutánokat sétálgatott,
amig a meghivott uriasszony mélyen lefátyolozva kisurrant a titokzatos
házból. Mielőtt arcát rendbeszedhetné a gőgre és
megközelithetetlenségre, Mélyacsai gunyosan, mélyen a szemébe nézett és
sokatmondólag hümögött. Aztán távolról, konokul, elmaradhatatlanul
hazáig kisérte a hölgyet, hogy az otthon mindjárt ágyba fekhetett a
kiállott izgalmaktól.
Egy reggelen az ajtó alatti résben egy összehajtogatott cédulát talált
Gyöngyvirág.
„I.-t a bolondházba záratta apja. Rajta vagyok, hogy kiszabaditsam. A
maga jó öreg bácsikája.“
Gyöngyvirágnak szomoru napjai voltak. Ezideig ritkán jutott eszébe a
szentképarcu Imre. Inkább csak távolról látta, mint egy gyermekkori
álmot. Mint Szent Imre herceget, akinek arcképét egyszer látta egy budai
templomban, ahová kis gyermek korában (Flikné felügyelete alatt)
elengedte nagyanyja.
Öregasszonyok és gyermeklányok csaknem egyformán gondolkoznak arról,
akit szeretnek. A templomjáró anyókák az ifju Krisztusban, a szakállas
szent Józsefben és Antalban nem egyszer elmult életük férfiideálját
imádják. Szent József valóban élt néhány év előtt, asztalos volt a
kacsa-utcában.
A levélke megérkezésével mindennapi lakója lett Imre a gyermeki
tömlöcnek. Néha a tanulószéken ült gombos, sárga cipőben és fekete
nyakkendőben. Máskor a függöny mögött állott és a kézelőit kihuzogatta.
Egyszer meg azt álmodta Gyöngyvirág, hogy Imrét meggyilkolták a
földszinten… zokogó szivvel ült fel ágyacskájában. Az udvaron valaki
bömbölő hangon énekelt egy ismeretlen szövegü nótát. A nagymama nem
szerette az éjszakai énekeseket, ugyanezért az emeletről kiáltozott, mig
Flikné az udvaron rimánkodott a dalosnak, hagyná abba a szerenádot.
Végül a házmester kitaszigálta a vendéget, döngve csapódott a kapu.
Gyöngyvirág magában azt gondolta, hogy Mélyacsai ur volt az énekes.
Egyszer a nagymama utazóköpenyegben és fogolyszárnyas kalapban lépett az
unokája szobájába. Botosok voltak a lábán és karján bőrtáska, az
erszényben akár százezer pengő elfért volna.
– Egy-két napfa vidékre utazom. Fertelmes drága ezen a Pesten minden.
Majd falun bevásárolok. Reménylem: jól viseled magad.
– Nem megyek ki a szobából.
A nagymama szokatlan hangulatban volt. Könnyek mutatkoztak a szemében és
a két kezébe vette unokája arcát.
– Édes aranybogaram, ha majd egyszer nagy leszel, megbocsájtasz minden
szekaturát az öreganyádnak. A te érdekedben, a te jövődért történik
mindez. Én már öregasszony vagyok. Nekem már semmit sem ád az élet. Csak
legfeljebb nyugalmat.
(A fecsegő Flikné már előbb elmondta Gyöngyvirágnak, hogy a »nagyságos
ur« a napokban dülöngőzve jött haza fényes nappal és egy vendéghölgynek
az arcát megcsipte a kapu alatt. Szigoru jelenet volt emiatt a nagymama
és a »nagyságos ur« között. Végül a nagymama szobájába vonult és
keservesen sirt késő estig, hogy a nőknek megesett a szivük rajta. A
»szőke asszony« név alatt ismert vendéghölgy nagyon csodálkozott, hogy a
nagymama nem vette ki a szemét a »nagyságos urnak«; ő elbánna az urával,
ha rajtacsipné.
A nagymama leült a székre és az unokája hajával játszadozott:
– Tudod, gyermekem, én már végképpen meguntam itt az életet. Amig
szegény voltam, fiatal voltam, még csak szivesen kinlódtam ezzel a
különös üzlettel, leginkább azért, hogy tisztességes maradhassak, ne
kényszeritsen a szükség, hogy minden jöttment kupecnek odaadjam a
testem. Én mindig becsületes nő voltam, gyermekem, példát vehetne rólam
sok asszony Pesten, aki magasan hordja az orrát. Pfuj! Ha valaki ismeri
őket, az én vagyok. Milyen mocsok, mily elvetemültek, mily gazok.
– Ha olcsón kapom, megveszem azt a falusi birtokot, amelyet neked
igértem! – fejezte be szavait »a grófné,« homlokon csókolta Gyöngyit és
eltávozott. Adolf a sárga utazóbőröndökkel büszkén várakozott a ház
előtt. Régen volt ily tisztességes fuvarja.
Gyöngyvirág lábujjhegyen járkált a szobájában, gondosan bezárta az
ajtót, az ablakot is lefüggönyözte, pedig az utca tulsó oldalán, Szalón
Mimiéknél, épen öngyilkos lett egy kereskedő, fütyülve jöttek a mentők
és ködszagu köpönyegeikben a rendőrök lökdösték a kiváncsiakat.
A nagymama birtokára gondolt… A legszebb zöld szinekre, amelyeket eddig
csak női alsószoknyákon látott. Sárga libuskák tipegtek tova az
alsószoknyákon és a virág olyan piros volt, mint a legbátrabb kalap a
házban. Gyöngyvirág még keveset tapasztalt az életben, de amit látott,
nagyon megfigyelt. A házban megforduló nők divatját titkon jól szemügyre
vette.
Igen jól ismerte a bekrétázott fehér félcipőket, amelyek a széttapodásig
hurcolták tulajdonosnőiket.
Végül olyanok lettek, mint a sok csókolózástól megnőtt szájak.
A selyemharisnyák a mezitelen talpon rongygyá foszlottak és a nők nem
merték levetni cipőiket az urak jelenlétében, bár azok igérték, hogy
majd pezsgőt isznak a cipőből, mint a velszi hercegről hallották.
Tudta, hogy a szép nők lábán bütykök és tyukszemek vannak, nem mindig
szabályos a derekuk, közelről nagyon roszszaguak és a fülüket vörösre
festik a tükör előtt.
Látta száradni a fehérnemüket a padláson és látta őket szennyesen mint
bünjeleket. Tudta, hogy némelyik hercegnőnek forradás van a nyakán,
ezért hord magos gallért; a másiknak durva kezére alig fér rá a fehér
keztyü. A fodrász tömi ki a hajukat kóccal és karjukról beretválják a
hajzatot. Látta őket unatkozva vakarózni, ásitozni, a körmüket
nézegetni. És ismerte őket kócsagtollasan, lengén és hóditóan. Tudta,
hogy némelyik bőgni kezd, mikor egyedül marad, kerekes bárányok és bamba
kis gyermekek és szomoru öregurak arcképeit veszik elő, amelyeket
hosszadalmasan néznek. A másik fütyürész, nyujtózkodik, összeráncolja a
szemöldökét és nem fél az akasztófától sem.
A nagymama házában minden szobának megvolt a leskelődő lyuka. Ezek a
leshelyek akkor készültek függönyökön, ablakokon, ajtókon, szekrényeken,
amikor a nagymama még szegény volt és kénytelen volt őrködni az üzleti
érdekeken.
Gyöngyvirág e leshelyekről csendesen szemügyre vett mindent.