– Megvan? – kérdezte a hölgy aggódva.
– Meg, – felelte határozottan az orvos.
A nő arca megélénkült.
– Tehát melyik az?
Az orvos határozott mozdulattal vette fel az egyik koponyát és
átnyujtotta.
– Ez.
Az agg hölgy remegő kézzel vette át. Könnyben áradozó szemmel nézett
reá, s megcsókolta a koponya homlokát.
– Oh Miklós! Miklós! Hogy így kerültél vissza hozzám!
És percekig némán, nedves szemmel nézett reá, csak a feje rezgett.
A koponya némán nézte vissza.
A teremben ünnepies csend volt ezalatt.
Aztán a hölgy az orvoshoz fordult:
– Tehát bizonyos? – kérdezte érzéstől fulladozó hangon. Teljességgel
bizonyos? Miről ismerte meg? Tudtam, hogy meg lehet különböztetni! De az
orvosok oly vakok! Tehát hogyan találta meg a különbséget?
– Azt majd írásban fogom kifejteni, méltóságos grófnő. Az kérem
tudományos kifejtés tárgya. Lehet, hogy az orvosi egyesületben is
felolvasom. Mert ez érdekes valami…
– Hogyne! Magam is elmegyek arra. Tehát teljességgel bizonyos?
– Megbizonyítom méltóságos grófnő kétségbevonhatatlanul. S addig is
becsületszavammal biztosítom.
– Hálás leszek, örökre hálás szolgája leszek önnek, – rebegte a nő.
És a koponyát a szivére szorítva könnytől áradozó szemmel távozott.
Én csak bámultam a barátomat.
– Te most hazudtál!
Mosolyogva vont vállat:
– Orvos vagyok. Mesterségem nem az igazmondás, hanem a gyógyítás.
– De micsoda bizonyítékokat irsz össze?
– Semmit. A hölgy hazamegy. Boldog szomorúsággal siratgatja a halottját.
Eszébe se jut az én tudományos fejtegetésem.
– De ha mégis…
– Nem hiszem. Ha mégis megtörténne, ha időmúltával eszébe jutna, hogy az
írást kérje, húzom, halasztom. Azt irom, hogy a jegyzeteimet szétszórta
a szolgám. Sok a dolgom stb. De azt hiszem, el fogja felejteni, mert nem
kételkedik többé.
– Dehát nem bántja a lelkedet az a gondolat, hogy…
Az orvos vállintott:
– Hogy bántaná? Nekem a gyógyítás a kötelességem. Főzettel gyógyítok-e
vagy kenőcscsel? pilulával-e vagy hazugsággal? abban a világnak semmi
köze. A fő az, hogy a beteg meggyógyuljon.
Elgondolkozva távoztam tőle. Mi hát az ember: ha a csontja nem ő; ha a
húsa por; ha a főherceg vére azonegy piros nedv a szobaseprőével.
Hát mi akkor az ember?
Bőr?
Erdei történet.
A falu negyvennyolcas volt; a gróf hatvanhetes. A gróf képviselő akart
lenni. Az erdésze volt az egyik kortese. A falu egyrésze nem hajolt.
– Megálljatok kutyák! – mondotta öklöt rázva az erdész, – jöttök majd ti
is céduláért!
A cédula azt jelentette, hogy akinek az erdész cédulát nem ad, nem
szedhet az erdőn gallyat.
*
Luca napján megszigorodott a hideg. A következő napokon még keményebben
fagyott. Kályha mellé húzódott még a kutya is.
Tomboréknak nem volt cédulájok.
Az asszony napok óta nógatta az embert:
– Erigy be az erdészhez: kérleld meg!
Az ember már akkor maga is megcsüggedt. Szegény ember. Három hold szőlő
minden vagyona. (A falu nagyrésze három-négyholdas szőlősgazda.)
Mindenszentek óta csak venyigével s holmi esett fával tüzeltek. A
szőlőben Tombor egy elvénült szilvafát is kivágott, s haza hordta a
hátán a fiával, a tizenötéves Imrével.
