I.

Az ujságiró egyedül üldögélt a Veres Rákban.

A Veres Rákot azért nevezték így, mert valamikor itt volt Széles Pongrác

néhai polgármesternek a kedves sörözőtanyája, s az ő becéző neve volt

ez. Később aztán elfelejtették a név eredetét, hogy nem a ház, hanem a

vendég volt a veres rák, s az uj bérlő, hogy alapja legyen a névnek,

csunya nagy vörös rákot festetett a vendéglő homlokzatára. Szegény

Széles Pongrác polgármester utolsó emléke is elveszett ezzel, már csak

az öreg fizikaprofesszor szokta elmondani a név eredetét. Ugyanis nem

azért hivták Széles Pongrác uramat veres ráknak, mintha veres lett

volna, vagy hátrafelé vitte volna a város ügyeit, mint a rák. Derék

fekete kun ember volt és nevezetes lépéssel vitte előre a dolgát:

főbiróból ő lett először polgármesterré. Hanem megvolt az a szokása,

hogy Pongrác estéjére, ha a föld alól is, de minden esztendőben rákot

keritett. Pongrác májusban van s ilyenkor legfajinabb a rák. Meg is

szokták, hogy minden felköszöntőbe benne legyen a nevezetes rák. Történt

azonban, hogy egyszer hogy, hogynem, elmaradt. Valahol elakadt a követ,

mert csalán között hordóban hozták a rákot messze földről s nélküle

kellett a Pongrácot köszönteni. Volt is a szónokoknak baja, mert mind

elkészült a rákászásra s mind szóvá tette, hogy nem könnyü most

örvendeni, mert nincsen rák. Széles Pongrác ekkor felkiáltott:

– Guta üsse a rákját, ne azt dikciózzátok: itt vagyok én veres rák!

Mikor ezt az ujságirónak a fizikai professzor elmesélte, ez kicsinylő

gúnnyal nézett az öreg úrra s legyintett.

– Jámbor világ volt az, tanár úr, mikor efféle anekdótás eset az egész

várost hipnotizálni tudta s a városban feneketlen volt a sár.

A fizikaprofesszor megbántva fogott magyarázatokba, hogy nem kell azért

úgy lenézni a régi világot: az emberi boldogságot nem az anyagi dolgok

teljessége adja, hanem a lelki harmónia…

Ez az egy valóban hiányzott az ujságirónál. Most is szokott

savanyuságával rágta britannikáját. Fanyar volt és epésen keserü. Az nem

bántotta, hogy összesen tizenkét krajcár az egész pénze, az se, hogy

reggelig még Göre-utánzatokat kell irnia a „Kotkodács“ címü, maga

alapitotta élclapba, hanem azon dühöngött, hogy az Akadémia megint

kiadta a Karácsonyi dijat.

Egyedül ült vacsora utáni időben s várta, hogy valaki bekerüljön a

nagyvendéglőbe, aki előtt legalább kiönthesse a keserüségét. De hogy

senki sem jött, magában beszélgette, hang nélkül ki-kimondva a szókat:

– Tehetségtelen marhák, őrült szemgolyók…

Ő maga ugyan még sohasem pályázott, de itt az Alföld néma fészkében

egyedül remetéskedve, az volt életének egyetlen vigasztalása, hogy

dühönghetett mindenre s mindenért: ellenőre volt az irodalmi életnek. Ha

ősszel a szeme elé kerültek az Akadémia drámapályázatai, elkezdett

fölfelé ömleni a vér az agyáig, valami ihlető kivánkozást érzett a

munka, a siker, a pénz után s két-három napig szidott mindenkit, aki

_beérkezett_. Mikor pedig tavasszal a döntéseknek a hirét látta, akkor

felülről lefelé folyt benne a vér, dühöt, irigységet, fanyarságot érzett

s ujabb két-három napig egyebet sem csinált, csak ontotta az ujabb

pocskondiázásokat: leszidta a pesti klikkeket, amelyeknek Koboz olyan

őszintén találta kimondani a jelszavát:

Uram, lángész lobog önben!

Uram, önben nemkülönben.

