GÁRDONYI GÉZA
ÁTKOZOTT JÓZANSÁG!
A zöld sfinksz. – A mutter. – Melyik a kettő közül? – Erdei történet. –
A dugóhuzó.
BUDAPEST 1907
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
_Minden jogot fentartunk._
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.
Átkozott józanság!
Egy öregúr, egy székely, meg egy csónak. Ezzel kezdődött a Vaskapu
szabályozása.
Az öregúr egy nyári napon jelent meg ott a sziklás vidéken. Mért vizet
és követ. Rajzolt és számokat irt apró zsebkönyvekbe.
A székely evezett, mérőszalagot vont; ónt eregetett a mélybe; délben
főzött, este sátort csinált.
Igy tartott ez augusztus végéig.
Egy este fel se állitották a sátort. Az égen nem volt felhő. A székely
csupán a tábori ágyat bontotta ki. Magának fenyőgalyakból tördelt egy
nyalábra valót. Aztán tüzecskét rakott, hogy a szunyogok ne
alkalmatlankodjanak.
Az öregúr elvégezte a vacsoráját és csibukra gyujtott. A tábori ágyra
heveredve szivta.
A hold akkor sétált fel az égre. Teljes hold volt. Megvilágitotta a
csendes sziklás tájat.
A Duna fénylett mint a kardlap. A sziklák bálvány-alakokká váltak. Egy
szemben levő szikla kővévált sárkánynak látszott. Mintha valamikor inni
akart volna a Dunából, s gyik-szabásu óriás fejét éppen nyelésre emelte,
mikor kővé meredt.
Ahogy az öregúr csibukozva bámulja azt a kővé vált csodát, egyszerre
emberi árnyék jelenik meg a sárkány hátán. Feljebb és feljebb hág.
Lépeget a feje felé. A taraján felkapaszkodik. Végigsétál a lapos
homlokon. És a sárkány orrán megáll.
Csak nézték, hogy mi az? mit akar ottan? Jól lehetett látni minden
mozdulatát, mert a hold olyanyira világitott, hogy akár olvasni lehetett
volna a világosságánál.
Az árnyékember egy percig ott állt mozdulatlanul, s nézett le a mélybe.
Aztán a levegőbe dőlt, és fejjel lefelé be a Dunába…
A viz nagyot locscsant.
Az öregúr felugrott:
– Hamar a csónakot Istók!
Istók is felpattant a helyéről. Egy perc mulva mind a ketten a csónakban
voltak és minden erejökkel sietést eveztek a sárkányfő alá.
Az öngyilkos ott kepickélt még a vizben. De már merüldözött. Mikorra
megkaphatták volna, el is merült. A helyén bugyborékolt a viz.
– Nézz jobbra! – szólt az öregúr, – én majd balra nézek: talán
mégegyszer fölvetődik?
Csakugyan felvetődött. De már akkor alig tikácsolt.
A székely elkapta a karját. Belevonszolták a csónakba.
Úri ruházatu ember volt. Fiatal arcát fekete körszakál keritette. A
ruhája fekete szalonruha.
A parton ipszilont csináltak belőle: megforditották fejjel lefelé, és
rázták ki belőle a vizet. Néhány perc mulva köhögött.
– Rakj a tüzre, – mondotta a mérnök a homlokát törölgetve, – és tégy fel
egy bögre vizet teának.
Aztán odavitték a vizes embert a tüz mellé. Bizony emelniök kellett,
mert a lába csukladozott alatta. S lefektették a fűre. Betakarták
Istóknak a szürével. Istók úgyis csak esernyő helyett hordozta nyáron a
szűrét.
A mérnök teát főzött. Rumot is, cukrot is tett belé bőven. S megkinálta
vele a beteget.
Hát a beteg ivott is belőle. De bágyadt volt. A szemehéját is alig birta
fölnyitni.
A mérnök nem kérdezett tőle semmit, csak ahogy ott feküdt a beteg, s a
tüz fénye rávilágított az arcára, magában tünődött: Magyar-e vagy oláh?
Micsoda szerencsétlenség üzte a Dunába?
Azonban az idegen meghörgült:
– Üsse meg magukat a mennydörgős ménkü!
Magyar! – gondolta örömmel az öregúr.
A beteg pihegő mellel feküdt, s néhány perc mulva ujra megszólalt:
– Kérek még teát!
A mérnök intett Istóknak, hogy tegye fel ujra az edényt.
S hallgattak.
Az idegen szótlanul itta meg a második csészével is, aztán beburkolózott
az Istók szürébe. Elaludt.
– Ösmered? – kérdezte halkan a mérnök?
Istók a fejét rázta. Különben is úgy felelt volna. Csak akkor szokott
szólni, ha a feje meg a keze nem adta ki a szót.
Reggel a mérnök ébredt fel elsőnek. Tekintete a betegre fordult. A kelő
napfénynél látta, hogy divatos gallér van a nyakán, s a nyakkendője
fehér selyemből való. Fehérkezü sovány ember. Szobai sápadt arc. Az orra
dagadt és véres.
De fiatal ember volt, nem lehetett több huszonnyolc évesnél. Hosszu
fekete hajára és halántékára rászáradt a sár. Bizonyára akkor sározódott
be, mikor a parton felforditották.
Valami elkeseredett földbirtokos, – gondolta a mérnök. Szerencsétlen
házas, vagy szerencsétlen kártyás. Össze fog szidni, hogy minek
avatkoztam a dolgába?
Ekközben Istók is fölébredt. A mérnök intett neki, hogy ne károgja el a
reggeli köszöntést.
A székely tüzet rakott, és ismét föltette a teának való vizet.
A mérnök megteázott, és szivarra gyujtott.
Derült arczu ősz ember volt, jól túl az ötvenen. Vitorla-vászon ruhát
viselt és fehér vászon-sisakot. A mozgásán látszott, hogy katona volt
valamikor.
Az idegen is fölnyitotta a szemét, és mélyen sóhajtott.
– Jó reggelt! – kiáltott rá vigan az öregúr. Főzhetek önnek egy csésze
teát?
– Köszönöm, – felelte fásultan az idegen, – elfogadom.
Fázósan rándult meg a válla. Istókra pillantott:
– Engedd, hogy a szűröd még rajtam maradjon.
Az öregúr szótlanul főzte meg a teát, s átnyujtotta. Eléje tette a rumos
üveget és a kék papirosba burkolt cukrot is.
– Cukrozza, rumozza izlése szerint.
Az idegen megitta a teát, és visszafeküdt a fűre. Tovább aludt.
A mérnök intett a székelynek. A székely fogta a mérő póznát, dolgukra
mentek.
Gondolta a mérnök: az idegen beteg ha felébred, majd elmegy szintén a
dolgára. Éppenséggel nem látszott olyan embernek, akivel másodszor is
öröm találkozni.
Azonban délfelé mikor visszatértek a tanyára, az idegent még alva
találták.
A székely csendesen tüzet rakott. Vizet tett fel s tojást szedett ki a
ládából, meg szalonnát, szalámit, sajtot, kétszersültet. A levest
bádogba zárt sürülékből főzték, de vöröshagymát is apritottak belé, s
jól megpaprikázták.
Az idegen fölnyitotta a szemét.
– Jóreggelt másodszor is! – kiáltott rá az öregúr. Szolgálhatok-e jó
paprikás mérnöki levessel?
– Köszönöm, elfogadom, – felelte bágyadtan az idegen.
Szótlanul evett velök. Ebéd végén a zsebébe nyult. Szivartárcát vont
elő. Valami három szivar volt is abban, de csurgott belőlök a viz.
