veszedelmesen beteg volt, későbben tulajdon szemeivel látván haladó
javulását, visszajött Pestre.
– Isten hozott, Ágnesem, – mondá a belépő felé menve az öreg báróné, –
hogy vagy? nem is írtad vagy üzented meg nekem, hogy be akarsz jönni.
– Nem tehettem, édes anyám, mert rögtön határoztam el magam.
– S most itt fogsz mulatni tovább, nemde?
– Még nem tudom, az a körülményektől függ. – Szükség itt megjegyeznünk,
miszerint Ágnes már falun elmondotta anyjának mindazt, mit Gerőfalván
tapasztalt s közlötte vele elválási szándékát. Kálmánról azonban szót
sem szólott.
Dévay báróné Ágnes utolsó szavai után mintegy sejdíteni kezdé, mi
bírhatta leányát e rögtöni Pestre jövetelre, mert hallotta volt már
Kálmán esetét, nem is kerülte el anyai szemei figyelmét Ágnes szívbeli
viszonya a mult tél alatt. De mint jó s okos asszony – miután leánya
viselete egészen tiszta s ment volt minden hibától – nem szólt soha e
tárgyról, az időre s a körülmények közbenjöttére bizván Ágnes
lelkületének fejlődését.
– Édes anyám, – folytatá kis szünet után Ágnes, – hallotta már Zendy
Kálmán esetét, eljöttem, hogy megvalljam azt, hogy szeretem ez embert s
hogy minden áron meg kivánom menteni őt.
– Megvallom neked, Ágnes, ezt vártam; már a mult télen tapasztaltam,
meglehet, hogy akkor még csalódtam, mintha nem volna közönyös reád nézve
e fiatal ember; rettegtem akkor, inkább mint most, midőn tudom férjed
szívtelen viseletét.
– Úgy van, anyám, – mondá Ágnes könyes szemekkel; – harczoltam, míg csak
lehetett szívem érzeményei ellen s ha férjem úgy viseli magát, mint én
azt reménylettem s követelhettem volna, bizonyosan elfojtom e tilos
indulatomat. Most mi sem tartóztat, – átengedtem magamat szerelmemnek,
lelkem és szívem egész erejével.
Dévay báróné látta, hogy itt ellenkezni csak annyit tenne, mint még
inkább felizgatni állapotját; gyermekét pedig annyira szerette, hogy
alig bírt ellenkezni vele; s nemde jobb, sőt az egyedüli üdvös út, ha az
élet ily viszonyai között szüleinkhez folyamodunk idegenek helyett?
– S mi módon kivánod megmenteni Zendy Kálmánt? – Már elutazott, vagyona
per alatt van.
– 30,000 forintra van még szükségem, – ha ez összeget megszerzi anyám, –
így jószágai megmentvék s visszaérkezése eszközölhető.
Ezek után még hosszasan szólottak ez összeg megszerzéséről, – s arról,
mint akarja azt Ágnes általadni Kálmán ügyvédének, – mert édes anyja
úgy, valamint leánya, megegyeztek abban, hogy neveik ez ügyben semmi
esetre ne szerepelhessenek, – az Ágnes által imént említett okoknál
fogva.
Dévay báróné anyai szeretetének s gazdagságának köszönheté Ágnes, hogy
néhány nap alatt kezei között volt az említett összeg, – ezt egyesítve
ékszerei árával, eléteremté rövid idő alatt ama 60,000 forintot, melynek
mikénti átadásánál e fejezet elején jelen voltunk.
XXXV. (Váratlan vallomás.)
Ágnesre nézve a most Pesten töltött napok rendkivül izgatottak,
félelmetesek s mégis reményteljesek voltak.
Úgy látszott, mintha e néhány nap fogna itélni sorsának jövője,
szenvedései enyhülése, vagy örökkévalósága felett.
Alig hagyta el olykor szállását, kivéve, mikor anyjával volt.
Csak estefelé, midőn már gyérülni kezde a lakása alatt elterülő sétatér,
keresett ott a fák hűsében némi enyhülést, erősbülést a szabad levegő
kellemes befolyása által.
Megmondotta cselédeinek, hogy senkit sem akar elfogadni; bárki jelentse
magát, utasíttassék el.
Midőn egy este kiindult a sétatérre, ezeket jelenté inasa:
– Már háromszor volt itt Örkényi Béla ő nagysága, mindannyiszor azt
mondám, rosszul van a grófné, – nagyon sajnálja, mert azt mondá, sürgős
közlendői vannak.
Ágnes, mint tudjuk, sohasem kedvelte Örkényi Bélát, most pedig még
inkább tartott tőle, mint bármikor, mert attól félt, hogy összejövén
vele, Gerőfalváról s férjéről lehet szó.
– Ha ujra eljő Örkényi úr, ismételd azt, mit eddig mondottál, – nem
fogadok el senkit.