Prém József, prémjóska… abban az időben mindenütt ez a név szerepelt. Az

ujságiró, aki megrekedt csodálatosképen, egy teljesen kulturától immunis

talajon s szegényes tengődésével jelezte, hogy azért lehetne itt valamit

csinálni egy kicsit több energiával, több tehetséggel és több

életkedvvel… egy rettenetesen szomoru korban ujságirásból élt meg olyan

helyen, ahol még kölcsönkönyvtár sem volt. Az úri kaszinó könyvtárában

az utolsó könyvet a mult nemzedék vette. Az ujságiró szegény, mint egy

beteg szőke moszat tengődött az ellenséges vizeken, beesett arccal,

csendesen, igénytelenül és senki sem sejtette, hogy valóban tehetsége

lett volna valamire, csak az élclapja némelyik számában pattant ki

belőle valami finom, groteszk, humoros forgács, amely a legnemesebb

anyag töredékének tünhetett volna fel, ha hozzáértő szeme elébe kerül.

Kilenc óra után bejött a Veres Rákba dr. Koncz, fiatal ügyvéd.

– Szervusz.

Leült hozzá az ügyvéd, akitől már ez a mozdulat, hogy vacsora után

felállt s eljött, kijött a házból és leült a vendéglő fehér asztalánál

egy kis beszélgetésre, ez már valami tett volt, valami csirája a távoli,

ismeretlen, izgalmas élet utáni vágynak. Mert a többiek, aki csak ebbe a

városba került, szépen otthon ült és lefeküdt. A gyerekeivel tanult,

vagy a feleségével pletykált és bebujt az ágyba és aludt és nem is

emlékezett rá, hogy egyetemi éveiben éjfélutánig üldögélt a kávéházban

társak közt, heves eszmecserében s ingerlékenyen s minden kulturacsirát

befogadni készen.

Dr. Koncz előtt az ujságiró addig beszélt, addig beszélt irodalmi

problémákról, nagy lehetőségekről, sok mindenről, aminek máskép kellene

lennie, mig az odaszólt a vendéglősnek:

– Grosz úr, tudja, mi ujság?

– Mi kérem, doktor úr?

– A gyalpári legelőt mégis kiadják bérbe.

Bánta is az ujságiró a gyalpári legelőt, a közmunkaváltságot, a kis

tóban nagyokat faldosó csukák dolgait és marakodásait, városunk jövőjét,

a képviselőtestület holnapi gyülését… Neki ott nem volt soha ügye, neki

az mind arabusul volt, amin ott versengtek. Az ő lelke hosszu csápokat

bocsátott ki messze, messze, Budapestig s amennyire nem látta és nem is

sejtette, mi történik itt körülötte, olyan jól tudta a pesti iróknak

minden dolgát, egész életét. Odafent élt Budapesten, bár testileg

idelent volt Kunterebesen, tudta jól, mennyit fizetnek ennél s annál a

lapnál egy tárcáért, mi a fizetése egy vezércikkirónak, egy krokistának,

egy riporternek. Tudta, melyik szinháznak most hogy megy, melyik darab

mit ér és hogy ütött be, tudta, kik, milyen klikkbe tartoznak, tudta,

Budapesten mi, hol van, ismerte a kávéházakat, orfeumokat, személyesen

ismerte az összes marhákat és gazembereket, akiktől az irodalom semmit

sem várhat, s akiktől lehetetlen vidékről érvényesülni… és sohasem volt

Budapesten.

Egyszer irt egy tárcát, elküldte Rákosinak és az rögtön kiadta. Pár

biztató szót is kapott s ettől úgy fellelkesült, hogy többet sohasem

érezte szükségét, hogy egy ujabb tárca erejéig koncentrálja magát. Neki

elég volt lelkileg, hogy érezze, hogy abban a pillanatban, mikor kilép,

úgyis nyitva előtte minden… s nem lépett ki soha.

– A mandzsettám ujjából kirázok olyanokat, amilyeneket azok ott vért

izzadva nyögnek ki – mondta s ki volt elégitve.