– Tessék, – szólt az öregúr a maga tárcáját átnyujva.
Az idegen kivont abból egy szivart és megszólalt:
– Illenék megmondanom, hogy ki vagyok. De én nem mondom meg. Viszont én
sem kérdezem, hogy ön kicsoda?
Az öregúr vállat vont:
– Nem vagyok kiváncsi természetü.
Az idegen folytatta:
– Ön azt véli, hogy megmentett. És hogy én azért hálás vagyok. Én nem
vagyok azért hálás.
– Bocsánat, ha rosszat cselekedtem, – felelte mosolyogva az öregúr, – de
arra gondoltam, hogy ön talán _sietett_. Alkalmat óhajtottam önnek
szerezni, hogy az ügyet mégegyszer megfontolja.
– Köszönöm. Megfontoltam én azt kellőképpen.
Kedvetlenül nézett a cipőjére. Az arca sápadt volt, de nem beteges
sárga, hanem inkább fázós. Aztán rátapogatott az orrára, amelyre
nehánycsepp vér cserepesedett és a halántékára, ahova az iszap
ráragasztotta a hajat.
A mérnök vizet öntetett a mosdótálába. A székely odatartotta az
idegennek egy jókora spongyával együtt.
– Ön bizonyára kártyázott és vesztett? – szólalt meg aztán az öregúr
mintha a szivarja füstjének beszélne.
– Én nem kártyázom soha, – felelte az idegen félvállról.
– Hát talán más csapás érte? talán pénzbeli zavarokkal küzd? – folytatta
az öregúr jóságos hangon. Nincs olyan csapás, amit ki ne lehetne
heverni.
– Gazdag vagyok, – felelte az idegen.
– Vagy valami betegség? Nincs olyan betegség, amelynek váratlan
gyógyulása ne lehetne. Lássa kérem az öreg Kneip páterhoz csupa olyan
ember jár, akire már ráadták az utolsó kenetet.
– Sohse voltam beteg.
– Akkor azt kell gondolnom, hogy szerelmi csalódás zavarta meg önt.
Hiába, mig az ember fiatal… Dehát azt is meggyógyitja az idő.
– Engem nem zavart meg soha semmi. Szerelmes én nem voltam soha.
– Bocsánatot kérek a kérdéseimért, – szólt az öregúr fölkelve, – nem
kiváncsiságból kérdeztem önt, hanem, hogy segitsek ha tudok. Elvégre
emberek vagyunk, és kötelességünk egymáson segíteni, kivált ha
valamelyikünk leroskad az élet terhe alatt.
– Én nem roskadtam le semmiféle teher alatt se, – felelte az idegen a
fejét rázva. Én amit cselekedtem, meggondoltan cselekedtem.
– Meggondoltan?
– Meggondoltan!
Az öregúr boszusan hümmentett:
– Ugyan kérem, hát lehet ilyet meggondoltan cselekedni? Ha valaki
gyógyithatatlan betegséggel bajlódik, vagy holtig tartó börtönre van
itélve, az cselekedhetik effélét meggondoltan, de egészséges ember,
szabad ember nem ugrik meggondoltan a békák közé.
Az idegen összevont szemöldökkel nézett a mérnökre, aztán ugyanúgy maga
elé. Végre is vállat vont.
– Nekem az életben nincs semmi örömem, hát minek éljek? Mért néz rám
olyan hitetlenül? Én nem hazudok soha. Nem szorultam rá, hogy hazudjak.
Csak a nők és a gyermekek hazudnak, meg a szolga-lelkek.
– De kérem én nem mondtam, hogy hazudik ön. Mindössze megütköztem a
szaván, hogy azt mondja, nincs az életben öröme, holott az imént azt
mondta, hogy gazdag és egészséges. Tudja ön mi a gazdagság? Kérdezze meg
azoktól, akik negyven-ötven krajcárért kapálnak. Kérdezze meg azoktól,
akik husz négyszögméternyi kis szobában tizedmagukkal alusznak. Kérdezze
meg azoktól, akik éheznek. S tudja ön mi az egészség? Menjen be egy
kórházba és kérdezze meg ottan. Már engedjen meg fiatal barátom, aki
egészséges is, gazdag is, és mégis megveti az életet, az nem gondolkodó
ember, és meg nem értett frázisként mondja, hogy _Meggondoltan
cselekedtem_.
Az idegen szeme komoran villant a mérnökre, aztán nyugodtan felelte:
– Ön engem bolondnak néz. Nekem ugyan közömbös valami, hogy ki hogyan
vélekedik rólam, de ön értelmes embernek látszik, ám mérjük meg az ön
fontján is az én itéletemet. Látni fogja, hogy nekem meg kell halnom.
Az öregúr leült az ágyra:
– Fogadjunk, – mondotta, – hogy bármit is beszél, ha egészséges ön, nem
kell meghalnia.
– Hát fogadjunk! Mibe?
– Eggyetlenegy szóba, amit úgy hivnak, hogy becsületszó.
– No és aztán?
– Ha elveszti a fogadást, becsületszóra köti magát, hogy megküzd a rossz
gondolatokkal. Ha pedig én vesztem el, szintén becsületszóra kötelezem
magamat, hogy nem húzom ki a Dunából.
– Hát jó. Hallgasson meg:
Az apámon kezdem. Az én apám birtokos volt, mint én, és elcsapott egy
bérest, aki valami bánatában gyakorta megrészegedett. Akkor is részeg
volt, mikor elcsapta.
A béres, – öreges ember volt már, – szekérre tette a ládáját és mikor
kifelé ment az udvarunkból, megállt a tornácunk előtt. Megállt, és
vérbenforgó szemét az apámra emelte: megfenyegette az öklével:
– Verjen meg hát az Isten örökös józansággal! Verjen meg téged is,
gyermekedet is, ha születik!
Az apám sohse hallott efféle átkot, hát még nevetett is reá. De az
anyám, – templomos asszony, érzékeny szivü asszony, – megrémült.
Az idegen a fű-ágyra könyökölve csendes bús hangon beszélt. Hangja mély
volt, mint a dorombé. Olykor elhallgatott a beszédben és fűszálakat
tördelt. Olykor felnézett a mérnökre, olykor kedvetlenül legyintett.
Folytatta:
– A születésem előtt történt ez három hónappal. Eggyetlen gyermek
voltam, és ép, erős, egészséges. Semmitse különböztem más gyermektől,
csak éppen, hogy kiváncsibb voltam mint más gyermek. Mindent kérdeztem,
mindent kutattam, mindenütt titkokat sejtettem. Tizenöt éves koromban
már könyvekhez intéztem a kérdéseimet. Ha valamely könyv nehézfogatu
volt, én annál jobban rágtam, rágogattam. Tudni akartam mindent,
mindent! Abban a korban, mikor más még regényeket olvas, én már
Sopenhauert, Kantot, Kontot, Lokot és Spencert őröltem. S abban a
korban, amikor más ember a leányokat tündéreknek nézi, én már a boncoló
asztalon foglalkoztam velök. Orvosi tudományt tanultam. Persze abban is
a hisztológia érdekelt legjobban: a szövet, a hús elemei, a sejtek, a
porszemekre bontott ember. Egy kiló tündérhús épp olyan hús, mint egy
kiló borjuhús!
Az átkot ismertem. Apám anekdótái között gyakorta hallottam a béres
átkát elmondani: _Verjen meg az Isten józansággal!_ Mindenki nevetett
rajta, csak én nem. Húsz éves koromban már fázlódva éreztem, hogy az
átok megfogott.
Józan voltam, mindig józan voltam!