Kellemes május, est volt; gondolatokba merülten haladott fel s alá a
sétatéren Ágnes, alig volt még látható néhány elkésett mulató, csend
uralkodott e nem rég még oly zajos kertben.
Ágnes nem vette észre, hogy kiséri őt valaki, – mint kémlelődik
körülötte egy őt követő alak, mint igyekszik meggyőződni észrevétlenül
arról, hogy csakugyan nem más, hanem Ágnes az, kit maga előtt járni lát.
Miután csalhatatlan bizonyosságot szerzett magának, bátor léptekkel
egyszerre utólérte Ágnest, s így szólítá meg:
– Engedelmet kérek a grófnétól e bátorságom miatt, de kénytelen vagyok,
annyira fontosak a reám bízottak, hogy minden áron – habár csak néhány
perczig is, de szólani kivánok a grófnéval. – Felriadva s megijedve
tekintett fel Ágnes és meggyőződvén annak kilétéről, ki megszólítá, így
felelt:
– Azt hivém, Örkényi úr, hogy miután már többször volt nálam s én nem
fogadtam el, eléggé világos akaratom, melynél fogva sem látni, annál
kevésbbé szóllani sem kivánok önnel.
Megfoghatlan értelme s hatalma a hiúságnak. Bélára e szavak varázserővel
hatottak. A hidegen megfontoló nagyon is átlátta volna, hova czéloznak,
min alapszanak azok; ő, kit a szerelem mámora elaltatott némileg, kiben
fölébredt hiúságának csalékony érzelme, másképen magyarázta azok
értelmét.
Azt hivé, itt a pillanat, melyben reményteljes jövő nyílik számára;
nemde, Ágnes fél mindenkitől, Örkényitől pedig még inkább, mert érzi
elhagyott állapotának szomorú voltát, érzi, hogy most talán inkább, mint
más alkalommal engedhetne idegen, új szerelem hatalmának, – érzi, hogy
veszély környezi s ezt lehetőleg kerülni kivánja.
E keblén rögtön átvillanó gondolatok által bátorítva s engedve bosszút
forraló ösztönének, így szóla:
– Ha tudná a grófné, mi csekélyek s mégis mennyire nevezetesek,
életbevágók mondandóim, engedne kérelmemnek, bizonyosan szentelne nekem
néhány perczet életéből. Kérem, gondolja meg, mi csekély áldozat ez, s
tegyen kivánságom szerint.
– Örkényi úr nekem nem mondhat semmi örvendeztetőt; szomorút s
elkedvetlenítőt pedig eleget hallottam, éltem mostani szakában, mert
hiszem, hogy barátja megmondotta mind azt, mi történt.
E szavakat Ágnes elkeseredett s gúnyos kifejezéssel mondá, – lelkét e
pillanatokra megszálló idegen indulatok új, eddigelé ismeretlen jellemet
kölcsönzének képének, melyben megsértett női tekintély s vesztett
szerelem egyiránt tükröződének. – Béla Ágnes arczának minden egyes
szikrázatát örömmel leste, mintha közelíteni látná ama rég várt
pillanatot, melyben remény nyílik e szép nő szívének bírhatására.
– Tudok mindent, – folytatá Béla sajnálattól áthatott hangon – szívemből
fájlalom a grófné állapotját, s épen ez oknál fogva, hacsak lehetséges,
segítendő veszélyteljes helyzetén, kivánnék csak néhány szót váltani,
kérem a grófnét még egyszer, ne tagadja meg e csekély kérelmemet.
Sokszor engedünk az életben kérelemnek, meggyőződésünk, legbensőbb
akaratunk ellenére, csak azért, hogy szabaduljunk az alkalmatlan
kérelmezőtől, hogy szabaduljunk nyomasztó jelenlététől.
Béla jelenléte kétszeresen volt nemcsak alkalmatlan, de kellemetlen is
Ágnesre nézve, mert szomorú emlékezetei egész árját ujra fölizgatta már
úgyis eléggé hullámos keblében.
Engedett tehát kérelmének, s e szavakkal fordult Bélához:
– Nehogy illetlennek látszassék viseletem, engedek sokszoros kérelmének,
ha úgy tetszik, holnap két órakor honn leszek.
– Köszönöm a grófné szivességét, a legnagyobb örömmel veszem igénybe
engedékenységét. De most már nem akarok tovább alkalmatlankodni. Jó éjt
grófné, – még egyszer engedelmet kérek talán nagyon is bátor
viseletemért, mások érdeke sokszor követeli tőlünk azt, hogy
önszemélyünket áldozzuk fel.
E szavak után Béla távozott.
Ágnes azt gondolá, talán még sem annyira rossz ember Örkényi, mint
gondoltam – ki tudja, hátha jót akar; sajnálom, hogy így van, most czélt
nem érend, tolakodása által pedig mintegy megsemmisíté azon jó behatást,
melyet szavai tehettek volna reám. Viselete a hizelgést, tekintete az
alattomosságot s kétszinűséget látszanak elárulni.
