nem tanult főzni, csak a maga kitalálásából, lehet hogy jól főz a maga
nyelvére, az is lehet, hogy az ilyen kóbor festőnek is, aki ma jókedvvel
ebédel egy grófi asztalnál, holnapután megint egy juhász kondérjából… Mi
lesz ha a publikum lelkesedés helyett nevetésre fakad?
– Ha csak ez az aggodalma, kezdhetjük kistársaságban.
– Aztán lássa minek vegyek nyugtalanságot magamra, mikor itt nyugodt
lehetek? Minek keressek pénzt, mikor nekem elég az, amit kapok? Az a
gondolata, hogy visszahegedülhetem az ősi birtokot, egy percre
megrendített. Dehát minek nekem az az ősi birtok? Gyermekeim nincsenek.
Ma már ötvenéves vagyok.
– Uram, – mondottam, – ez a leghidegebb önzés, amit önnél tapasztalok!
Hát csak magára gondol? Arra nem gondol, hogy milliók lelkét emelheti
föl a művészetével a porból? Nem gondol arra, hogy a sors ime a dicsőség
aranykelyhét nyujtja önnek, s oly édes itallal, aminőt soha nem izlelt!
És mondjuk, hogy nem kell önnek a pénz! Mennyi nyomoruság van a világon!
Nem fordulhat-e ön a szegények felé, nem akar-e áldást hinteni két
kézzel közéjök, mint valami égből leszállt angyal?
A boszankodás oly ékes-szólóvá tett, hogy magam is álmélkodtam a
lelkemből özönlő gondolatokon.
Dénes úr végigsimította a homlokán a kezét:
– Az az egy igaz, – mondotta elgondolkozva, – hogy a nyomorultakon
segíteni nemes feladat. Sokszor van úgy, hogy koldus imádkozik az ajtóm
előtt és én szeretnék neki adni bőven, bőven…
– És a dicsőség uram! Hogy Európa minden fala az ön nevét kiáltja!
Legyintett.
– Mi a dicsőség? A sokaság véleménye egyvalakiről, és egyvalaki
véleménye a sokaság véleményéről. Füst!
– Dejszen uram, füstnek is aranyfüst az!
A fejét rázta.
– A dicsőség csak vélemény. A vélemény csak gondolat. Nincs annak
értéke.
Sohajtott. Aztán fölkelt és a hegedüjéért nyult.
– Akarja, hogy hegedüljek?
– Hálával hallgatom.
– Lássa, – mondotta a hegedüt pengetve, – ez a tizenöt sovány év, amit
itt töltöttem, ez az én életem leggazdagabb része. Azonkivül hogy
megtanultam hegedülni, két nyelvet is megtanultam. Megtanultam az arámi
nyelvet és a görögöt.
– Dehát mi a csudának jó az?
– A bibliát fordítani. Lefordítottam a bibliát arra a nyelvre, amelyen
Jézus beszélt. Hogy úgy halljam a szavait, ahogy ő mondhatta. Aztán
kitaláltam egy magától müködő öntöző-gépet is. Az én kertemben soha
nincs szárazság. Mily haszontalanul éltem harmincöt éves koromig! Mily
tudatlan voltam! Az életem nem ért annyit, mint a földi gilisztáé, amely
legalább a földet porhanyítja.
Búsan nézett maga elé. Aztán vállat vont:
– Nemzeti bün. A magyar ember elméje olyan, mint az üres malom: nem
őrlet gabonát, csak a víz jár által rajta, a víz. A személyeskedő
politika, meg a kártya.
Legyintett:
– Mennyi elme-erő hever parlagon minálunk! Annyi jó észszel a világ
legműveltebb nemzete lehetnénk. Ha kevesen vagyunk is, tündökölhetnénk!
A gyémánt is kicsi.