Ön is mosolyog rajta. Látom, hogy ön sem érti. Az átok üres szó, azt
tartja ön is. De különböztesse meg a lélekből fakadó átkot, a szájon
forgó piaci átkozódástól. Az átkozódás csak sár-dobás. Az átok a haragvó
lélek mennyköve. Mindegy hogy paraszt lelkéből villámlik el, vagy úr
lelkéből. Épp oly természeti tünemény, mint a felhők villáma. Erő.
Ön bólint reá. Tehát akkor azt nem érti, hogy mit jelent józannak lenni?
Józannak lenni annyit jelent, hogy: az ember egy megfagyott szivet
hordoz a mellében. Az agya olyan, mint a hűtőkészülék: minden gondolat
és minden érzés jéggé válik benne. A fagyasztó szer: az analízis, az
elemezés.
Az átok következtében én mindig elemeztem.
Huszonegy éves koromban már tudtam, hogy minden gyönyörködés izgalom, és
az izgalom következtében mámor. A szem gyönyörködése a szemidegek
izgalma. A szép táj, a szép festmény, a szép épület, semmi egyéb csak az
alakok szokatlansága, vagy a szineké. Tehát nem a táj szép, sem a
festmény, sem az épület, hanem a szemidegek izgalma a szép. Aki
Taorminában született, bizonyára azon csodálkozik, hogy mások ott
csodálkoznak. Ticián „_kettős szerelme_“ ha az ön szobájában lógna,
esztendőben kétszer se nézne rá. A paraszt is közömbösen megy el
mellette, mert az idegei épp oly durvák, mint a tenyere.
Épp igy a zene. Fülideg-mámor. A dal meg annak a mámornak a ködében
játszó délibáb. Képek játéka. Tudományos nyelven: Képzet-társitás.
Folytassam-e? Én nem lehetek boldog, mert mihelyt valami kedves, rögtön
az okára pillantok. Azt kérdem: _Miért?_
Ettől a kérdéstől minden délibáb eltünik.
Én mindennek csak a szálait látom. Nekem még a virág is csak sejtszövet,
klorofillal telt sejtszövet. Tudok iránta érdeklődni, de nem
gyönyörködni benne. És az emberi virág, a nő is, énnekem csak bőrrel
bevont csontváz. Én az élő emberen átlátok, mint az üvegen: látom benne
a koponyát; a koponyában a fehér velőt, a testében szanaszét folydogáló
piros patakokat; a bordái között dolgozó húsgombócot, a tüdőt, a májat,
vesét és izmokat… Józan vagyok, irtózatosan józan!
Azt mondtam egyszer: Vessük félre az észt: éljünk úgy mint a sokaság él.
A sokaságnak van öröme, van boldogsága. Nézzük csak: mi boldogitja az
embereket?
A pénz, – a bor, – a cigány, – a tánc, – a szeretkezés, – a lakmározás,
– a kártya, – a vadászat.
Ez a férfiemberek nyolc boldogsága.
A pénzgyüjtés nem nekem való. Azt a boldogságot már diák koromban
megmértem. Elgyöngültek gyönyörüsége. Ahol se testi erő nincs, se lelki,
a pénz jelenik meg erő alakjában. Ezt tehát meg se próbálom.
Nézzük az asztali örömöket. Ételért ki lelkesedik? A gyermek, az agg, a
kanonok. Az italt ki imádja? A paraszt, a gyári munkás, a napszámos, az
eszem-iszom falusi úr, meg a kisvárosi könyvetlen úr, – tehát mindenütt
azok, akik sohase téptek volna almát a paradicsomi fáról.
Én mikor eszek, a testemet fűtöm; mikor iszok, a testem hiányzó nedveit
pótolom. Esztelenségnek itélem, ha valaki több fát rak a kályhájába,
mint amennyi kell. Ebből a boldogságból tehát ki vagyok rekesztve.
A zenéről elmondam már, hogy mi. Nem tehetek róla, hogy valahányszor
zenét hallok, az idegeimre fordul a figyelmem. Nem ragadhat magával a
dallam, mert csak azt érzem, hogyan áramlik az idegeimre. Az idegeimre
figyelek, nem a zenére.
Ez nekem tehát akkor se lehet boldogságom, ha rám erőltetem. A drótos
hangszereket pláne gyűlölöm. Csodálkozom az emberiség fülén, hogy a
zongora, trombita, harangszó, villamos csengő nem okoz neki fájdalmat.
A táncról talán nem is kell beszélnem. Az már a zenétől felizgatott
idegek rángatódzása. A zene rángatja az idegeket, az idegek rángatják az
izmokat, az izmok rángatják a csontokat. Ez a tánc. Reggeli észszel zene
nélkül ki rázogatná a tomporát? s ki veregetné a talpát a földhöz?
hacsak nem viszket. Micsoda látvány lehet siketnek a tánc?
Mindazonáltal megpróbáltam; s utána oly szégyenkezés fogott el, olyan
devalvált bankónak éreztem magamat, hogy soha többé a táncolás
boldogságára nem gondolhattam.
Mi következik? A szeretkezés? Arról már orvosnövendék koromban tudtam,
hogy akut láz, vagy mondjuk magyarul: időleges láz, buta vérhevülés.
Nekem épp úgy nem lehet gyönyörüségem, mint az eszkimónak a tropikus ég.
Mi következik? A kártya. A kártyát mindenkor utáltam. Már
gyermekkoromban megismertem benne, hogy kölcsönös megegyezésen alapuló
kölcsönös fosztogatás. Alsórendü lelkek gyönyörüsége.
Maradt a nyolc boldogság közül a vadászat.
A vadászatot nemes sportnak is mondhatják, tehát felső rendü lelkek
nemes mulatsága. Kell benne lennie valaminek, amit a közrendü ember nem
ért. A történelem is azt bizonyitja, hogy az emberiség felső osztálya
mulatott vele. Ma is a királyok, főurak, a legműveltebb osztály a
legvadászabb. Ebben kell valaminek lennie!
– – –
A székely köhögött.
– No mi kell? – kérdezte a mérnök.
– A kávé is felforrt.
Megkávéztak. Az idegen láthatólag fölélénkült az erős fekete kávétól.
Felkönyökölt a fekvőhelyén, és frisebb hangon folytatta a beszédét:
Csatlakoztam egy kis vadásztársasághoz. Mindössze öten voltunk.
A kerülő este jelentette, hogy egy völgyben gyönyörü szarvasbikát
látott. A vadászok bravót kiáltottak, és a vacsora élénk beszélgetésben
folyt. Láttam, hogy a szarvasbika képzete izgatja az agyukat.
Vacsora után mingyárt lefeküdtünk, hogy jókor indulhassunk. Én azonban
sokáig nem birtam elaludni. Képzeletemben láttam a békés füevő állatot,
amint ott alszik nyugodtan a puha gyepen, az erdő csillagos csendes
éjszakájában, és még csak nem is álmodik arról, hogy ez estén puskát és
kést akasztottak le a számára a falról: neki ismeretlen kétlábu állatok
reggel keresik őt…
Mi öröm van ebben?
No megtudom.
Hajnalban a kerülő zörgetésére egyszerre felszöktek a vadászok. Kezük
lábuk gyors mozgása, meg hogy valamennyi beszélt, nekem csak idegizgalmi
nyilvánulás volt. Izgatottak voltak, örvendezőn izgatottak. Dehát mért?
A völgy szélén szétoszlottunk. Zaj nélkül lappangva haladtunk befelé.
A lombokon a reggeli napsugarak rézsutosan szürődtek át. A fü harmatos
volt. Itt-ott egy madár csicsergett.