De apránkint a szilvafa is elfogyott.
Tombor talán meg is alázkodott volna, de már akkor innen is, onnan is
hallatszott a beszéd, hogy az erdész nem ád cédulát a _nyakasoknak_.
– Eladom az egyik diófát, az útra terjeszkedőt, – felelte az ember. –
Azt úgyis verik, lopják. Az asztalos ad érte öt forintot is. Azon aztán
veszünk tüzelőfát bőven.
Az asztalos meg is nézte a fát, de csak két forintot ígért érte.
Egyik napról a másikra húzódott az alku, s közben a hideg egyre
keményedett.
Az asszony sírva főzögetett egy-egy kis levest, egynéhány szál
forgácsnál. Végre is azt mondta a fiának:
– Még karácsonkor se legyen meleg szobánk? Eredj ki, édes fiam, az
erdőre. Ilyenkor úgy se jár ott senki. Ha éppen látsz valakit, szaladj.
A család becsületes volt, dehát az erdei gally úgyis értéktelen a
grófnak.
Imre a dereka köré csavart egy kötelet, s kiment délután az erdőre.
A szántóföldet araszos hó födte. A hóból itt-ott kiálló bogáncson
prémként fehérlett a zuzmara. A földeken túl aztán látszott már az erdő.
Az is zuzmarás, – fehér erdő.
Imre fázott. Orrát, fülét pirosra csípte a fagy. A lába is fázott. A
derekát is érdeklette a hideg.
– Valahol ki van csúszva az ingem, – gondolta Imre.
S meg is igazította volna, de akkor föl kellett volna gombolnia a
bekecset, ki kellett volna bontania a kötelet, s hidegben nem szívesen
bontakozik az ember.
Hát csak ment tovább a süppedő hóban. A dereka meg-megborzongott. Szemét
a hideg könnyezésre csípte.
Ösztövér barna gyerek volt különben, kis állu és hosszu orru; korához
képest fejletlen. A lábán bő csizma volt. A fején kopott vásári
báránybőr-süveg. A kezét a bekecse zsebébe sülyesztve roptatott a hóban.
Az erdőszélen megállt és hallgatódzott.
Semmi nesz. Csak néhány fürge cinke cincogása, halk elröppenése.
Az erdő elején nincsen hullott gally. Beljebb kell hatolni. Ha éppen
találkozik is a kerülővel, azt mondja, hogy madarászni jött. Erre a
kerülő azt kérdi, hogy: hol a lépes vessző? Felelni fogja: Azt
gondoltam, hogy ilyen hidegben kézzel is lehet.
Mégis aggodalommal lépegetett beljebb. A hó halkan roppogott a lába
alatt. Megállt olykor és körülnézett a mozdulatlan, havas erdőben.
A fák alatt már itt-ott mutatkozott egy-egy kis töredék, de csak
vékonyka gallyak. Beljebb! Beljebb! Szedni fog olyan egy háti terhet,
hogy három napra is meleg lesz tőle a szoba!
S képzeletében látta a kis rozsdás bádogkályhát, hogyan pirosodik majd
az oldala, míg benne ropogva, pattogva ég a tűz. Meleg lesz a szobában,
áldott bőségü meleg! Körülülik a kályhát. Az apja odatelepedik a kályha
elé, s időnkint egy-egy borsónyi parazsat illeszt a pipájára.
Haladt beljebb. Minden huszadik lépésnél megállt, s hallgatódzott.
Talán félórát is ment már, mikor a fák közt egy fekete folt ötlött a
szemébe.
Megszeppenve állt meg.
A folt mozgott…
Nem medve, valami asszonyféle…
Megkönnyebbülten lélegzett.
Mégis leselkedve nézett reá: vajjon kicsoda? Ha a pecsovicsok közül
való, nem fogja-e kilocsogni, hogy a Tombor-fiu is rakodott az erdőn?
