A fiatalabb Glubovitz jóformán suhanczkorában került fel a fővárosba, de
már akkor se igen látszott meg rajta, hogy vidéki. Roppant finoman
öltözködött s a modora is olyan előkelő volt, mint valami hivatalnoké. E
miatt valami megkülönböztetett szivességgel bántak vele a boltosok, a
kiknél segédkedett. Csak ugy szóltak hozzá: Szabad kérnem Glubovitz ur,
kérem, sziveskedjék Glubovitz ur... És különösen kitüntették az
asszonyok, a vevők. Órákig elültek az áruasztal előtt a törpe zsöllyéken
s várták, a mig Glubovitz ur mással végzett, hogy rájuk került a sor,
mint a patikában. A többi segéd azalatt a pudli körül ácsorgott s
jóformán csak a keze alá adtak holmit, a mint parancsolta. Azalatt pedig
alattomosan pislogtak reá és névtelen levelekkel igyekeztek bemártani a
főnöknél. Glubovitz mindennel szemben érzéketlen maradt. Azzal az
elegancziával szolgálta ki a hölgyeknek a csipkét, szalagot, fodrot,
mint a bankár a grófokat a büróban; szó nélkül jött, ment, pontosan,
mint valami óramű, senkit se engedett közel magához, hozzáférhetlen,
hideg, mindig frissen vasalt uri ember volt, a kinek csak akkor villant
meg a szeme, ha sok pénzt olvasott. Ilyenkor lázas, mohó vágygyal tüzelt
le a pillantása a bankókra és reszketett a keze. Különben egy
viczeházmesternél volt hónapos ágya s retket, vagy ha éppen pazar
kedvében volt, turót vacsorázott. Ebből a vizes lyukból, a mosókonyha
mellől indult ki minden reggel a sok nagy ház közé, a mik közül néhányat
már kiválogatott magának akkorra, a mikor sok pénze lesz s a kiéhezett
ember végtelen étvágyával nézte a sok boltot, a mit majd mind fölfal, ha
egyszer elég pénze lesz ahhoz, hogy a maga kezére kezdjen üzletet.
Igy élt ugy tiz esztendeig s akkor aztán fölmondott a főnökének s a
szomszédban bérelt egy kétakkora boltot, mint a milyenben eddig szolgált
s bevonult belé, mint egy fejedelem. Sok ládával, szövettekercscsel
megrakott kocsi kisérte s hátul egy egylovas szekér hozta a nagy,
kétajtós kasszát, a mit nyolcz legény czepelt be rudakon a sarokba
mindjárt a gázóra mellé. Oda készitették el az irodát is csupa
üvegfalból s beállitottak két iróasztalt is. Egy tekintélyeset a főnök
urnak s egy kicsi szerényet a fal mellé valami hivatalnoknak, a ki majd
a könyveket vezeti.
Akkor irta az öreg Glubovitzné levélben, hogy jó volna talán a nagyobbik
fiunak is Budapestre jönni. Csinálja be valahová az öcscse, vagy adjon
neki egy kis állást vagy valamit, szerényet. Nem sok kell neki, csak
éppen hogy éljen. A fiatalabb Glubovitz erre irt, hogy csak jöjjön a
bátyja. Azt gondolta, hogy ugy is szüksége lesz valami megbizható
emberre, fölhozta tehát Adolfot és beültette maga mellé az üvegirodába.
A bátyja azonban falusi volt, nem igen ismerte ki magát itt az urak
között. Esetlenül, a nagy testü emberek tempós lassuságával mozgott,
dörmögve, nagyokat nyelve beszélt s a mikor már néhányszor kegyetlenül
leszidta az öcscse, óvatosan vigyázott, hogy ne mondjon valami olyast, a
mire az megint ostobának meg marhának mondja el. Különben egészen jól
elvégezte a dolgát a sok üzleti könyv között, a melyeket mintha
egytől-egyig hozzámértek volna; dolgozott három ember helyett. A fiatal
Glubovitz különben alul tejüveget vágatott az iroda falába s ilyenformán
a vásárló nagy uri közönség szemét se zavarta a nagy falusi zsidó, a
mint neki dülve a könyveknek, széles háta kifeszült a zsiros, kopott
barna kabátból.