Én egy társam mellett mentem. Susogva figyelmeztetett lépten-nyomon:
– Lefelé tartsd a puska végét!… Kerüld az avart!… Csitt, csitt!
A szeme a láztól ragyogott. Olykor megállt és fülelt. Aztán megint
halkan beljebb…
Én az erdő békés lakójára gondoltam, a szarvasra, aki bizonyára
gondatlanul legel valamely tisztáson. Nincs annak ártó gondolata
ellenünk! Nem bántja még a kigyót se!
És mi öten vágytól lehegve keressük őt.
Egyszerre megránt a társam. Megállok és nézek amerre a szeme mered. Hát
egy sárga kis őzet látok a bokron túl, amint a naptól és harmattól
csillogó erdei pázsiton legelész.
Társam a vállához emeli a puskáját. Lobban, durran, füst csap el belőle…
Az őz ott fekszik a pázsiton. Csak a lábát rázza, fejét emelgeti.
A társam odafutott. Én nyugodtan követtem. Az őz vállából buzogott a
vér. Ahogy ott álltunk, ránk forditotta szép fekete ártatlan szemét. És
a könny úgy folyt a szeméből, mint az ember szeméből szokott.
Mit gondolhatott az az állat mirólunk?
– No ugye hogy ez remek lövés volt? – kérdezte a társam diadalmasan.
És nagy sáros lábát rátette a haldokló állatra.
Mért nézett diadalmasan? Micsoda diadal egy fegyvertelen állatot
puskával megsebezni? Mért örült az én barátom?
A lövésnek nem örült, mert a puska-durranás fülbántó. Az őz husának sem
örült, mert van mit ennie. Tehát a vérnek örült.
Hát ez a nemes sport?
Hiszen akkor a görény meg a róka nemesebb állat az embernél, mert
egyébbel, mint nemes sporttal nem is foglalkozik!
Vállamra vetettem a puskámat és haza ballagtam.
Hiába, – gondoltam, – én józan vagyok, vigasztalanul józan!
Este a vadászok is megérkeztek. Az erdőőrök beszállitották a
szarvasbikát, az őzet, nyolc foglyot, egy harkályt, két szarkát is.
Csupa holt állat. Reggel még valamennyi élt.
És örvendeztek, boldog dicsekedéssel beszélték, melyik állatot hogyan
érte a lövés? Tehát csakugyan ez a nemes sport! Ezért kelnek fel az
emberek hajnalban, ezért utaznak messze vidékekre, másznak hegyet és
völgyet, bérelnek erdőt, öltözködnek tiroli ódivatu ruhákba; s mily hősi
mozdulatokkal viszik a puskát! Már a vasuti állomáson úgy feszitenek,
mintha legalább is oroszlánvadászatra utaznának! Pedig hát csak a
kukoricásba mennek a kis gyáva nyulakra, ártatlan őzekre, békés
szarvasokra és az erdő boldog madaraira.
És ezt nevezik királyi mulatságnak! Ezt, meg a galamblövészetet, mikor
százszámra lövik a galambot. Jól nevelt művelt urak…
Vacsorakor négy szál cigány is beállitott. Az egyik vadász csakhamar
tapsolással kisérte a nóta taktusát. Megfigyeltem, hogy ő köztünk a
legsoványabb, legidegesebb. És megjósoltam magamban, hogy ő fog
leghamarabb táncolni is.
Vigan ittak, boldogok voltak.
Akkor arra gondoltam, hogy én is alkoholizálom magamat. Méreg ide, méreg
oda! ha boldogságot okoz, megbecsülni való!
Ittam.
Jó bor volt. A benne levő spiritusz-tartalom meggyorsitotta az arcom
vérkeringését. Éreztem, hogy a fülem melegedik. Éreztem, hogy a zene hat
már az én lábam idegeire is.
És tovább ittam.
Annyit ittam mint ők.
Ők csakhamar daloltak és táncoltak. Csókolták a cigányt, és verték a
lábuk szárát. Rajtam azonban csak nem tört ki az alkohol-örjöngés. Én
percről percre azt vigyáztam, hogy hogyan terjed a testemben fokról
fokra az ital mérgező ereje? Hogyan hágtat a halántémig? és hogyan
tekeredik rá a kis-agyamra?
De ittam tovább; ittam pálinkát is, hogy attól olyan boldog legyek, mint
ők!
Reggel felé a társaim olyannyira elrészegedtek, hogy ide-oda kerengtek,
mint a beteg dongók. Nekem már a szemem idegeire is elhatott a méreg.
Kettőnek láttam a lámpást, és soknak a cigányt. Megtapasztaltam a
pulzusomat. Szaporábban vert, mint máskor. De azért józan voltam, józan!
Úntam őket, úntam a beszédüket, tréfáikat, nevetésöket! Mikor aztán
szanaszét dőltek, elosontam. Kocsira ültem és haza!
Tehát énrám még az alkohol se hat!
Meg kell önnek mondanom, hogy az anyám még él, és hogy négy éve házasít.
Eleinte csak mosolyogtam rajta, de aztán az utóbbi évben egyre sürübben
irt rám ebben az ügyben.
Mert nem igen beszélünk egymással, noha együtt lakunk. Ő a kastély egyik
felében, én a másikban.
Ön ebben megütközik, pedig igy van okosan. Az anyám ideges asszony, és
mihelyt két szót beszélünk, a harmadik szó már vélemény-különbség. Ő
aztán boszankodik és kifakad, mint minden ember, akinek bizonyságai
nincsenek. Én iparkodom meggyőzni okkal, világossággal. De ő csak azt
látja, hogy a véleményem ellenkezik az övével, s inkább nem beszél
velem. Csak akkor találkozunk, ha vendég vetődik hozzánk.
Ir hát egy napon nekem… De itt is vannak a cédulák a zsebemben.
Ceruzával irt. Hallgassa:
– _Fiam, szeretném ha megnősülnél. A nőtlen élet, nem tökéletes élet.
Tudod, hogy csak ketten vagyunk._
Feleltem:
– _A házasság annak való, akinek hiányzik valaki, mikor egyedül van.
Nekem nem hiányzik senki. Én egyedül egymagamban is egésznek érzem
magamat, mint az egy-tucat kanál. Komplet vagyok._
Irt:
– _Nem vagy komplet. A férfi nem komplet nő nélkül. A férfi magában
levéltelen fa. A nő a lombja, virága. Nézd meg az agglegényeket, miféle
emberek öregségükben? Egyet se találsz rendes életünek, rendes
gondolkodásunak, rendes érzésünek. Benne élnek a világban, de látszik
hogy nem bele-valók. Idegenek köztünk. A természetre szoktál mutogatni,
a világtörvényre. Most én mutatok oda._
Feleltem:
– _Helyes a hivatkozás a nagytörvényre. Csakhogy abban a házasság
szereteten épül._
Irt:
– _Nem értelek._
Feleltem:
– _A természetben a házasság tiszta vonzalom, szeretet. A társadalmi
házasságban nem szeretet a fundamentum, hanem szerződés._
Irt:
– _Mégsem értelek._
Feleltem:
– _Az államnak a házasság csupán polgártenyésztő intézmény. (Polgár
nélkül nincs katona, sem adó.) Az állam tehát nem törődik azzal, hogy
szeretet-e a kapocs és kölcsönös boldogitás-e a cél? Ez az oka, hogy
széles ajtón lehet bejutni a házasságba, s keskeny ajtón ki, de olyan
keskeny ajtón, hogy mind a hét bőre lenyúzódik annak, aki kimegy._
Irt:
– _Hagyjuk kérlek az elméleteidet fiókban. Fagyaszd velök másoknak a
vérét. Én arra kérlek, hogy házasodj meg. Mert utolsó sarja vagy a
családnak, és ha igy maradsz, teljesen megecetesedel. Vártam eddig, hogy
valamelyik leányismerősünk iránt érdeklődni látlak, de te valahányszor
leánytársaságban vagy, akkorákat ásitasz, hogy az állkapcsod hallhatóan
ropog. Hát kérve kérlek, teljesitsd öreg édesanyádnak ezt az egyetlen
egy kivánságát! Mert csak azért gondolok félve a halálom órájára, hogy
attól tartok, nőtlenül hagylak el!_
Feleltem:
– _Parancsnak tekintem az óhajtását. Jelölje meg, hogy kit vegyek el és
három nap mulva lesz menye._
Irt:
– _Köszönöm, hogy oly engedelmes jó fiam vagy. De mégis azt szeretném,
ha te választanál._
Feleltem:
– _Nekem egyik liba csak olyan liba mint a másik. Merőben fölösleges
tünődnöm azon, hogy melyik gágogjon az udvaromon._
Erre három napig nem kaptam cédulát.