Aggodalmasan mérsékelte a lépései neszét, s fától fáig ovakodva
közelített feléje.
A nő hajladozott. Gallyat szedett. Egyszer fölegyenesedett s
hallgatódzott. Körül is pislantott.
Imre akkor megismerte:
– Nini, hiszen ez Évi, Buray Évi!
S megvidámultan indult a leányhoz.
Buray Éva vele járt iskolába. Hamar-növésü szőke leány. Az iskolában
éppen azért mindig összehúzott lábbal állt fel, valahányszor felelnie
kellett. Szégyelte, hogy a kicsinyek közt ő a legnagyobb. Talán a szeme
is azért volt mindig olyan szemérmes. De most már hogy elhagyták az
iskolát, egyenesebben járt, s a nyakát se húzta a válla közé.
A leány megrettent, hogy a hó-ropogását meghallotta. Ijedten nézett
Imrére.
– Ni! Te vagy?
– Én, – felelte vidáman Imre.
S benyult a bekecse alá. Elővonta a kötelet.
Valami nagy barátságban nem voltak, – csak mint az iskolások között
szokott lenni, akik nem egymás közelében ülnek, nem is egyfelé laknak.
De ellenségesek se voltak. Éva gyakorta adott tentát egyiknek-másiknak.
Imrének is. A tentát maga főzte a leány földi bodzának a bogyójából, meg
gubacsból. Szívesen adott egy-egy öntetet annak, aki szépen kérte.
„Szépen kérd, akkor adok!“ Egyszer Imre pajkosságból meglökte a kezét,
mikor írt. A szép irkalapot ki kellett tépni. Akkor a leány haragudott.
Imre se mert neki szólni.
Valami két hétig is haragban voltak már. Éva egy délután sült tököt vitt
a kötényében az iskolába. Csak öten voltak még akkor ott: négy fiu és ő.
Éva a padra tette a tököt, – omlósra sült tojás sárgája színü csemegét,
– s vékony szeletet vágott belőle. Fölvett egy szeletet az ujjával,
piros nyelvét kissé kinyujtotta, s úgy tette rá a szeletet, mint nyalánk
úri lányok az ananászt.
Egy kisfiu megkívánta s kinyujtotta a kezét.
– Adj.
– Kérj szépen!
– Szépen kérlek, adj.
– Szebben.
– Kedves Éva, szépen kérlek…
Éva adott neki.
– Adok nektek is, – mondotta a többinek.
S mindegyiknek vágott.
Imre a közelökben állt, a falhoz támaszkodva, s nézte őket.
A leány őt nem kinálta meg. Rá se pillantott.
Óra-közben Imre odavitte hozzá a kalamárisát, és esdeklő szemmel
szólott:
– Kedves Évi… egy csöppenetes csöppet…
Éva ránézett. A fiu arcát gyönge pír színezte át. Ő is elpirosodott
kissé a _kedves_ szóra. Aztán fogta az üvegét és bővecskén töltött.
Ez a jelenet úgy egymáshoz melegítette őket, hogy attól fogva folyton
kedveskedtek egymásnak. Imre faragta mindig az Évi ceruzáját, Imre
lépett közbe, ha a leányok Évával patvarkodtak. S ha a pör a tanító elé
föllebbeződött, Imre mindig Éva mellett tanuskodott. Viszont Éva
meg-megosztotta az almáját, aszalt szilváját Imrével. Egyszer Imre a
tentával színig telt üvegkéjébe dugót szorított, s a tenta a szeme közé
fröcskendezett. Valamennyien röhögték. Csak Éva ijedt meg. Hozzásietett
és a kötényével törülgette le a tentát az Imre arcáról, aztán meg a
zsebkendőjét nyálazgatta meg és úgy tisztította le a tenta-szennyet
róla.
Akkor az iskolások sugdosódni kezdtek. Egy fiu gúnyosan ki is kiáltotta,
amit sugdostak:
– Éva az Imre szeretője!