Azonközben hire ment a fiatal Glubovitz szép nagy üzletének otthon is,
és felkivánkoztak az öregek. A vén Glubovitz sétálva pipázni akart a
szép boltban, a mama pedig csak nézni a sok csipkeholmit és simogatni a
szemeivel a selyem és bársonyfélét. Különben azt is irta, hogy szeretné
valami jó tanárral megvizsgáltatni magát, mivelhogy napról-napra
nehezebbnek érzi a gyomrát meg a lábait s azt hiszi, hogy vizkórsága
van. Az idősebb Glubovitz, az Adolf megijedt erre. Nagy keze reszketve
ügyetlenkedett a könyvekben, sürüen törülte a szemeit egy nagy kék
keszkenővel.
--A mama, a mama,--motyogott s idegessé tette az ifjabb Gluboviczot, a
ki már nem volt ennyire naiv. Rákiabált a nagy aggodalomba egészen
belebutult emberre, hogy ne marháskodjék s fogja be a száját. Azt
mondta, hogy ő tovább lát az orránál. A mama föl akar jönni a nyakára,
annyi az egész. A vén fiu, az Adolf belebujt a könyvekbe és rázta a
fejét.
--Nem igaz, nem igaz.
Hogy mennyire igaza volt az Adolfnak, az hamarosan kisült. Az öreg
asszony állapotát veszedelmesnek tartotta a tanár s azt mondta, hogy jó
lesz mindjárt ott tartani a szanatóriumban. A három Glubovitz visszament
a boltba s az öreg, a falusi mindjárt meg is engedte magának azt a
gyönyörűséget, hogy sétálva pipált ott, a hol az uri dámák alkudtak a
sok czifra semmiségre. Rémülten lökdöste be az üvegketreczbe a kisebbik
fia. Mig maga előtt taszigálta, azt mondta neki:
--Parancsoljon beljebb kerülni, tessék...
Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy az a nagy csizmás, falusi zsidó az
apja. Az Adolf tájékozatlanul, bután bámult reá s csak akkor jött
méregbe, a mikor az öcscse már künn tárgyalt a dámákkal a boltban. Az
apja azonban keményen lehordta:
--Te mindig olyan nagy barom voltál, hogy megijedtek tőled a népek.
Igaza van neki. Finom ember kell az üzlethez, finom...
Különben a vénebb Glubovitz fiunak anyai részről is kijárt a maga
porcziója, a mikor befőttet meg narancsot vitt a szanatóriumba. A
nyögős, mindig panaszos öreg asszony se igen válogatta meg a szót, ha
ezzel a nagy, esetlen ficzkóval beszélt. Sírt, ha megforgatta a feje
alatt a párnát s a térdével meglökte az ágyat s azzal aludt el, hogy
leszedett a vén fiuról minden becsületet, mig mind nagyobbakat és
nagyobbakat pislantott s fáradtan, inkább nyögve tudtára adta a
véleményét.
...--Gyula más... Abban örömöm telik... Finom szép üzlete van. Ő maga is
urfi... Te utálatos bivaly, ugy lökdösöl, de ugy...--Ilyenkor már nehéz
lélekzettel, erősen szuszogva elaludt s a nagy bivaly Adolf, sóhajtva
járta körül az ágyat, hogy betakarja a fölfuvódott formátlan testet.
A tanár különben nagyon hallgatagon viselte magát, mint a tudósok
általában, hanem egyszer mégis megmondta az Adolfnak, hogy a vén
asszonyra már ne igen sokáig számítsanak, mert egyszer csak elmegy.
Máskülönben nagyon nehézkes, de ha eljön az órája, akkor olyan fürgén
kilibben ebből a világból, mint egy kis lepe. Csak a szivére kell, hogy
menjen a viz,--mondta némileg népiesen a tanár ur, hogy az Adolf is
megértse--s akkor aztán vége.--Akkor nap erőszakkal kellett eltávolítani
Adolfot a kis üvegirodából, mert kihallatszott a görcsös, csuklós
zokogása a boltba. És ekkor történt meg az, hogy a mikor az öcscse már
nagyon durván szidta, a vén fiu fölkapta az egyik nagy könyvet s agyon
akarta csapni a finom uri boltost. Szerencsére nem sok uri dáma volt az
üzletben éppen abban az órában.