Akkor ismét irt:
– _Hogy tetszik neked Pipi? Bájos leány és angyali a jósága. Vagyona is
van. A családja csupa előkelő ember. Hogy tetszik neked?_
Feleltem:
– _Sehogyse. Már az, hogy egy Paula nevü leány csirke nevet nyomat a
névjegyére, arra vall, hogy valóban csirke-agyu. A jósága… Mi a jósága?
Az hogy az apja erszényéből pénzt osztogat? Osztogasson a maga
erszényéből! Hogy bájos? Az a sok gyürü az ujján, az a nehéz fülbevaló,
gondolatának örökös bálba és szinházba járása, nekem azt mutatja, hogy a
férjét pénz-szerző házi állatnak fogja tekinteni. De ha parancsolja édes
anyám, azonnal feleségül veszem._
Irt:
– _Mit gondolsz Sarolta felől? Az csak müvelt leány! Angolul is ért,
olaszul is! Németül és franciául ugy beszél mint magyarul! Komolysága
éppen hozzád illő. Azonnal felelj._
Mindig azonnal feleltem, depersze a női természet türelmetlen. Hát
feleltem:
– _Sarolta csakugyan művelt leány. Öt nyelven beszél de két =b=-vel irja
az =egyebet= és ahhelyet, hogy =nem lehet=, azt mondja =ki van zárva!=
Hogy értheti a többi nyelvet? ha az anyanyelvét se beszéli tisztán. A
komolysága hozzám illő volna, ha lelki tulajdonság volna mint nálam,
csakhogy nála gyomorbajból származik. Ha parancsolja, feleségül veszem._
Kétnapi szünet következett. Aztán ismét irt:
– _Sáfár Piroska ellen igazán nem lehet szavad. Csupa kedvesség és csupa
zene. Bétóvent úgy játsza, hogy öröm hallani. A családja előkelő
családokba ágazik. Az anyja jómódu özvegy._
Feleltem:
– _Ha valaki kótából rontja a zongorát, az még nem zene-értés. És ha
valaki már reggel nyolc órakor zongorázik, abból ugyan nem lesz jó
háziasszony. A kedvessége? Macska kedvesség. Simul, dorombol. Bizonyára
karmol is, ha kedvetlen. A családja… A családjából csupán az anyját
fogja a férje házába vinni. Az pedig mikor beszél, olyan mintha
kotkodácsolna, mikor pedig nevet, olyan mintha kukorikolna. Aki elveszi
a leányt, elveszi az anyját is, és hallgatni kénytelen élete hosszán át
azokat a hajmeresztő hangokat. De ha parancsolja, feleségül veszem._
Erre aztán hosszu szünet következett. A cédulákon más ügyek jártak. De
az anyám gyakrabban látogatott el a leányos házakhoz, és nekem mindig el
kellett kisérnem. A szeme mindig rajtam állott, valahányszor leánynyal
beszéltem. Szivesen szereztem volna örömet neki azzal, hogy valamelyiket
megkülönböztetem, de hiába, orvosra nem hatnak az emberi bőrnek szinei,
sem a tagok gömbölyüsége, sem a hosszú haj, sem a rózsaszinü pántlikák.
S micsoda fárasztó volt nekem azt a sok csiripelést, csácsogást, és
pápogást hallgatni, amely a női társaságokat jellemzi!
Végre is az anyám belefáradt.
– Fiam, – fakadt ki, – hát nincs egy se, aki tetszene?
Vállat vontam.
– Nekem valamennyi tetszik. De nem vagyok bogár, hogy belerepüljek a
lángba. A házasság holtig való szerződés. Tessék csak emlékezni arra a
szomoru fővárosi úrra, akivel tavaly Osztendében ismerkedtünk meg. A
feleségénél éjjeli látogatót talált. Meg akarta verni, de az erősebb
volt: még őt rugdalta meg. Aztán párviadal következett. Őt vitték haza
lepedőben. Tehát először is felfedezte, hogy a felesége erkölcstelen,
aztán kapott egy csomó rugást a teste különböző részeire, egy golyót a
mellébe, s végül egy itéletet a szentszéktől, amelyben itélik, hogy
tovább éljen azzal a bestiával! Mindez miért? Azért mert elkövette azt a
könyelmüséget, hogy bevezetett a templomba egy leányt, és ott elmondott
néhány szót vele. Ha nem a templomba vezette volna, hanem máshova, se
meg nem csalták volna, se meg nem rugdosták volna, se mellbe nem lőtték
volna, sepedig a világ nem nevetné.
– Dehát minden leány ilyen? Nincsenek jobb példáid a házas életről?
– A sorsjátékon is nyer mindig négy-öt ember. De hány az aki veszit! És
az csak pénzt veszit. A házasság nem olyan lutri. Ott egy életet teszünk
kockára.
Akkor már sirva fakadt az anyám.
Én a sirást nem állhatom. Tudom ugyan hogy az is micsoda. A
tehetetlenség érzetének agybeli izgalma és annak az izgalomnak a hatása
a szemidegek viztartójára. De mégis kellemetlen látni a józan embernek
is.
– Hát ne sirjon édesanyám, – mondottam, – inkább megvallom, hogy egy
leány nagyon tetszik nekem, és hogy a maga kedvéért elveszem.
Egyszerre elállt a sirása. Az utolsó könycsepp még ott ült a szeme
pilláján, de már a szeme mosolygott:
– Melyik az?
Hirtelenében végigfutott a gondolatom a környékbeli leányokon, s
nyugodtan feleltem:
– A Lóri.
Az anyám boldogan csapta össze a kezét:
– No nézd, hogy arra nem gondoltam! Gazdag is, szép is, okos is.
Tündöklően okos! Az való éppen neked! Mikor kéred meg?
– Ha akarja még ma.
Ezt persze olyan elhatározással mondtam, mint aki az orvoshoz azzal
állit be, hogy operálja meg. Véget akartam vetni a zaklatásnak.
Csak akkor kezdtem méregetni igazán a leányt, mikor már a szót
kimondtam. Ki is az a lány voltaképpen?
Ismerni ismertem, hiszen az apja az apámmal jóbarát volt, dehát nem
beszéltem vele életemben tiz szót se. Egy cigány-szemü, vékony orru
leány. Az okosságáról nem tapasztaltam semmit. Csakugy icogott-vicogott
a lányokkal, mint a többi. Aki hangosan nevet, nem okos. Aki rikoltva
nevet, az meg éppenséggel ostoba. Dehát mindegy.