A nyomdásztól, aki a lapot csinálta, kapott egy butorozott szobát,

minden napra egy forintot s koronként egy-egy tizest. S élt. Ah persze,

ha neki egyszer háromnapi nyugalma lett volna, hogy valamibe belefogjon…

Volt egy kedves témája, egy bohózat, ami pénzt hoz, abban olyan ötletek

voltak, hogy óriási. Volt például egy zsarolási ideája vidéki hirek

által, pukkasztó hatásokat lehetett volna vele elérni.

Egyszer csak nyilt az ajtó s bejött rajta két fiatalember. Egyik

Surányi, a polgármester titkára, másik a tanitó.

Az ujságiró unottan nézett a két alakra. Ezek az ő mindennapi hizelgői.

Két hülye, ahogy ő szemtől szembe szokta őket tisztelni. Azok közül a

sajátságos vidéki irodalmárok közül valók, akik a nyomtatott betü

ópiumszivói.

Letelepedtek az ujságiró mellett s a tanitó titokzatosan szólott:

– Lehet még a lapba valamit beleszoritani, kérlek alássan.

– Nem lehet.

– De kár.

Az ujságiró elnézett messze, egész a cserépkályháig.

Koncz dr. érdeklődve kérdezte:

– Mi az tanitó ur?

– Művészi hir.

Koncz dr. elnevette magát.

– Helybeli?

– Igen, ügyvéd ur.

Szőke szempillái olyanok voltak éppen, mint az ököré s a szeme is olyan

álmosan és egyszerüen nézett. De bent, a széles és fehér homloka mögött,

mozgott valami s valóságos grafomániában szenvedett. Éjjel-nappal tudott

irni s mérhetetlen sok papirt fogyasztott ez a derék tanügyi ember.

– Van itt is művész azért, terem az itt is. Itt van a holnapi lap

számára egy cikk, csak ki kell adni. Megirtam.

És önérzetesen fel is olvasta.

– _A kis művész_. Mátyás Bálintnak hivják azt a kiskunterebesi fiut, ki

még csak négyéves, de hangszerét, a húzómuzsikát oly meglepő ügyességgel

kezeli, hogy e tekintetben a hallgatóját valósággal bámulatba ejti. Neki

népdal, valcer, induló mind csak bliktri, úgy kiszivattyuzza kis

hangszeréből a legsikamlósabb futamokat, mintha már legalább is

zeneakadémiát járt volna, pedig az egész gyerek majd csak akkora, mint a

muzsikája. Igazán ritka nemzeti tehetség és nagyon megérdemli az

érdeklődők figyelmét.

Várta a hatást; Koncz dr. nevetett, a polgármester titkára, aki még

Kunterebes és Vidékénél is csak a titkos irók közé tartozott, faarccal

hallgatott s még az ujságirónál is jobban lenézte a tanitó cikkét.

– Még van egy másik, ezt különösen szeretném, ha be lehetne nyomni, –

szólt a tanitó s mindjárt felolvasta.

– _A világlátott ember, aki még nem volt – Madarason_. Hallatlan dolog

az, hogy Krausz Márton, Kunhegyes egyik gabonakereskedője, egy elegáns,

jóravaló, kedvestársalgásu, javakorbeli férfiu, aki összejárta Európa

minden országait, beutazta Amerikát, Ausztráliát, Afrikát, – még eddig

nem volt a szomszéd Madarason. Midőn ezt egy társaságban elbeszélte,

nagyon és méltán csodálkoztak rajta hallgatói; kérdezték is okát, de ő

azt felelte rá, hogy ez az ő titka. Aki tehát kiváncsi e titkot

megtudni, csak kérdezze meg K. M. urat, hogy miért nem volt még eddig

Madarason?

Igen furcsa és gyanus kacagás támadt a cikk után.

– Humor, – mondta őszintén a tanitó. Ez nagyon kell a lapba. Az ilyet

nagyon szeretik az olvasók.

– Dehát már késő, – folytatta kis csend után. – Én is hazamegyek, ha

úgyse lehet betenni a lapba. No majd a jövő számba, ez egyik sem olyan

sürgős.

Azzal felállott és kezetnyujtott; az ujságirónak először s csak azután

Koncz dr.-nak.

A polgármester titkára, aki egész idő alatt egy szót sem szólt, csak

valami unott és megvető közönyösséggel szivta vastag szivarja csutkáját,

vele ment.