Álla alá nyomta a hegedüt:
– Ezt hallgassa meg, – mondotta, – négyes hangu ének. Képzelek egy nőt
meg egy vastag-hangu férfit, azán meg két együtt éneklő közepes énekest.
Operában hallottam egyszer effélét.
Megzendítette a hegedüt, és a két középső húron valami páros dalt
játszott. A dalba csakhamar beleszólt egy vékonyka aranyfonál, egy női
hang, s utánna egy bársonyos mély hang, mintha amannak felelne.
A négy ujj a négy húron, egymástól szinte függetlenül csúszott ide-oda.
A két középső hang folytonosan együtt vitte a melódiát; a nő édes
finomsággal csicsergett bele, a férfi mámoros forrósággal.
Én még lélekzeni se mertem e csoda hallatára.
– Uram, – mondottam felizgulva, mikor letette a hegedüt, – nézze: itt a
pénzem, amit telegrafice rendeltem magamhoz. Ha ön el nem jön velem ki a
világba, itt a szeme előtt égetem el az összes pénzemet!
Azzal felfogtam az első százast és a gyertya lángjához tartottam.
– Jön?
Dénes úr meghökkenve nézett reám.
A százas lobbot vetett: kékes láng csapott föl belőle. Rosszbüzü füst
kigyózott a kezemben maradt darabból.
Fölvettem a másik százast.
– Jön?
Dénes úr a karomhoz kapott.
– Kérem, ne folytassa!
Sápadt volt. A homloka megnedvesedett. Ahogy letette a hegedüt, láttam
hogy a keze remeg.
– Istenem, micsoda kár! – rebegte. Kérem, tegye el a pénzét… Látom, hogy
bízik bennem… De mégis… Tegye el a pénzt! Tegye el!…
– Nem én! Itt égetem el eggyenkint, hogy lássa jelképezve, miként éget
ön el mindennap evvel a falusi vesztegléssel ötször ennyit! Ez
kishitüség, uram! Vagy mondjuk ki: gyávaság!
– Kérem, nem gyávaság, – mentegetődzött a homlokát szorongatva. De én
oly szerencsétlen voltam az életben… az emberek között… Ha visszatérek…
A szerencsétlenségeimbe térjek-e vissza?
– Képzelődés! – feleltem, – fekete képzelődés! Ön nem veszthet semmit!
Irást adok önnek arról, hogy ha a kisérletünk nem sikerül, ön semmivel
se fog nekem tartozni! Visszatérhet ide, ahonnan kiindult és
folytathatja ezt a remete-életet! De meg kell próbálnunk!
Töprengve járt föl és alá a szobában.
– Nem jót érzek, nem jót! – mondogatta. Kérem, hagyjuk holnapra! Ön
fiatal ember, heves ember: az ilyesmit meg kell gondolni! Tessék szivar!
Tegnap izlett.
Szivesen rágyujtottam. De nem állhattam meg kérdés nélkül:
– Hol vette ön ezeket a jó szivarokat?
– Van, – felelte kitérőleg. Nekem nem hiányzik semmi se.
Különös volt a pillantása. Mért?
Megnéztem a szivart a gyertya lángjánál. Semmiféle ismert szivarhoz nem
hasonlított.
– Tessék eltenni, – mondotta, – ha izlik.
Aztán ismét fölvette a hegedüt és más dalokat játszott, de valamennyi
dala olyan volt, hogy nem hasonlított semmiféle ismert melódiához.
Mintha Bellinit, Béthóvent és Sopeent összeöntötte volna valaki
egymuzsikába.
Meg is mondtam neki.
– Ez mind az én dallamom, – felelte. Van valami háromszáz.
Azzal elővont a könyvei közül egy halom papirost.
– Itt vannak a kótáim.
Csak elbámultam, micsoda kóták voltak azok. Négy vonalon
összevissza-kanyargó kigyók, cikk-cakkos villámok, tojások, téglák,
nyilak, csillagok, fürészvonalak, sárkányfarkak.