A leány attól fogva nem mert Imrére nézni. Imre is kerülte. Nem szóltak
egymáshoz, csak ha magukban voltak. De akkor is csak egyik az iskola
egyik sarkán, másik az iskola másik sarkán.
Máskor csak titokban pillantottak egymásra.
Aztán a vasárnapi iskola is lemult róluk. Nem találkoztak, csak olykor
az utcán vagy a templomban.
Most az erdőn mind a ketten örömmel néztek egymásra.
– Te is gallyért jöttél? – kérdezte a leány.
– Ehe.
– Itt van bőven.
– Szedek is. Neked van cédulád?
– Nincs.
– Nekem sincs. Ha megfog a kerülő…
A leány legyintett:
– Ne félj attól. Én már két hete kijárok.
– És nem bántottak?
– Nem is láttam őket. Ha éppen erre jönne, hozzálapulok a fához. Azér is
vettem fel az anyám kendőjét.
S összevonta a vállát a kendőben. Elkékült kezébe belelehelt.
– Ma cudar hideg van, – mondotta Imre.
Azzal ő is felvett egy ágat, s a térdén ketté törte.
Éva előtt már jó nyalábbal volt. A leány rátérdelt és összébb szorította
a kötelet.
– Nem mégy tán még? – kérdezte Imre.
– Megvárhatlak, – felelte a leány. – Úgy is meg akartam várni, míg
besötétedik.
Három óra elmúlt már, s a nap pirosítani kezdte a felhőket.
Szótlanul szedték a gallyat. Egyik fától a másikhoz mentek. Ahol galyvég
állt ki a hóból, megrúgták, hogy hosszú-e? A fák alatt különben nem volt
akkora hó, mint a tisztásokon.
És a leány a fiu gyüjtéséhez rakogatta már a gallyakat.
Akkor távoli kutyacsaholás hangzott az erdőben, a falu iránya felől.
A két gyerek megrettent.
– Az erdész! – rebegte a leány.
– Fussunk!
Hátukra kapták a gallyat, és futásak eredtek be az erdő mélyébe.
Futottak a süppedő hóban. Futottak lihegve. Futott elől a fiu, utána a
leány. Futott mind a kettő kétrét görnyedten a teher alatt.
A fiu egy pillanatra megállt. Intett a leánynak, s hallgatódzott. A
leány is.
A kutyaugatás már közelebb hallatszott.
Erre még ijedtebb futásnak eredtek. Ha a kutya eléri őket, a nagy
lepsifülü vadászkutya!!!
A leány futott elől, csakúgy lobogott a szoknyája. A fiu utána. A leány
eldobta a terhét, hogy jobban futhasson. A fiu is eldobta.
S futottak lelkendezve az ó-erdő felé, amelyben tilos volt a járás meg a
gallyszedés. Mert a gróf ott szokott vadászni.
Talán félórát is futottak. A leány jobban bírta, vagyhogy az ijedség
hajtotta jobban. Közben a keresztül-kasul álló ágak lekapták a fiu
fejéről a sapkát. A fiu érezte, de rémületében nem gondolt vele. A
leánynak is leoldódott a kendője. Le is esett volna, ha el nem kapja.
Sárga haja fürtökben röpködött utána.
Végre megállt. Nekiroskadt egy cserfának s pirosra hevülten lihegett.
A fiu is megállt. Az ő melle is zihált. A szíve szinte hallhatóan
dobogott.
– Csitt…
A kutyaugatás nem hallatszott többé.
Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól. A fiu is hozzátámaszkodott a
fához, aztán ledőlt a hóba, úgy lihegett.
Igy hallgatództak kókadozó fejjel, olykor egymásra pillantva.
Aztán a leány hátra simította a haját, és felkötötte a kendőjét;
átkeresztezte a mellén és csomóba kötötte hátul.
– Jaj, ha megfogtak volna, – lihegte mikor szóhoz juthatott.
