Lu. A székre, méltóságos uram, ne a szék _mellé_.
Államtitkár. Forró köszönet az igazán praktikus tanácsért.
Lu. Hallom, ön ittas, államtitkár!
Államtitkár. Valóban, asszonyom.
Lu. Csodálom. Egy államtitkár!
Államtitkár. Emberek vagyunk!
Lu. Egyáltalán, hol államtitkár ön?
Államtitkár. A minisztériumban.
Lu. És mit államtitkol?
Államtitkár. A személyi ügyek referense vagyok… tőlem függnek a címek, a
rangok, tanácsosok, főtanácsosok!
Lu. Ez mind öntől függ?
Államtitkár. Igen. Ezek kényes dolgok, és állítólag bennem van a legtöbb
tapintat az összes élő államtitkárok közt.
Lu. Hatalmas ember! És képzelem, milyen szigorú!
Államtitkár. Bizony! De ha valaki csak egy kicsit is kedves hozzám… oh,
elragadó asszony… annak olyan vehemenciával állok szolgálatára, hogy…
_feléje nyúl_.
Lu. Mily fájdalmas meglepetés, államtitkár! Ön nyulkál?
Konrád. No! No!
Államtitkár. Mi az, féltékeny vagy?
Lu. Ő borzasztóan féltékeny! És ön ne felejtse el, hogy ön egy kimondott
érzéki férfiszépség! _Konrádhoz_. Mondja, az államtitkár urat is meg
tudná ölni?
Konrád. Önnel kapcsolatban feltétlenül. Nyugodt ember vagyok, de ha egy
nő ilyeneket mond, elvesztem az eszemet.
Államtitkár. Zavarok talán?
Lu. Nem, nem. Csupán társalgunk.
Államtitkár. Miről?
Lu. A férjemről volt szó.
Államtitkár. Ah, ez engem is érdekel. Kit ne érdekelne a boldog férfi,
aki ilyen kincset bír! Ezt az arcocskát! Ezeket a kezeket! Ezeket a
lábakat! Ezeket a mellecskéket!
Lu. Pardon! Mely ledér hang?
Konrád. Barátom, más tónust kérünk, őnagysága férjes asszony, egy
előkelő ügyvéd neje.
Államtitkár. Ah!
Lu. Hát mit gondolt?