Semmit nem értettem azokból a jelekből, csak a címüket tudtam elolvasni.
De azok is furcsák voltak: _A szerelmes leány sóhajtásának utazása a
fenyves erdőn által. Őszi levélhullásban katona-búcsúzás. Juhászdal a
patak mellett. Tündérek menyekzője. Dávid király a holdban. A jég-tó
zenéje. Kánai menyekző. Cserebogarak keringése májusi estén._
– Följegyeztem, – mondotta, – hogy el ne felejtsem. A tudományos kótákat
nem ismerem, de azok se lehetnek mások, csak a zene betüi. Muszáj-e
nekem olyan betüt írnom, mint amilyet a latinok írtak? Nem csinálhatok-e
magamnak akár százféle ábécét is? Az a fő, hogy a zenei gondolat
eljátszható legyen. Az én kótáimon megvan jegyezve a legkisebb mozzanat
is.
– Dehiszen ez kincstár! – szóltam szinte kiáltva.
– Nem tudom másnak micsoda, – felelte nyugodtan.
– És ön költő is, zeneköltő! nemcsak a mások lelkének visszhangozója!
– Tudj’ az Isten, – felelte a szakállát simogatva. Nekem mindez inkább
kivülről jön. Ha ránézek az égre, s látom a futó felhőket, én azt
zenével tudom kisérni. Ha látom a méheket rajzani, zenei gondolatok
ébrednek bennem. A harangszó, a patak-csörgedezés, a nászmenet vagy
temetés látása végtelen zenei folyamatokat áraszt a hegedümből. Ámbátor
talán minden muzsikus így van.
Ismét felvette a hegedüt és szólott:
– Ezt hallgassa meg. A címe: _Dávid király a holdban_. Két-részü. Az
első nyári hold-zene. Azt hallotta már, de a télit nem. Azt csak télen
játszom.
Kiválasztotta a kótákból a mondott címüt, és figyelemmel nézte.
– Nem, mégse játszom. Fáradt is vagyok, és az ön idegeit is megviselné.
Másik kótát vont elő.
– Ezt játszom el inkább: _Piros hajnal az erdőn_. Ez nem annyira zene,
mint inkább gyermek-játék.
És ekkor a hegedü mintha átváltozott volna madárhangokká! Ahogy a
falevél susog, ahogy a madarak egyenkint ébrednek, egyik káricál, a
másik füttyent, a harmadik cseveg, csicsereg, flótáz. Közben
szarvasbőgés, avarcsörgés, vadászdal…
Bolond valami volt, de láttam belőle, hogy ennek az embernek csakugyan
engedelmes rabja a hegedü!
Azonban a gyertya tövig fogyott, s Dénes úr aggódva pillantott olykor
reá. Fogtam hát a kalapomat.
– Hát én az ügyet elintézettnek tekintem!
– Mégegyet aludjunk reá, – felelte kérlelőn. Hiszen önnek kell legjobban
meggondolnia!
– Jó. Ha önt csak az a kérdés nyugtalanítja, hogy én meggondoltam-e,
szivesen megmutatom, hogy holnap is ugyanaz lesz a gondolatom.
Másnap délben egy megsárgult névjegyet kaptam tőle. Csak két szó volt rá
írva:
_Mit határozott?_
Feleltem:
_Azt hogy ma este tovább égetem a százasokat, ha ön még tétovázik._
A fiucska, aki a postásunk volt, másik névjegygyel tért vissza:
_Tessék eljönni hozzám este helyett ebéd után._
Egy órakor már nála voltam.
Nagy munkában találtam: az asztala tele volt sárga dohánylevelekkel.
Szivart csinált. Már egy halommal készen állt előtte.
– Önnek csinálom, – mondotta, – mivelhogy annyira izlik. Most már
fölösleges eltitkolnom, hogy ez a dohány az én termesztményem.