– Lett volna nemulass! – felelte a fiu. Még talán be is zártak volna
bennünket.
Újra hallgatództak. Semmi nesz.
Egy harkály kopogott valahol a vén fán.
– Talán csak nem jön erre? – mondotta a fiu aggodalmasan.
– Meghalljuk, ha a kutya ugat, – felelte a leány.
– Futunk tovább, akár a világ végéig!
– Jaj én már nem birom! Nyilallik a két oldalam!
– Iszen csak kerüljön elém valahol az a kutya! Még ma agyonsujtom egy
kővel!
– Jaj, talán megszabadít a jó Isten!
S beszéd közben el-elhallgattak, a távolba füleltek.
A korai téli est homályzott már a fák közt. Az ég valamennyire
kitisztult. A nyugati felhők szélét haragos piros fény szegélyezte.
– Szél lesz, – mondotta a fiu.
– Sötétedik Imre, – szólt a lány, – hogy találjuk meg a fánkat?
– Későn kerülünk ma haza.
Nem mertek még indulni. A leány is leült a fa tövében. S aggodalmas
arccal hallgattak.
S néztek egymás arcára, percekig.
– Milyen szép a szemed, – szólalt meg egyszer a fiu.
De ezt olyan hangon mondta, mintha azt mondta volna: Cserfa alatt ülünk.
Vagy azt mondta volna: Holnap szombat lesz.
Semmi célja nem volt a szavának. Semmi gondolat nem állott a szava
mögött. Csak ahogy a leány hallgatva bámult a szemébe, el volt nyilva a
szeme. S nagy világoskék szeme volt a leánynak, ártatlan és bánatos. És
a napnyugvás felé volt fordulva.
A fiu szavára mégis elmosolyodott. Örült a szónak. Asszonyok sokszor
modták már, hogy szép a szeme, de fiu még soha.
És szeretettel nézett a fiura.
– Neked is szép a szemed, – mondotta. Én sokszor néztem a szemedet,
mikor még iskolások voltunk. Emlékszel-e rá: egyszer haragudtunk is.
– Én nem. Te haragudtál.
– Nem, én szívemből nem…
– Hát csak úgy?
– Csak.
– De talán már mehetnénk. A süvegemet is meg kell keresnem.
Fölkeltek és a saját nyomaikon indultak vissza.
Itt-ott vadnyomok is voltak láthatók.
A fiu egy helyen megállt.
– Nézd már Évi: szarvasnyom!
– Én láttam a szarvast is, – felelte a leány.
– Igazán?
– A minap láttam. Ahogy a fát szedtem, bokorzörgést hallok. Arra nézek,
hát egy öreg szarvas… Az erdő királya… Volt akkora mint… Szép két
ágas-bogas szarva volt. Akkora mint a két karom, de még nagyobb is.
– Őzet már én is láttam.
– Aztán ahogy fölegyenesedtem, hát megijedt. Hátra vetette a szarvát, és
riccs-reccs eliramodott a fák közt.
– Szerettem volna látni, – mondotta a fiu.
A fejére tette a kezét s a fák homályába nézett.
– Csitt…
Suhogás támadt az erdőn. Egyre növekvőn közeledett, mint mikor éjjel
nyári zápor fut át a falun.
– Ihol a szél, – mondotta a fiu.
Abban a pillanatban megmozdult a fejük fölött is a fák koronája. Sűrű
havazásként hullott a zuzmara a fejükre.
– Ugy-e mondtam! – kiáltotta a fiu a fejét megrázva.
A leány is az arcára vonta a melegkendőt. Fázósan összeborzadt.
A lábnyomok útja egyre nehezebben volt megtalálható. Az esti sötétség is
homályosabbá vált. A szél ropogva rázta a fákat, s fagyosan suhant a
nyakuk közé. A havat is fujta ide-oda, mintha láthatatlan szellemek
söpörnék az erdőt.