Az anyám persze nem lóditott még aznap neki a lánykérésnek. Megelégedett
azzal, hogy választottam. Vacsorára magához hivatott, hogy mégjobban
megbeszéljük az ügyet. Eltökéltem, hogy mindent ráhagyok. Elvégre bárkit
veszek is el, nem magamnak veszem, hanem az anyámnak. S valóban kell a
házba valami női fiatal lélek. Udvar kutya nélkül, kalitka madár nélkül,
ház asszony nélkül, valóban üres látvány.
Csak arra az egyre kértem az anyámat, hogy látogasson el Lóriékhoz
egyedül, és tapogassa ki, hogy a leány hozzám jönne-e? Mert az én
természetem nem olyan, hogy a szokásos udvarlást végig tudjam csinálni.
Meg fogom látogatni a menyekző előtt lehetőleg mindennap, elmondom
valami szerelmi levelezőkönyvből azokat a diluviális régiségü frázisokat
is, amiket a lányok megkivánnak, de hosszan ez nem tarthat, mert nekem
nem gyönyörüség, hanem dolog. Dolognak is unalmas, mint a nyiratkozás.
Az anyám másnap kocsira ült és odavolt három napig. Beszélt a szülőkkel.
A szülők beszéltek a lányukkal. A leány azt mondta, hogy csodálkozik az
óhajtásomon, mert semmi érdeklődést nem tapasztalt, azonban hozzám jön,
mert méltónak itél magához.
Erre nyeltem egyet.
Az anyám aztán a dicséretek vizözönjével boritotta el a leányt. Hogy
hány évig volt a Szentsziv-klastromban, hogyan ért minden kézimunkát, de
vivni is tud és lőni. És hogy nem zongorázik, hanem inkább hegedül.
Ez az utóbbi dicséret kissé megrezzentett. Mert hallottam már hölgyeket
hegedülni, s mondhatom hogy a tüskés disznó nem borzolja úgy a sertéit
mint ahogy az én hajam meredezett. De aztán arra gondoltam, hogy
időnkint vizet csöpögtetek a hegedüjébe és attól megunja.
Másnap már nekem kellett kocsira ülnöm. Az anyám maga kötötte meg a
nyakkendőmet, s maga válogatott egy akkora csokor virágot, hogy egy
bácskai tehén jóllakott volna vele. És az utolsó szava is az volt
hozzám, hogy a leendő anyóst ne cáfoljam semmiben.
Olyanforma érzéssel indultam útnak, mint aki a fogát húzatni megy.
Három-négy domb, egy köves patak, egy szalmatetős oláh falu, aztán egy
vörösföldü erdő, hirtelen lapály, amelyen _s_-formán görbülő kettős
házsor fehérlik; mind zsuppal fedett; a falu közepén régi divatos köpcös
tornyu templom; oldalt a falutól különálló barna kastély, jókora
parkban, – ez az a hely, ahol nekem asszonyt termesztett az egek ura!
Ahogy a park kőfala mellett haladok, a levegőből valami madárféle
bukfencezik az ölembe.
Nézem, hogy micsoda? Hát egy véres nyaku veréb. Még élt és vergődött a
szárnyával. Kidobtam az útfélre, s boszankodva törülgettem a vérét a
nadrágomról. Ha babonás volnék, – gondoltam, – visszafordítanám a
kocsimat. De én nem vagyok babonás.
A kastélyban áradozó örömmel fogadtak. Az apa, – dudaorru álmos ember, –
megcsókolt, és fiának szólitott. Az anya, – úri ruhába járó kis
parasztasszony, – örömigéket rikácsolt.
– Hát Lórika?
– Lenn van a parkban. Mingyárt jön ő is.
Leültettek. Beszélgettünk mindenféle közömbös dolgokról. A leány nem
jön. Végre is az apó megszólal:
– Eredj le fiam a parkba. Lepd meg. Hátulról fogd be a szemét.
És döcögve nevetett.
Az anya kinyitotta a szalonjuknak a kertre néző ajtaját. Lementem. Egy
helyen haragos női hangot hallok. Mingyárt rá is bukkanok Lórira.
Egy platán alatt állt meggyszin piros blúzban és fekete szoknyában. A
vállán Flóber-puska. Egy tizenöt éves forma ostoba képü kertész bojtárt
szidott:
– Máskor pedig, ha énelőttem állsz, hát levedd a kalapod, különben így
ütöm le.
Azzal olyan gyors pofont rippentett a fiu képére, hogy a kalapja négy
méternyit röpült.
A fiu az arcára kapta a tenyerét és káprázó szemmel nézett reá.
Visszahúzódtam, hogy ne legyek tanuja a pörnek. Megkerültem egy kis
nyirfa-ligetet, és úgy tértem vissza. Már akkor a fiu nem volt ott. A
leány felém lépegetett. Ahogy megpillantott, elpirosodott.
– Nini! – kiáltotta, – kit látok?
És a kacsóját nyujtotta. Mert a férjhez menő leánynak csupán kacsója
van.
– Hát maga vadászik?
– Csak célba lőni tanulok. Parasztfiúkkal holmi apróságokat vettetek föl
és azokra lövök.
Ezt mondva, felakasztotta a puskáját egy faágra és hogy tovább
sétáltunk, az anyám egészsége felől tudakozódott.
Aztán elhallgatott. Jel volt ez arra, hogy nyilatkozhatok.
De én is hallgattam.
Arra gondoltam, hogy ime itt az óra, amelyben kinyujtom kezemet-lábamat,
hogy a házasság békóját rákovácsolják. A nyelvem szinte belefagyott a
számba. Ő is szótlanul lépegetett mellettem a park kanyargós utján. A
kavics halkan hersegett a lábunk alatt.
Megálltam és ránéztem:
Ez tehát az a nőnemü ember, akivel nekem át kell élnem az életemet! A
test vékony, de egészségesnek látszik; a szeme fehére tiszta, tehát
regényeket nem olvas; az arcbőr kellő vérkeringésről tanuskodik; a fogak
kopatlanok; az ajk és fül piros, tehát az emésztés rendes.
– Mondja csak Lórika, – szólaltam meg végre, – a családban miféle
betegségek voltak?
Láttam az arcán, hogy meglepi a kérdésem, mindazonáltal elmosolyodott:
– Itt nem lesz alkalma gyógyítani!
– Mégis.
– Köhögés, nátha… Anyácskám egyszer a kezét forrázta le.
– Őrült nem volt a családban?
– Nem.
– Se tüdővészes?
– Az se.
– Az öreg szülőket mi baj vitte el?
– Nem tudom. De mért kérdez ilyeneket? Remélem, nem nyujtatja ki a
nyelvemet is.
És láttam a szemén, hogy boszankodik.
Válasz helyett elgondolkodva néztem egy körtefagalyra, amelyen négy-öt
kis kék hernyó legelt.
Sohse láttam azt a fajta hernyót.
– Nézze már, – mondottam, – miféle vendégek ezek?
S leszakitottam az egyik levelet, amelyen két hernyócska falatozott.
A leány arcát utálat torzitotta el.
– Jaj! tapossa össze! tapossa össze!
– Mért? Mit vétett magának ez a kis állat?
– Pusztitja a gyümölcsfát! Utálatos! Tapossa össze!
– De Lórika, – feleltem nyugodtan, – ez a néhány kis hernyó nem eszi meg
ezt a nagy fát. A többit a kertész leszedte még tojás korában. Ezek
véletlenül megmenekültek.
– De utálatosak!
– Tehetnek ezek arról? És vajjon csakugyan utálatosak-e? Nézze meg csak
közelebbről, micsoda szép törökszin-kék moár-selyem a ruhájok!