Ekkor értettem meg, hogy mért nézett rám olyan bizalmatlanul, mikor a
szivarról kérdezősködtem; és hogy mért nem bocsátott be esztendőn át
senkit az udvarába.
Dohányt termesztett. A nagy, négyszögletes melegágyak is arravalók
voltak. A dohánynak maga készített korhadék földet, maga kapálta. Télen
aztán a kórókat elégette a kemencéjében. Husvétkor Püspökné nem
láthatott ottan a dohányból semmit.
– A szükség rávitt, – beszélte Dénes úr. Éveken át próbálgattam, milyen
földet szeret legjobban a dohány? Azt is kitaláltam, hogyha későn
ültetem és kánikulában beárnyékolom, és napon melegült vízzel
öntözgetem, annyira átfinomul, hogy a havannával vetekedik.
Megmutatta a tyúkjait is. Volt neki vagy tíz. Valóban Robinzon-életet
élt az az ember!
Még egynapi türelmet kért, hogy a dohányát eltakarítsa a kertből.
Segítettem neki. A búbosban minden kórót elégettünk.
Másnap odaajándékozta a tyúkjait Püspöknének. A háza kulcsát meg
bepecsételte és átadta a község birójának.
És csak mosolyogtam. Nem tér ő ide vissza többé soha!
És útnak eredtünk.
*
Az első föllépését Pestre szándékoltam, de Diódy a fejét rázta rá.
– Pesten nem!
– Dehát mért?
– Mert azt a csúfságot nem szenvedem át.
– Micsoda csúfságot?
– Hogy én magyar ember létemre ott hegedüljek mint valami muzsikus
cigány!… Még valamelyik barátom megismer, aztán rám rikolt, hogy az ő
nótáját!
Nem lehetett a fejével beszélni.
– Hát akkor talán Bécsben.
– Ott se. Én az osztrákok előtt bizony nem hajlongok!
Ráhagytam hát, hogy válasszon Európa városai közül.
– Csak éppen nagyon messze ne menjünk, mert a vonatot pénzzel fütik.
Hosszan gondolkodott. Végre is azt határozta, hogy ott lép fel, ahonnan
elindult: Monte-Karlóban.
Ez a gondolat kedves volt neki. Hogy ott, ahol elvesztette a vagyona
utólját, ott kezdi ujból a vagyongyüjtést; és hogy ugyanazon a pódiumon,
amelyről a művészet első lángja szállott reá.
Mingyárt a megérkezésünk napján összehívtam egy kis társaságot, hogy
alapot vessünk a hírnek. Diódy a _Diego_ nevet vette föl: _Dionis
Diego_. Azt lehetett olasznak is érteni, spanyolnak is. Hiába
példázódtam neki Liszt Ferenccel, a maga nevét sehogyse engedte plakátra
vinni.
– Liszt Ferenc német ember, – mondotta büszkén, – az teheti.
– De gondolja meg, micsoda dicsőség az ön családi nevének!…
– Az én őseim nem hegedüvel szerezték ezt a nevet.
Már akkor alakilag nagyot változott. A rőfös szakál eltünt. A bajuszát
kisodorta. Katonás termetén divatos fekete ruha. A frakk is illett reá.
A megjelenése, mozgása valóban spanyol-grandi volt.
Csak a kopaszsága nem tetszett nekem. Sohasem láttam még kopasz művészt.
A meghivottak közül megjelent a kaszinó igazgatója, két hirlapiró, a
zenekari karmester. A karmesterrel egy hivatlan úr is érkezett még, egy
kecskeszakállu szőke fiatal ember.
– Moszjő Dürán, zongora-művész, – mutatta be a társaságnak.
Eleven kis ember volt. Mingyárt ajánlkozott, hogy kisérni fogja Diegót.
– Kóta nélkül játszik, – feleltem. S nem is gondoltunk arra, hogy valaki
kísérje. De ha jónak látják, szivesen fogadjuk.