– Az öreg, – szólt Koncz dr. s utánanézett a tanitónak. – Hányszor volt

ez már felelős szerkesztője a lapnak. Ha elcsapják, akkor úgy is jó.

Éppen annyit ir, csak legfeljebb nem jelenik meg annyi belőle. Azt

hiszem, annyi papir nincs is, amit ő tele ne tudna irni.

Az ujságiró nem szólt. Ez mind olyan tulajdona volt neki: az iródühben

szenvedő tanitó, a nyomdász, a leánya, a fia, akit elárvereztet az apa,

a ferbliadósság nem adósság, meg az egész élet, ez így, ahogy van, ez

olyan hüséges és készvagyona volt neki, hogy akár adósságot is

táblázhattak volna be rá… s 12 krajcár volt a zsebében.

Ült hát tovább s várta a derék Koncz dr. társaságában az éjfélt, a

holnapi napot, hátha az meghozza a virradást, a sikert.

– Olyan nagyra vannak vele – szólt Koncz dr. –, hogy Bródy Sándor maga

ir havonta egy Fehérkönyvet. Pungur bácsi naponta megirna egyet…

Féltizenegykor bejött egy fiatalember a vendéglőbe, Szekeres Palya.

– Szervusz Palya – kiáltott rá dr. Koncz meglepetve, mert ez se szokott

idejárni soha.

– Szervusz – mondta Palya s nem ült hozzájuk. A terem másik sarkában ült

le, a vörös mahagónira pácolt fenyőfaburkolatba beleolvadt vörhenyes

gazdászkabátja s elkiáltotta magát:

– Grósz!

Az ujságiró gunyosan nézte a paraszturat, akiről lesirt a csizma, mintha

sose járt volna a gimnáziumnak a környékén sem. Tudta, hogy ez most

csinálja a műbetyárt szinjózanon. Holnap nem fog merni az apja szeme

elibe kerülni. Van vagy kétszáz holdjuk, de öt fiu van hozzá s biztosan

nincs a zsebében öt forint.

– Grósz! – kurjantott ujra mérgesebben a legény. – Ejnye azt a keserves

keserüsígit, siket-e?

Az ujságiró gunyosan konstatálta, hogy Grósz a másik szobában a

disznókereskedőkkel diskurál.

– Ne veszkődj Palya – mondta dr. Koncz nevetve.

Palya nem szólt egy szót se. Felnézett a barnára ivódott plafonra.

Percekig némán ültek az egy csillár mellett, amelyben három körte égett.

A másik szobából a primás kukucskált be, alázatos mosollyal nézett

körül, hajlongott kicsit, aztán ahogy jött, úgy kisomfordált. Egy

pillanat mulva hallatszott, ahogy a bandával cigányul kezdett

beszélgetni.

– Grósz! – orditotta el magát Palya s felugrott. – Azt a betyár mindenit

magának, nem hallja, ha az ember tisztességesen szól?…

– Pardon, nem hallottam, Szekeres ur kérem – jött elő vastagon és

mosolyogva Grósz. – Régen tetszett nálunk lenni…

– Pezsgőt – vetette oda Palya s ledobta magát a nádfonatu székre s

makacs hallgatással nézett a cserépkályha ormára.

– Krem…

Grósz elfordult s nagy kényelmesen hátrament a konyha felé.

– Mi az Palya, veszkődöl, veszkődöl? – szólott dr. Koncz.

Palya összerántotta a szemöldökét.

– Azt a keserves keserüsígit neki, velem nem fog senki kibabrálni!

Most már tudták, mi a baja. Hogy ez előbb eszükbe nem jutott. Biztosan

kiütötte a zománcgyáros a nyeregből. Biztosan kosarat kapott Dócziéknál.

Hogyne, inkább veszik vőnek az Ablonitzkyt, aki igaz bevándorlott, de

állitólag jól megy neki s a szent és ájtatos Dóczinénak bizonyára jobban

kedvére való, mint a bárdolatlan Palya.

Hogy micsoda népek vannak itt – mondta magában az ujságiró. – Szerelem,

érzés, eszme, vágy, – ami nemesebb és finomabb mozgató erő, az itt

nincs. Itt nincsen fa, se virág. Kopaszok az udvarok s ridegek a házak,

magasak a keritések, hogy senki be ne lásson; meg ne lássa az ürességet…

Itt csak egy egyszerü és örökös motivum van: az anyagi szempontok.