A vége pedig az lett a dolognak, hogy egyszer csakugyan a szivére ment
az öreg asszonynak a viz. Az öreg Glubovitz már vagy három nap óta
mellette volt a szanatóriumban. A két fiu pedig éppen fenn volt a
raktárban, a mikor lenn a kis üvegbüróban csengett a telefon s a tanár
beszélni akart valamelyikkel a testvérek közül. Egy kis szőke segéd
szaladt a telefonhoz s aztán meg fel a raktárba elmondani, hogy mi az
izenet; ő maga is izgatott volt egy kicsit s a mikor lejött, kocsiért
rohant.
Az öregebbik Glubovitz ugy rohant le a kis csigalépcsőn, hogy majd
összetörte magát, hátul pedig erélyesen rákiabált a másik.
--Micsoda buta szaladás... senki se kerget...
--A mama, a mama.
--Azzal nem segitsz rajta, ha kitöröd a nyakad.
Akkor már leérkeztek a boltba s a gazda intézkedni kezdett.
--Krausz! Üljön a pénztárhoz. A Liza kisasszony menjen le a pinczébe s
mig visszajönnénk, nézze meg a japán selymeket. A mi csak egy kicsit
nyirkos, azt külön kell tenni. Majd én aztán gondoskodom róla. Fekete ur
menjen a vámházhoz. Hol van Fekete ur?...
Fekete urat előbb elő kellett keresni, mert nem volt a boltban. A vénebb
Glubovitz ész nélkül szaladgált künn az udvaron, meg benn a pinczében,
mig előkereste valahol. Ugy hozta, mintha rabot sürgetne a biró elé s
izgatottan pusmogott az öcscsének.
--Siess kérlek. Menni kell már.
Mérgesen felelt a fiatalabb Glubovitz:
--Csak intézkedni kell előbb, vagy mi?
A vénebb igazat adott neki, de szorongva leste, hogy vége legyen már a
beszédnek.
A mikor még egyre halmozta egymásra a sok utasítást az öcscse, szembe
került vele a pudli mögé s lihegve, kinban könyörgött neki a szemével,
hogy siessen. Az ifjabb Glubovitz pillantása párszor bosszankodva
siklott rajta végig, de végre is méregbe jött a gazda s csunyán lehordta
az okvetetlenkedő vén fiút.
--Eredj a pokolba! Hagyj nekem békét! Ugy hagynád itt az üzletet, mint a
kocsis az istállót, hogy pusztuljon benne minden. Szégyeld magad!
--Szégyenlem, de gyere, kérlek szépen. Talán már nem is találjuk
életben.
--Hogyne, mert olyan könnyen megy az.
--Elég könnyen, gyere Gyula, gyere.
A fiatalabb most már igazán dühbe jött.
--Hallgass! Nem vagyok kiváncsi az óbégatásodra. Én nem vagyok
magadfajta vén szamár, fogd be a szádat. Kérem a Gizi kisasszonyt.
A kisasszony nem igen sietett, s az öregebb Glubovitz a sorsába
beletörődve, csendes megadással várt hátul, nekivetve a hátát egy oszlop
batiszt kelmének.
--Gizi kisasszony, ne mulassa el a napot az inasokkal!
--Nem, kérem.
--De igen, kérem. Ha szüksége van rá az embernek, sehol se találják.
Tartsa itt az orrát! Menjen fel a raktárba s a nyári holmiban csináljon
egy kis rendet.
Hátul csendes, rekedtes hang szólott bele a beszédbe.
--Gyere már.
Mérgesen riadt rá a vén vidékire a fiatal Glubovitz.
--Intézkedni csak kell! Hívják ide a Ferenczet!
Mindenfelé kiabáltak:
--Ferencz! Ferencz!--Hátul pedig sötéten bámult a sok ember közé az
öregebb Glubovitz.
Végre elindultak. A fiatalabb testvér az egész uton szidta az öreget.
Azt mondta, hogy még ez se jutott az eszébe, az se, ilyen hajszában az
ember mindent elfelejt... A vén fiu pedig nyögött mellette:
--A mama, a mama...
A szanatóriumban szomoru csend fogadta őket. Mikor az öregasszony
szobájához értek, éppen kifelé jött a tanár.
--Már késő kérem. Meghalt.
Az öregebb testvér neki vágta magát az ajtónak... Lihegett a melle s
ordítani kezdett mint egy nagy állat.
--Mama, mama!
Az öcscse csitította.
--Ugyan hallgass! Ne bolondulj meg... Összeszalad a ház...