Diegó barátom elfogultság nélkül, sőt szinte kedvetlenül vette elő a
hegedüt. S játszott nekik összevissza, részeket a műveiből. De a
legszebbeket nem játszotta.
A hallgatók mindazonáltal ámulva nézték és szerencsét kívántak nekünk. A
zongora-művész is; noha kijelentette, hogy ezt a játékot nem lehet
zongorán kisérni.
Másnap a helyi lapban hosszu cikk jelent meg Dionis Diegó braziliai
művész úrról, aki először van Európában.
A cikk kiemeli, hogy a művész csupa amerikai melódiákat játszik, és hogy
a játéka is merőben különbözik az európai hegedüsökétől.
Diegó barátom közönbös arccal tette le a hirlapot.
– Különös, – mondotta álmosan, – mintha valami idegenről olvasnék.
– Hát nem örül neki? Pedig ez a dicséret kétszáz frankomba került!
Megrándult, s rám bámult.
– Ezt ne tegye többé, – mondotta aztán csendesen. Nekem a dicséret nem
érték.
Azzal felvonta a keztyűjét, és elsétált a kaszinó felé.
Düránnak panaszkodtam aztán, hogy a szövetségesemnek semmi érzéke nincs
az üzlet iránt.
Dürán helyeselte a nézetemet.
– A reklám a fő, – mondotta. Lehet valaki akármilyen zseni, ha a reklám
nem világítja meg, homályban marad.
Négy estére hirdettünk előadást. Diegóval egy helybeli énekes hölgy is
szerepelt. Csekély pénzünkbe került. A hölgy énekét Dürán kisérte.
Az érdeklődés az első estén nem volt éppen nagy. Üres székek bőven
ásítoztak a teremben. De szerencsére csak hátul, az olcsó rendben.
Attól tartottam, hogy Diegó barátomnak szokatlan lesz a sok idegen szem.
Fölösleges volt az aggodalmam. Diegó nyugodtan játszott, noha merőben
más dallamokat, mint amiket szokott. Minden muzsikájában volt eddig
valami magyaros, ezúttal mintha a hegedüje is frakkba öltözött volna.
Mindazonáltal figyelemmel hallgatták. Egy-egy játéka az
oktáv-kettősökkel a hangok ezüst patakját zúdította végig a termen, s
időnkint halk morajlást idézett elő. Minden művész ismeri azt a meleg
morajlást, amely annak a jele, hogy magával ragadta a magasba a
lelkeket. A lelkek emelkedésének szárnysuhogása az. Az a művész, aki azt
hallja, bizonyos lehet abban, hogy a halhatatlanság csillaga
előtündöklött a feje fölött.
Zúgott a taps a végén. Mindenki tapsolt. A szívem majd kiugrott a bordám
közül.
– Győztünk Diegó, győztünk! – kiáltottam felrohanva a színpadra. Ez az
első tetszés-zaj egy dicső pályafutásnak a biztos előjele!
Diegó oly nyugodt volt, mint otthon.
– Tetszik; úgylátszik, tetszik a játékom.
– De mi a keféért nem játszik ön a szokott melódiákból?
– Hogy játszak, mikor idegenben vagyok? Csupa frakk és kölni illat.
– Hát nem a szerzeményeiből játszott?
– Nem én, csak összevissza, ahogy a színház képe inspirált.
Rábámultam.
– Kérem, – mondottam, – ez veszedelmes. Jó lesz tán elővenni a kótákat.
Az bizonyosabb.
– Nem tudok én azokból semmit, csak ha elém teszem.
– Hát mit játszik a második szakaszban?
– Folytatom ahol elhagytam.
– De hátha ugyanazt hallják?
Vállat vont.
– Már hogy lenne ugyanaz. Most arra fogok gondolni, hogyan játszott a
másik művész? Azt sokszor próbáltam emlékezetből utánozni. Olyankor
eszembe jut mindig az is, hogy milyen borult kedvvel hallgattam. Az az
emlékezés is melódiává alakul.