– Én meg nem nézem!
– És nem sajnálja megölni ezt az állatkát csak azért mert utálatos?
– De kártékony!
– Azért, mert megeszik hét-nyolc kis falevelet?
A manó tudja, hogy mért vállaltam ügyvédséget a hernyók mellett. Én
csakúgy irtom, mint más. Talán a leány utálkozása ingerelt ellenkezésre?
Talán a gondolkodásának a belső rugóit akartam előpattantani.
A leány arcán mosolygás jelent meg. – Csipős szemmel nézett reám:
– Maga éppen olyan, mint Adria!
– Ki az az Adria?
– Egy idevaló bolondos leány. Azt hittem, ismeri.
– Adria… Talán Adrien?
– Nem: Adria.
– És mért vagyok olyan mint Adria?
A leány a vállát vonogatva nevetett:
– Azt nem mondom meg, csak… olyan, mint Adria!
Aztán elkomolyodott. Leszakított egy bugába érett fűszálat, és
szórakozottan simogatta.
Eldobtam a hernyót, és hallgatva sétáltunk tovább. Egy fenyőkkel
környezett kis árnyékos téren megálltam.
– Mit gondol, – szólaltam meg, – minek jöttem én ide?
Mert untam már az üres beszélgetést. Eltökéltem, hogy még azon órában
megkérem a leányt, el is veszem, otthon aztán beteszem az anyám butorai
közé, s élek tovább, mint ahogy eddig éltem. Az a fő, hogy az anyámnak
menye legyen!
A leány mosolygó arccal morzsolta a fűszálat.
– Mit gondolok? Hát kell gondolni valamit, ha egy ismerős család
meglátogatja a másikat?
– Én nem vagyok család, én csak egy szál fiatal ember vagyok. Egy
nagyjelentőségü kerités ajtaja előtt állok, már jó ideje…
Itt elhallgattam.
A leány rámpillantott, és a fűszállal játszva, álmatag hangon szólott:
– No, és mért nem nyitott be?
– Hát először is, mert okos ember nem nyit be olyan ajtón, amelynek
belülről nincsen kilincse…
E pillanatban halk zördülést hallok. A lombok közül odalebben egy fehér
batisztruhás nyulánk szőke leány. Megheppenve áll meg, és rám bámul.
– Jaj! – rebegi ijedten, – bocsánat… Azt hittem, magad vagy…
És egy lépést hátrált, mintha vissza akarna futni.
Én olyan szép szál leányt soha életemben nem láttam! És a megjelenése
olyan különös volt: ahogy a zöld lombok közül a fehér batisztruhában ott
termett; sötétkék szeme ahogy rám-csodálkozott, és szelid fehér arcán az
a hirtelen megjelent könnyü pirosság…
Nem lehetett több tizennyolc évesnél. A szeme olyan ártatlan volt, mint
egy hat éves gyermeké.
Lóri megmondta a nevemet, az ő nevét is:
– Adria, a papunk leánya, akit az imént említettem.
Ön bizonyára visszát lát abban a mondásomban, hogy olyan szép leányt
sohse láttam. Nekem magamnak is különös volt, hogy annyira
megdöbbentett. De gondoltam, azért hatott rám annyira, mert a sötétzöld
környezetből előlobbanó fehérruha váratlan volt a szememnek, és a lombok
közül kibukkanó fiatal üde arc épp olyan meglepő, mintha komor fenyőfán
rózsákat pillantanánk meg.
– Nem zavarom a beszélgetésükben? – kérdezte a leány tétován. A
kertalján jöttem be. Nem tudtam Lóri, hogy vendéged van. Ahogy ideértem,
a fák között a te blúzodat láttam piroslani. Nem zavarlak? Remélem nem
beszéltetek valami fontosat?
– Nem, – feleltem Lóri helyett, – a céllövésről beszélgettünk. Maga is
puskával sétál a kertben?
– Óh dehogy.
És Lórihoz fordult. Tréfásan megfenyegette:
– Remélem…
– Nyugodj meg, – felelte Lóri, – négykrajcárosokra lövöldöztem.
Szerettem volna megmondani, hogy egy négykrajcáros véresen bukott a
magasból az ölembe, de hát hagyjuk, ha ez a mulatsága!
A szőke leány mégis gyanakodva nézett reá. Lóri visszanézte büszke
mosolygással.
– Negyven lövés, – mondotta dicsekedve, – és harminc találás!
Képzelheted, hogy a gyerekek milyen boldogok voltak!
És hozzám fordult:
– Az átlőtt négykrajcárosok az övék.
Adria lehajolt és fölvett a fűből egy négykrajcárost:
– Itt is van egy. De nem adom vissza. A mihálydi koldusnak adom, tudod
annak a nagyszakállunak, akire azt mondtad, hogy bibliai alak.
Megengeded ugye hogy annak adjam?
És hozzám beszélve folytatta:
– Nem a mi falunkba való, hát nem igen adnak neki. Meg kálvinista a
jámbor, az is vesztesége. Pedig mijen szépen fújja a zsoltárt:
„_Pe-he-herelj uram pehe-herlőimmel. Ha-ha-harcolj éhéhén
ellenségihimmel._“ Szegény öreg, néha eldanoltatok vele három zsoltárt
is!
A szó kedvesen pergett az ajkáról. A szeme oly bizalmasan állt rajtam,
mintha régóta ismerne. Karját a Lóri karjába füzte. A batisztruhán
átlátszott a karja. Szobrásznak, festőnek gyönyörüség lett volna látni.
De én se szobrász, se festő nem vagyok. Ámbátor ruhán átlátszó kart nem
is láttam még se képben, se szoborban.
Aztán az tünt fel, hogy a szeme milyen meleg. A kék szem többnyire hideg
vagy langyos. Az övé meleg, mint az olasz ég. És valami kimondhatatlanul
szelid és jóságos és vidám, mint a májusi nap.
Együtt sétáltunk tovább a kertben. Adriának néhány szóval elmondtam,
hogy az apám a Lóri apjának jóbarátja volt és hogy az anyámmal róluk
beszélgettünk, azt mondta, látogassam meg őket.
Amig beszéltem, a leány szeme nyugodtan, szinte csodálkozón állt az
arcomon. Igazán különös szem. Úgy hat rám… hogy is fejezzem ki… mint,
mint ha a vas érezne és mágnessel simogatják végig…
Engem a világon semmi se érinthet olyan mélyen, mint a szem. Nem
mindenkinek a szeme. De a nyugodtan néző tiszta szem mindig megérint.
Miért? Mert abban már nemcsak az optikai szerkezetet látom. A szemben
van valami. Mondjuk: a lélek. A nagy _nem tudom_ világából egy erő. De
az ő szeme különben is… egy mennyből szállott szempár.
A leány mintha magában beszélne, megszólalt:
– Magának el kellene vennie Lórit.
Erre az lett volna a válasz, hogy hiszen éppen azért jöttem. De a
nyelvem nem mozdult reá. Valami különös érzés bágyasztott el. Az a
kékszemü leány úgy jelent meg nékem olyan váratlanul, olyan ünnepiesen,
mint Éva a teremtés hajnalán. És ő mondja, hogy el kellene vennem Lórit!
De mindez csak egy percnyi ellágyulás volt, mint mikor télen a kályha
mellett elálmosodunk. Csakhamar felocsudtam.
A leányok egymással beszélgettek.
– Mit dolgoztál ma? – kérdezte Lóri mosolyogva.
És Adria felelt:
– Mért kérdezed ezt nevetve?
