1.
Nem tudom, szólt a lyány, nem tudhatom,
Mi az, ami sarkad alá terel,
De mindenemet teneked adom.
S az ember visszanézi és felel:
Életem adnám boldogságodért,
Nem tudom, mégis mért taposlak el.
Nézd, szólt a lyány, ajkam csókosra ért,
Vállam keskeny, de elfér rajt fejed
S bőröm kigyúl, ahol a kezed ért.
S az ember int: A hely be nem heged
Fogam nyomán, s nyakadra rá lesz irva
„Bélyeges. Már valakije lehet.“
2.
Tavasz volt. Hűs. A favirágok szirma
Didergve hullt, s utánuk a fehér
Viráglevélkék, mint a hó a sirra.
Gyilkos, gyilkos találkozás: a tél
S a rosszkor jött tavasz. A szerelem,
Mely csak gyászt ad s meleget nem igér.
S virágmulasztó. És gyümölcstelen.