Aggódva tértem vissza a nézők közé. A hölgy elvijjogta a dalát, aztán
újra Diegó következett.
Valóban mást játszott. Szemet és fület kápráztató futamokat, amik oly
gyorsan iramlottak egymásután, mintha két hegedün két művész játszana
valami őrült kergetősdit.
Aztán megszólalt az alsó húron egy bánatos magyar melódia, amelynek a
lélekzet-vételeit az előbbi futamok folytatása töltötte be.
A közönségnek nagyon tetszett.
– Ilyen technikája nincs ezidőszerint senkinek se! – hallottam
mindenfelől.
Ismét rohantam hozzá:
– A közönség a hetedik égben van! – mondottam. De mi lesz a harmadik
szakasz?
– Nem tudom, – felelte. Valami kell, hogy inspiráljon. Egye meg a moly
ezt a piros termet, nincs benne semmi változatosság.
Megrőkönyödtem.
– Dehát éppen semmit se tud a szerzeményeiből?
– Tudok biz én, tudok részeket mindegyikből. Csakhogy azokat eljátszani
itt nem lehet.
– Már hogyne lehetne.
– Nem lehet. Az a kert kell azokhoz, meg azok a fák, az az ég, az a
csöndesség.
– Dehát azt a kertet nem hozhatjuk ide! – feleltem idegesen.
Vállat vont.
– Úgy beszél, ahogy érti. Más az, ha magamnak játszom, más az, ha
pénzért.
– Dehát mégis mit fog játszani harmadiknak?
– Magam se tudom. Talán ránézek majd valamelyik dámára, és eljátszom,
amit abban a pillanatban gondolok.
Csengettek. Nekem a lábam is remegett kétségbeesésemben. Mi lesz, ha az
a dáma éppen a hegedülés közepén fölkerekedik és elmegy!?
Visszarohantam a művészemhez:
– Nem tudná eljátszani azt a négyes hangu valamit, amelyikben a férfi
meg a nő váltakozva énekel.
– Hogyne, – felelte Diegó nyugodtan. Azt el tudom.
– Nohát akkor azt.
Falakat rengető tapsvihar volt az előadás vége. A közönség véleménye
egyértelmüleg az volt, hogy merőben új hegedüse van a világnak!
– Egy egy hegedü-Sekszpir! – hallottam egy pocakos tokás úrtól.
– Ez egy hegedü-Boszkó! – mondotta rá egy másik.
Melyik dicsérte jobban? nem biráltam akkor. Csak örültem, bomlottul
örültem. Nem is a lábamon jártam, hanem szárnyakon.
– Aranynapok várnak ránk Diódy uram! – mondottam lángolva. A közönség
ítélete példátlanul lelkes!
Diegó nyugodtan vonogatta vállát:
– Tetszett. Éreztem hogy tetszett.
– És ön közömbösen fogadja ezt a nagy jelentőségü tetszést? Hiszen egy
csokoládé-gyáros jobban örül, ha a csokoládéjáról jó megjegyzést hall,
mint ahogy ön örül ennek a világra-szóló tetszésnek!
– Nem hajlongtam eléggé? A hotel-portás nem hajlong annyit egynap.
– Nem úgy értem. Önnek belsőleg kell örülnie. Ünnepi kivilágítást kell
éreznie a lelkében!
A fejét rázta.
– Nem tudok én már örülni a dicsőségnek. Hiába: vén vagyok.
A bevételünk kilencszáz frank volt. Felét átadtam fillérig.
– Az első marok pénz a milliókból, – mondottam ragyogva.
Vissza olvasott belőle négyszáz frankot.
– Ime egy rész az adósságomból.
– Ráérünk azzal, – feleltem. Majd később, ha több lesz.