Grosz hozta a pezsgőt nikkel jégvödörben. Pezsgőt. Ugyan honnan szedte.

Ki ivott itt legutóbb pezsgőt. Ez a zsidó ez mégis valami kulturember,

hogy rendbeszedte a vendéglőt is, Debrecenbe beillenék… s nikkel

jégvödörben hozza a pezsgőt… Külön tálalóasztalkára is teszi és

felgyujtja hozzá a másik csillárt is.

Az ujságiró gunnyal nézte Szekeres Palyát, látta a konok arcáról, hogy

ez most vért izzad amiatt, vajjon megtegye-e, hogy magában igyék… A

szive fáj, ha mást is meg kell kinálni a pezsgőjéből.

Grosz, mikor a kezében a bontás után kicsit, nagyon szerényet pukkant a

pezsgő, attól olyan udvarias lett, hogy ijedtében úgy kezdte tölteni,

mint a sört, magasra emelt fenékkel zuditva a pohárba, alig is birta

visszafogni, hogy ki ne robbanjon.

A bor hatalmasan pezsgett s szétfutott a fehér abroszon. Dr. Koncz

tüntetően hátat forditott, hogy Szekeres Palyának eszébe se jusson

invitálni.

– No – mondta Palya mogorván – még agyik csak két pohárt.

A hangja durván nyers volt, ellenben az ujságiró mosolya nagyon finom s

gunyos lett.

– Nem, nem, hagyj csak fiacskám, nem iszom pezsgőt nyáron – szólt oda

dr. Koncz.

– No szerkesztő ur, gyűjjik maga is, azt a keserves keserüsigit a

világnak.

– Nem, fiam, nem iszom – ismételte dr. Koncz.

– Ne beszijj má, mer mingyán a nyakadba öntöm. Szervusz! szervusz,

skribler.

Úgy háromnegyedrészig itták ki a pezsgőt. Nagyon jól esett, de spóroltak

vele mind a hárman.

A másik helyiségben nagy köszöngetés volt. Két-három civisember jött be

és sorra kezetfogtak a vendéglőssel. Leültek s erős hangon kértek egy

liter bort.

– Hát szerelmes vagy, Palya? – kérdezte Koncz dr. – Szerelmes vagy,

legkedvesebb komám?

Palya röstelkedve nézett el. Ezek a vastagvérü alföldi fiuk semmit se

szégyelnek jobban, mintha érzelmi állapotot fognak rájuk. Nyerseséggel

és drasztikus keménységgel takarják, ha a szivük megmozdul és nem fér a

helyén; Palya is egyszerüen azt morogta, minden összefüggés nélkül:

– Az ég szakaggyon meg.

Koncz dr. nevetgélt.

– No csak ne tagadd. Mér vónál itt máskíp?

– Hát gyüttem a tanyárul, osztán begyüttem. Odamengyek én be, ahova

akarok.

– Micsináltál a tanyán?

– Most a csikókkal vaót baj – morgott Palya.

Ahogy a fejét kicsit előre ejtette, az ujságiró szinte megütődve nézett

rá, egyszerre csak felvillant a fekete kun fiu mögött a puszta. A tágas

sík s a nagy magyar ég… S ahogy ott áll benne az ur: a gazda és nézi

azt, ami az övé, mert minden az övé, a ménes, a puszta, a fellegek…

Éjféltájba Szekeres Palya, mikor már mindent kipakkolt, ami csak történt

vele, a tarkójára csapott az ujságirónak.

– Te! a Krisztus pofozzon meg! innen gyün ki az a sok butaság, amit a

Kotkodácsba kodácsolsz ki, te.

Az ujságiró már részeg volt. Gyenge beleit szétáztatta az erős ital, a

feje tele volt gőzzel.

– Butaság? – mondta. – Mit fizetsz öregem, ha irok három olyan buta

sort, hogy azzal teljesen rendbe hozom a te ügyedet.

– Mit?!