– Mert arra gondoltam, hogy talán megint csigát ragasztottál.
Hozzám fordulva folytatta:
– Minap egy csigának a házát ragasztotta meg enyvvel.
Adria mentegetődzött:
A csiga még élt. A gyerekek a falhoz vágták… Elvégre annak a csigának a
háza mindene…
Fiatal hársfák közé értünk. A krétás homokból csinált kerti utat kövér
iriszek szegélyezték. Éppen virágzottak. Lóri letört két virágot, és az
egyiket Adriának adta, a másikat a keblébe tűzte.
– Köszönöm, – mondotta Adria.
És megcsókolta a virágot olyan szeretettel, mint ahogy az anya csókolja
a gyermekét.
Nekem az a mozdulat megint valami kedves volt.
– Látom, hogy maga szereti a virágot, – mondottam.
– Szeretem, – felelte, – hát hogyne szeretném! Különösen az írisz kedves
nekem! Ez a finom kék patyolat az Isten szövő kezének remeke. És nekem
olyan, mintha minden virág élne, gondolkodna, mint mink, és szeretne
bennünket. De azt gondolom, fájdalmat nem érez a virág.
Rám nézett, hogy én is így vélekedek-e? Aztán hogy én bólintottam,
folytatta:
– És azt gondolom, hogy az élete csupa boldogság. Mihelyt kifeslik a
bimbóból gyönyörüséggel tartja az arcát a meleg napsugárnak,
gyönyörüséggel fürdik éjjel a harmatban, és mikor a hársfák árnyékot
teritenek reá, az is boldogság neki. Te hogyan gondolod, Lóri?
Lóri mosolygott:
– Te csak a régi képzelődő maradsz. A virág virág, semmi egyéb. A
természet játéka épp úgy mint a sár. Az bizony se nem érez, se nem
gondolkodik.
Ez volt az én véleményem is, de amazt mégis jobban szerettem hallani.
Adria elkomolyodva rázta a fejét:
– Csalódol Lóri! A virág az Isten művészete; épp úgy mint a holdfény, a
szivárvány és az emberi arc. A művészet arra való, hogy nemesítse az
embert. Amikor virágot csodálunk, a lelkünk fölemelkedik.
Elképzelheted-e, hogy a leggonoszabb ember gyilkos gondolatot tud
forgatni az agyában, ha egy csomó gyöngyvirágot szemlél?
És a kezében levő nagy kék virágra gyönyörködött.
– Milyen szép! Milyen szép!
Hirtelen Lórinak nyujotta:
– Csókold meg!
Lóri mosolyogva vont vállat, és megcsókolta a virágot.
– Csókolja meg maga is!
Megtettem, amit kívánt.
Gyermekes volt a magaviselete, de oly kedves, hogy úgy gyönyörködtem
benne, mint ő a virágban.
Itt úgylátszik, mintha magamat cáfolnám, az előbb emlitett józanságomat.
Dehát kérem, ha józan vagyok is, a só nekem is só-ízü, a cukor nekem is
édes, és az akácvirág nekem is jószagu.
Egy tiszta-vizü patakocskához érkeztünk. Lóri csak neki iramodott és
átugrott rajta. Adria habozva állt meg. Oldalt egy kiálló követ nézett a
víz közepén. Odakerült. Kedvesen fogta fel két ujjal a fehér
batisztszoknyát, és formás sárga cipőjét a kőre nyujtotta. Megtapogatta
előbb, hogy nem billen-e félre? Csak azután lépett reá.
– Mily gyáva vagy! – kiáltotta Lóri.
Én is a kövön mentem át.
Ahogy tovább sétálunk, látom, hogy a kerti úton mintha egy fekete zsinór
heverne keresztben. Hangyanép. A lányok is meglátták. Adria visszatartón
emelte föl a két kezét:
– Rájok ne lépjenek!
– Nyugodjék meg, – feleltem, – nem lépünk rájok.
Lóri unatkozó hangon szólott:
– Nyugodt lehetsz: a doktor még a hernyókat se tapossa el.
Adria örvendő arccal nézett rám és tapsolt:
– Bravó! Végre egy _ember!_
Oly őszinte lelkesedéssel mondta ezt a szót: _ember_, hogy lehetetlen
volt benne meg nem érezni a legnagyobb dicséretet.
Érdekes, hogy a nők százszor annyit beszélnek, mint a mi férfiak, de
századrésznyi a szótáruk a miénkhez képest. Hanem amit ki nem tudnak
fejezni szóval, igével, jelzővel, kifejezi a hangjuk zengése, a szemük,
az arcuk mozgékonysága.
Ahogy ő kimondta az _ember_ szót, az egy óda volt, szavak nélkül.
Megértettem.
Átléptük a hangyákat és Adriához fordultam:
– Mondja, kis Adria, kitől tanulta maga ezt a szép gondolkodást?
– Szép gondolkodást? Az irgalmat az állatok iránt? Nem tanított engem
arra senki.
– Bizonyosan az édesanyja.
A leány szomorún pillantott reám:
– Anyám? Nem ismertem őt.
– Akkor bizonyára az édesatyja…
Elmosolyodva rázta a fejét.
– Nem. Atyámmal én mindig harcolok az állatokért. Ő is eltapossa a
hernyót, ha nem látom. A hangyát is. Azt véli, hogy minden bogár
ellensége az embernek. Pedig ugye nem igaz? Az a sok kis élet nem tudja
mi az ember? A minap, hogy nálunk is így táboroztak a hangyák, szőnyeget
vittem ki a kertbe és nagyító üveget. A hangyák ilyen vékony vonalban
haladtak át a mi kertünk útján is. Föléjük hajoltam. Nem zavarodtak meg,
tehát nem láttak. Talán felhőnek véltek. De bizonyosan nem tudták, hogy
én is élő élet vagyok. Pedig okosak! Milyen okosak! Tudja mit csináltak?
– Verekedtek.
– Nem. Költözködtek. A gyermekeiket szállították. Megfogták egyenkint
derékon, és úgy vitték őket. Száz meg száz hangya-gyermeket! Bizonyosan
elromlott a régi lakásuk, és ujba költöztek át.
És álmodozva nézett maga elé.
Aztán elmosolyodott:
– Igazán védi a hernyókat? Én örülök, ha egy-kettő megmenekül. Mert
télen mind összeszedjük a hernyófészkeket és elégetjük. Azokat nincs
miért sajnálni. Tojások. Nem éreznek. De mikor már kibujnak s örülnek a
napfénynek, boldogan összebujnak és eszegetik a gyönge levelet. Akkor
már sajnálom őket, ha bántják. Mert akkor már az a kis hernyó _él_.
– Igaz.
– És olyan érdekes, mikor a hideg reggeleken összebujnak! Finom fehér
fátyolsátorukban úgy összebujnak. Jó testvérek. A fátyolon néha apró
harmatszemek csillognak, mint a gyémántpor…
Rám nézett:
– Hát a pókkal hogy van maga?
– Békességben, – feleltem kitérően.
– No én nem vagyok velök békességben. Ha meglátok egyet, rögtön poharat
borítok rája és kivetem a kertből. Azok gonosz állatok! Az emberek közt
is vannak gonoszak. Az állatok között is. Hanem télen mégis irgalmazok
nekik. Akkor üres üvegekbe gyüjtöm őket és szállást kapnak az ablakomban
tavaszig. Maga megöli őket?
– Nem, – feleltem határozottan. De mondja, kedves Adria, ugye az
édesatyjától tanulta ezt?
– Mit?
– Hogy az állatokat ennyire védelmezi.
A leány mosolyogva rázta a fejét.