– Nem, – mondotta komoly csökönyösen. Az utazásunk került kétszáznegyven
frankba. A fekete ruhám százhatvan frankba. Marad a frakk-ruha,
fehérnemü, láda és hotelköltség. Holnap azt is megtérítem. Nem tudok
nyugodtan aludni, ha adósság lóg a fejem fölött.
Azon az estén már épp úgy vacsorázott, mint más, noha mérsékelten. Sőt
egy pohár bort is ivott.
A hirlapok másnap dícséretekkel áradoztak. Kettőnek fizetem, de csak
kettőnek; persze az ő tudtán kívül. Azonban, hogy ingyen is szólt róla a
dícséret, kedvező jel volt. Énnekem még a cilinderem is örömsugarakat
árasztott.
Diego közömbösen olvasta.
– Hiába nem tudok örülni.
Azon éjjel én elutaztam Genfbe, hogy az ottani föllépésre készittessek
plakátokat és reklámokat. S egyúttal néhány reklámsort küldöttem
postautalványon a Figarónak. Dürant kértem meg, hogy tegye postára. A
francia elolvasta a szelvényt és nevetett:
– Ön ügyes imprezárió!
Hát mentem Genfbe. Termet béreltem. A művész arcképét kirakatokba
osztottam.
Harmadnapra tértem vissza.
A vasuton nem csekély meglepődésemre kedvezőtlen hireket olvastam a
művészemről.
A második játék még tetszett. A lap azt írta, hogy a közönség a
hátralévő napokra elkapkodta a jegyeket. De már a harmadik játékról nem
írt a lap kedvezően.
„A művész úgylátszik nem nagy programmal indult a világba, – írta a
kritika, – bármily csodálva hallgatjuk is, az ismétlések arra vallanak,
hogy a művésznek csupán négy-öt számra terjed a művészete. Tekintve azt,
hogy a közönség estéről-estére ugyanaz, illő lett volna erről
értesíteni.“
No ez keserü korty!
Kedvetlenül szálltam le a vonatról. Az első szavam a művészem tudakolása
volt. Azt mondták, hogy a kaszinóban van.
Ott áll a játszók mögött a rulet-asztalnál. De nem játszott, csak nézte.
Nézte komolyan, hidegen.
Ahogy a vállát megérintettem, az arca földerült.
– Mennyi pénz! Barátom mennyi pénz! – mondotta zsebére ütve. Csaknem
hatezer frank a bevételünk! Az összes jegyek elkeltek! Jöjjön,
osztozzunk.
És félrevont egy üres asztalhoz. Elővonta a tárcáját:
– Vagyon ez barátom máris, amit eddig szereztünk!
– Olvasta amit a lapok írtak?
– Nem én.
– Kedvezőtlenül írnak.
– Kedvezőtlenül? Bánja a gömöri szösz!
– Azt írják, hogy ön csak négy-ötféle zeneművet játszik, hogy nem tud
többet.
Arcán megvető mozdulat futott át. Szétolvasta a bankókat, s
hozzászámlálta az én csomómhoz a tartozását is. Aztán visszatért a
sergőhöz.
– Csak nem játszik tán? – kérdeztem aggódva.
– Nem, – felelte, – csak nézem.
Otthagytam. Siettem Düránhoz, hogy megtudjam mi történt?
– Semmi különös. Csak egypár zenész jött át a szomszéd városokból. Azok
fumigálták talán a hirlapírók előtt a Diegó úr művészetét.
– És a közönség hogy viselkedett?
– Csakúgy mint az első napon. Ámbátor valamivel tartózkodóbb volt.
– És Diegó úr nem volt izgatott?
– Nem az. Épp oly nyugodtan játszott, mint mindig.
– Tehát ön azt véli, hogy a lapokat ellenséges fúvások fordítják
ellenünk?
– Bizonyos. A holnapi játékra Párisból is jönnek. Az első jelentések
képzelheti mennyire felizgatták a hegedü-művészeket.