Már csak gondolomra mentek. Nem beszéltek többé. Mind a ketten behúzták
a nyakukat. Egy-egy erős szélrohamnál megálltak. A szél oldalt kapdosta
Évának a kötényét, mintha le akarná szakítani. Minduntalan havat csapott
az arcukba.
– Istenem! – sírta magában a leány, – hogyan jutok haza?
– Ne maradozz el! – kiáltott a fiu.
S kis gyűrött piros zsebkendőjét elővonta. Próbálta, hogy bekötheti-e
vele a fejét? De kicsi volt a kendő, hát csak visszadugta a zsebébe.
A sötétség gyorsan terjedezett. Már gondot okozott az is, hogy a fákat
kikerüljék. Az ó-erdőből csak ki bírtak irányozódni, de a cseplesz
sűrűjében minduntalan fákba ütköztek. A szemüket behunyva kellett
menniök. Az ágak lépten-nyomon az arcukba csapódtak. Imre maga elé
tartotta a kezét; Éva szüntelenül húzkodta a kendőt az arcára. A
szoknyája is recsegve hasadozott. A lábuk botladozott.
És a szél már harsogva tördelte az erdőt.
Imre valami hirtelen-lejtőbe lódult bele.
Megdöbbenve állt meg. Amikor futottak, nem értek akkora lejtőt.
– Eltévedtünk!
A leány reszketett.
– Emerre kell tartanunk, – rebegte, – hidd el, Imre, hogy erre. A szél
terelt el bennünket az irányból.
S mentek arra, amerre a leány gondolta. De ott is ismeretlennek rémlett
a tájék. Erdőben a fák oly egyformák! kivált, ha sötét is van.
De csak mentek fáradhatatlanul. Egy-egy szélrohamnál hátat fordítottak a
szélnek, aztán újra tovább láboltak a hóban.
Talán egy órát is mentek már. Arra nem is gondoltak többé, hogy a sapkát
meg a fájokat megtalálják.
Csak haza bírjanak jutni!
Imre még mélyebb lejtőbe lódult. Az éppen jó volt, mert szélroham érte
őket. A mélyben elsuhogott a fejök felett.
– Pihenjünk, Imre, – mondotta a leány, – már nem bírom.
– Várj, talán valami száraz helyet találunk, – felelte a fiu.
S kikepesztettek a tulsó emelkedőre. Lassabban mentek tovább.
Vékony fák helyett öregek közé jutottak. Fekete óriásokként álltak a fák
a szürke esti homályban, s mintha a karjukkal integettek volna…
– Megint az ó-erdőben vagyunk, – szólt megdöbbenve a fiu.
Egy nagy fa mellé állott. A szél megtört ott a fa derekán. A leány leült
és szepegett.
– Sohse ríjj, – vigasztalta a fiu. Addig megyünk, míg ki nem találunk.
– Sohse találunk ki!
– Aj, dehogynem. A szél majd csak eláll. Aztán éjfél felé feljön a hold
is.
– Megvernek otthon…
– Engem meg a süvegemért vernek meg. Dehát majd megmondjuk, hogy…
Viszünk haza egy-egy nagy faágat. A szél tört eleget. Még az is
meglehet, hogy a sapkámat megtaláljuk, meg a terhünket is…
Pihentek kevéssé, aztán újra elindultak a szürke sötétségben. Kifelé
iparkodtak az ó-erdőből. De merre van „kifelé?“
Már nem fáztak annyira. Sőt meleget éreztek kezükben, lábukban. Imrének
a füle olyan meleg volt, mintha forrázták volna.
De a szél csak nem akart csillapodni.
Egy erős fuvat csaknem elbuktatta őket. Alig bírtak elvánszorogni egy
öreg fáig, amelynek erős alsó ágai óriás fekete kígyókként nyultak bele
a homályba.
– Nem lehet tovább!
A fiu megkereste a fa enyhe oldalát. Hó is alig volt ott. Leült.
– Ülj ide, – szólott, – itt nem ér a szél.
A leány melléje kuporodott.