Az ujságiró már meg is bánta. A darabjának főötletére gondolt, a Vidéki

Hirekre. Azt most pompásan lehetne kamatoztatni.

Gazság, gazemberség, de erről megvolt a maga saját külön véleménye.

Dóczi Irénnek a hozománya legalább hatvanezer korona, de ha a föld ára

százhusz forintról felmegy ötszázra, mint az ország más vidékén, akkor

lesz háromszázezer korona, félmillió…

Nézegette a Szekeres Palya lesült fekete képét. Hogy jut ez a fickó

félmillió koronához az ő révén? Ostoba fráter, akinek külső segitségre

van szüksége, hogy elvehesse a lányt, akit szeret… A kis barna Dóczi

Irénre gondolt, finom kis teremtés, csak nagyon is egészséges. Szép kis

alak… Neki sohasem lesz ilyen nőkkel ügye.

Eh, ha ő most ügyes ember volna, ügyes gazember. Hogy meg lehetne vágni

ezt a barmot.

Szekeres Palya felemelte hosszu egyenes karját. Az egész fiu olyan volt,

mint egy szálfa. Karjai, lábai, dereka nyilegyenes, még a nyaka, feje is

hosszas volt, az egész teste hosszanti irányban terjedt.

– Gyémántba fürdetlek, cimborám! Az a magasságos jóisten áldjon meg, te!

Az ujságiró eltürte az ölelést, mint az imént a féltréfás, félkomoly

meglegyintést. Nagy nyugalommal szivta a szivarját és gondolkozva nézett

a másik terembe, a kasszán öt-hat félliteres likőrösüveg állott, dupla

nikkeldugóval és csillogott a villanylámpák fényén.

– Mondod, Ablonitzky meg van hijva.

– Igen. Dócziék.

– Holnap délre.

– Igen. Ebédre.

– Én meg azt mondom, hogy tőlem függ…

– No.

– Hogy… Hogy ne ebédeljen ott se holnap, se holnapután, se soha többet.

– Hiszen cimbora, hiszem.

– Hát holnap reggel…

Még egyszer elhallgatott. Mint a betörő, mikor már kilincsen a keze.

– Nono, – sürgette a legény.

Az ujságiró rápillantott. Egyszerre olyan csodálatosnak találta, hogy az

emberek élnek, hogy komolyan veszik az élet ilyen apró ügyeit… Hogy

egyáltalán ügyei is vannak az életnek… Hogy élni, ijedni, lelkesedni,

megrémülni, elcsüggedni, elfásulni lehet az élet dolgai által. Ételért,

italért, ruháért, hatalomért, napi dolgokért, pénzért, lányért,

házasságért, gyerekekért… Hogy egyáltalán azokért a relációkért, amikben

lehet az ember az emberekkel s a dolgokkal szemben. Hogy mindezért a

pozitivumokért és valóságokért az emberek az egész életet kockára tudják

tenni: ez neki szokatlanabb s érthetetlenebb volt, mint minden

tündérmese és elmejáték.

S most, mikor ő maga abba a véletlen helyzetbe került, hogy valaki

másnak ilyen nyersen életszagu esetébe beleavatkozzék, megijedt még egy

pillanatra, kimondja-e a szót. A szót, amelynek varázsoló ereje van. Az

igéző, a teremtő, a csináló szót. A Kalevalában versek mondásával

visznek végbe minden csodálatos varázsolást: s csakugyan a szó, a

kimondott szó a tevő, a teremtő, a végrehajtó. Ennek a felelősségét

érezte meg még egyszer.

– De hát beszijj mán, aki jóistened van!

A nyers hang észretéritette. S most már voltaképen kedve ellenére mondta

is.

– Reggel olvasd el a lapot. Olvasd végig jól.

– Elolvasom, cimbora, az első betütől az utolsóig – mondta Palya s úgy

fogadkozott a szóval, mintha valami őszinte és becsületes és nagy

áldozatot hozott volna.

Az ujságiró sóhajtott, valami kis izgalmat érzett, megérezte maga előtt

az életet s ez zavarta, nyugtalanitotta. Sajnálta az irodalmi ötletét,

amit most eltékozol, úgy tetszett neki, mintha egyszerüen kidobott volna

egy darab gyémántot az ablakon.