Rohantam vissza a játékterembe.
Diódyt ugyanott találtam, ahol hagytam. Egy játékosnak a háta mögött
állt és annak beszélt:
– Okos elvonulás! Ha most abba nem hagyja, mingyárt elviszi az ördög!
A játékos előtt nagy csomó bankó hevert. Ezresekbe játszott. Idegesen
mordult Diódyra:
– Ne izgasson kérem. Tudom én mit csinálok.
S két ezrest vetett a feketére. A két ezres elveszett.
– Látja! – szólt nevetve Diódy. Most megfordult a szerencséje!
S hogy engem megpillantott, intett hogy siessek.
– Tegyen az ellenkezőre, amit ez az úr rak. A vörösre tegyen.
Intettem, hogy nem játszom.
Megfogtam a karját és félrevontam.
– Nagy ujságot mondok, – szóltam komolyan. Ellenségeink támadtak.
– Ellenségeink? Meglássa, hogy ez a bolond mind elveszti a pénzét!…
S hogy én tovább akartam magyarázni, kedvetlenül rázta a fejét:
– Nem törődöm velök. Kérem ne zavarjon!
S rászólt egy kisasszonyra:
– Az ellenkező színre, kisasszony. A vörösre…
– De kérem, – mondottam, – ez nagyon fontos! Hagyja kérem egy pillanatra
az asztalt, hiszen úgyse játszik.
Mintha nem is hallotta volna a szavamat. A tekintete remegő
érdeklődéssel kisérte a szerencse-golyó lassulását, s hogy a golyó
vörösön állt meg, diadalmasan nézett reám:
– Lássa! Megmondtam!
– De kérem a mi ügyünk…
Megfogta a kabátom gombját és élénken magyarázott:
– Mikor valakit szemmel-láthatólag üldöz a szerencse, csak az ellenkező
színt kell rakni. Itt kezdődik az én szisztémám!
Láttam, hogy nem lehet vele beszélni. Visszatértem Düránhoz, hogy vele
tanácskozzak: mi módon lökhetjük ki azt a sárga kutyát, aki ellenünk
ugat?
Évek multán tudtam meg, hogy a sárga kutya maga Dürán volt. De akkor még
csak nem is sejtettem.
A ravasz kópé a legjobb barátomnak mutatkozott. A kérdésemre, még csak a
szeme pillája se rezzent meg.
– Bajos valami, – felelte. Ha egyszer a közönség elfordul, hiába minden
cselekvés. Mindössze azt az egyet tehetjük meg, hogy a legközelebbi
estén új részeket illesztünk a programba. Szivesen vállalkozom arra,
hogy egy-két számot én is betöltsek.
Az ajánlatát jónak éreztem. Még azon az estén fogtunk egy olasz
baritonistát is. És intézkedtem, hogy reggelre új plakátok jelenjenek
meg.
Mikor visszatértem a szállóba, tizenegy felé járt az idő. Ahogy a szobám
kulcsát leakasztják, látom, hogy a Diódy kulcsa még ott lóg.
Hol lehet?
Eszembe jutott, hogy a kaszinóban hagytam. Teremtő Isten! Az az ember
ott bizonyosan játékba merült. Hogyan fog holnap hegedülni? Hiszen a
játék láza betegítőbb a maláriánál!
Rohantam a kaszinóba. Diódy a játékosok mögött állott és a noteszába
jegyzett.
– Játszik? – kérdeztem aggódva.
– Dehogy is, – felelte mosolyogva. Csak nézem, hogy amire tennék
kijön-e?
– És kijön?
– Eddig nyertem volna egy aranynyal negyvenezer frankot.
– Tyüh, teringettét! Hát mért nem tette meg?
– Nem azért vagyok itt, – felelte nyugodtan.
– Nem azért? Hát mért?
– Próbálom magamat.