– Most már mindegy, – mondotta vigasztalón a fiu, – meg kell várnunk a
holdat. Bolondság is volna tovább botorkálnunk.
Szorosan összebujtak. A leány megoldta hátul a kendőjét, s rátakarta a
fiu fejére is.
– Hogy ne fázz, – mondotta.
S a kendő végét átvette a fiu mellén.
– Ugy-e, jó így?
– Jó, – felelte hálásan a fiu. Irtómód fázott már a fejem.
Összeguborodtak a vékony pamutkendő alatt. A fejöket összetartották,
hogy ne fázzanak.
– Csak volna gyufám, – mondotta a fiu, – tüzet raknék itt a faoldalában.
– A szoknyám is lehasadt, – felelte aggodalmasan a leány.
A fiu egy marok havat vett fel a két lába közül. Elgémberedett kezével
alig bírta összemarkolni, s a szájába tenni.
– Kutyául szomjas vagyok.
– Én is, – mondta szomorúan a leány.
S ették a havat.
– No nem lesz ez mindig így, – szólalt meg idő multán a fiu, – én ugyan
nem töltök több telet itthon.
– Hát?
– Fölmegyek Pestre.
– Csak nem?
– De. A varga inasa beszélte, hogy Pesten milyen könnyü az élet. Az ő
bátyja semmi mesterséget nem tanult, mégis gyöngyen él.
– Hogyhogy?
– Hát ujságot árul az utcán. Ahány ujságot elad, annyi fillér az övé.
Száz ujságot is elad egy nap, de néha kétszázat is.
– Igaz az?
– Megesküdött szentucscséval, hogy igaz. Én, ha felmegyek, még több
ujságot is eladok. Mer aszongya a Jani, hogy akinek jó torka van, meg jó
lába, annak szolgál a szerencse. Nekem hát van! Az lesz az élet, Éva!
Mindennap zsemlyét eszek! Majd meglátod, ha karácsonyonkint hazajövök…
Rám se ösmersz.
Szélroham búgott el fölöttük. Egymáshoz szorultan hallgattak. A fiu
behúzta a nyakát.
Aztán a leány szólalt meg:
– Hozz nekem valamit.
– Hozok, amit akarsz.
– Egy kékbársony pántlikát szeretnék, keskenyet, amilyen a jegyző úr
lányának van. Azt mondják, nem drága…
– Mindegy, ha drága is. Megveszem én neked.
Aztán ha kiszolgáltam a katonaságot, mondok neked valamit Éva: elviszlek
magammal. El én. Elveszlek feleségül.
– Oh, hazudsz!
– De Isten szent uccse nem hazudok.
– Osztán elviszel Pestre?
– El. Te is árulsz ujságot. Ketten keresünk. Kávét fogunk enni minden
reggel.
– De te… hát te… iszen te engem sohse szerettél…
– Nem? Hát nem emlékszel?… Igaz, hogy régen volt… Mikor iskolába
jártunk…
A leány még szorosabban simult a fiuhoz. A sötétségben szinte fénylett a
szeme. Arcát a fiu arcához szoritotta. A nyakát félkarral átölelte.
– Te, Imre… – gügyögte boldogan.
A szél elcsillapodott, csak sóhajtásként járt még a fák között. A két
gyermek fázása elmult. Valami kellemes zsibbadtság állta el a testüket.
– Te, Imre, – mondta lágy hangon a leány, – osztán hogyan fogunk
esküdni?
– Hogyan? Úgy, mint az urak. Énnekem olyan szép fekete ruhám lesz… Uras.
Olyan mint a grófé. Azt mondja a Jani, hogy van ott egy piac, ahol
olcsón lehet venni mindent. Zsibárusoktól. De csakolyan az, mint a
vadonatúj.
– És nekem is veszel?
– Hogyne.
– Fehér ruhát?
– A legfehérebbet.
– És hosszu fátyolt?
– Amilyet választasz. Pénzem lesz annyi, hogy… Elviszem a
bádogiskátulyámat, amibe kendermagot tartok. Teli lesz az pénzzel.
– Istenem… Te, láttad-e, mikor a postamester lánya esküdött? Selyemruha
volt rajta, még a cipője is selyem volt. De azt nem kívánom tőled… Mert
az drága.
– Drága? Akinek pénze van, annak semmise drága. Veszek én neked, Éva,
selyemcipőt is, meg selyemkeztyűt is. Úgy jársz, mint a legfajinabb
úriasszonyok. Aztán tartunk otthon mindenféle madarat. A rigómat is
elviszem, meg a csízemet. Cinegét is fogok egypárt addig. Lesz egy szép
úri szobánk, csupa köllemetesség. Padlós szoba ám, nem olyan földes,
mint falun van. Oszt esténkint összeülünk a kályha mellett. Danolunk.
Ott szénnel fűtenek, azt mondja a Jani.
– Istenem, de szépeket beszélsz…
Megcsókolta a fiu arcát kétszer. A fiu egy perc múlva visszacsókolta. S
kisideig hallgattak.
– De nem ellenzik-e majd? – szólalt meg azután a leány.
– Miért? – felelte álmosan a fiu. – Ki ellenezné?
– Anyád.
A fiu vállat vont:
– Anyám? Mért ellenezné? Te jó leány vagy.
– De szegény vagyok.
– Ha a feleségem leszel, nem leszel szegény. Lesz meleg kályhánk. Sütünk
rajta almát.
– Az ablakra csipkekárpitot veszünk.
– A falra képet akasztunk. Mátyás királyt, Szent Imrét, meg egy
csataképet. Láttál te már csataképet? Én már láttam egyet, mikor búcsún
voltam keresztapáméknál.
És ásított.
Ismét hallgattak.
A leány bágyadtan rebegte:
– Ne végy selyemruhát… mégis drága. Pedig milyen szép! Csak egyszer
szeretnék fehér selyembe lenni, csak egyszer… Nekem még bőrcipőm se volt
soha.
És ismét hallgattak.
– Haj de álmos vagyok, – szólt a fiu, a szemepilláját emelgetve. –
Keljünk fel tán, és… Azt mondják, nem jó elaludni…
– Én is hallottam, – felelte bágyadtan a leány.
– Megfagy az ember.
De azért ülve maradtak. Időnkint egyik is, másik is rebegett valamit. De
már csak a maga gondolatát mondta mindegyik.
– A királyhoz is bemegyek, – rebegte a fiu. – Látni fogom a koronát… a
fején…
Egy percnyi csend…
– Az oltár csupa égő gyertya… – gügyögi a leány.
Percekig tartó csend.
– A korona igazi aranyból van… – mondja a fiu.
És akkor megmozdította a kezét, mintha köteléket érezne rajta. Bágyadtan
rebegte:
– Te… Éva… el ne aludj…
– Nem. Hallod… Muzsikálnak… Valahol messze… Csupa vékony hegedü…
A fiu lecsüggesztette álomtól nehezült fejét.
– A király koronája milyen fényes… – motyogta behunyt szemmel.
A leánynak már alig mozgott az ajka.
– Hallod, milyen szépen… szépen… muzsikálnak…
S feje a fiunak a vállára hajlott…
*
A kelő napfény úgy találta őket, egymáshoz símultan, fejöket
összehajtottan.
A havas erdő mélyéből lassan legelészve lépegetett arra egy szarvas.
Sokágu koronáján apró gyémántokként csillogott a napfényben a hó-por. Az
orrával el-eltolta a havat a téli aszott fűről, lehullott moháról, és
legelgetett.
Amint a két gyermek közelébe ért, fölemelte méltóságos fejét.
Mozdulatlanul ültek azok. A szeme mind a kettőnek be volt hunyva.
Lábukat, vállukat beszórta a lengedező szellő selyemként fénylő fehér
zuzmarával.
A szarvas rájok bámult.