Az est annyira kellemes volt, hogy Ágnes nem bírt megválni a szabad
természettől. Még egy ideig fel s alá járt, gondolatai messze elágaztak,
nem természetes-e, ha ily viszonyok között a megmérhetlen tenger habjai
között kerestek menhelyet azok, a jelen leverő s nyomasztó viszonyai
elől?
Béla pontos volt.
Alig mult el az estét követő nap délutáni két órája, s ő Ágnes szállásán
termett; bejelentetvén magát, bebocsáttatott.
– Jó napot grófné, – mondá a belépő – mindenek előtt még egyszer vegye
köszönetemet azon áldozatáért, hogy elfogad, s legyen meggyőződve, nem
fogok visszaélni e néhány drága perczczel.
– Utolsó szavai értelméhez képest tehát felkérem Örkényi urat, legyen
szíves röviden közleni velem mindazokat, melyekről tegnap este mint nagy
fontosságú ügyekről emlékezett.
– Úgy van, grófné, annyira komoly s fontos az, mit mondani kivánok, hogy
alig van e pillanatban arra bátorságom, melyet föltételez azok
elmondása.
– Megvallom, nem értem, nem foghatom meg, miről kivánhat velem szólani;
mert mennyire én ismerem Örkényi urat, bátran szokta volt megmondani mit
hisz vagy tett e, vagy amaz ügyről, vagy dologban.
– Önmagunk irányában többnyire kiméletlenül szoktunk cselekedni, –
másokat sérteni nem akarván, természetesen, hogy ily esetekben csökken
lelki erőnk.
– Ha kellemetlen reám nézve, ne hozza elő, én minden esetre köszönettel
fogok tartozni önnek e szívességeért, – csak túlzott kérelmeinek
engedve, fogadtam el ma is látogatását.
– Engem igéret, szent igéret köt; a felelősség terhe nyomja lelkemet, ez
érzelmek kényszerítenek mindarra, mit mondok és cselekszem e
pillanatban. Tudja meg tehát a grófné, hogy küldött vagyok, kinek
feladata kényes, azon tér pedig, melyen mozogni kénytelen, sikamlós.
– Küldött, Örkényi úr? s ki küldötte hozzám, megvallom, meg nem
foghatom.
– A grófné talán csudálkozni, neheztelni is fog, de feladatom sokkal
szentebb, mintsem, hogy most már visszaijedve, meg ne mondanám a puszta
igazságot. Gyula küldött a grófnéhoz, – már régen kivántam volna
szólani, de azt nem tehettem, mert a grófné falun s beteg volt.
– Tehát egyedül férjem nevében szól.
– Úgy van, grófné, Gyula pedig félelemmel s mégis nyughatatlanul várja,
mit határozand jövő sorsa felett.
– Lássa Örkényi úr, hogy igazam volt tegnap, midőn azt mondám, hogy meg
nem foghatom, miféle ügy hozhat kettőnket érintkezésbe; gyanítottam,
hogy Gyula nevében szóland hozzám, de bizonyossá is teszem arról, hogy
most már semmi esetre ki nem hallgatom önt.
– Gondolja meg a grófné, mit tesz, nemde, legfenségesebb tetteink
egyike, ha megbánva vétkeinket, bocsánatért esdeklünk.
– Igaz, hogy szép tett ez, de ki valóban megbánja azt, mit cselekedett,
nem küld mást maga helyett. – Ha férjem szívében még egyetlen szikrája
fénylenék a régi szerelemnek, ha igaz szívből akarta volna jóvá tenni
mindazt, mit irányomban vétett, maga jöve vala felém, egy pillanatig sem
késett volna. – Soha oly híven nem teljesítette egy kérelmemet sem, mint
búcsulevelem ama szavait, melyekben kértem, hogy ne kövessen.
– Megvallva az igazat, ezt vártam, – meggyőződésem sugallá, hogy ezt
felelendi a grófné, – mondottam Gyulának, de nem volt annyi bátorsága
megjelenni neje előtt.
– E félelem eléggé bizonyítja lelkülete romlottságát. Kétszeresen fáj,
hogy az, ki vétkezni tudott irányomban, oly hosszasan, még csak annyi
lélekerővel sem bír, hogy pillanatnyira feledve mindent, felém jöjjön s
megbánja vétkeit. Köszönettel tartozom egyébiránt e gyengeségeért, mert
könnyebb megtagadni valamit egy idegentől, mint volt férjünktől.
– Nem is képzeli a grófné, mennyire hatott reám mostani szerencsétlen
helyzete, – bármit képes volnék áldozni, ha segíthetnék csak némileg
baján.
– Köszönöm Örkényi úr szivességét, – higgye meg, ily helyzetekben
leginkább önhatalmunk által segíthetünk. Vannak pillanatok életünkben,
mikor semmiféle varázserő nem bírná megváltoztatni kedélyünk állapotát,
egyedül azon benső meggyőződés, hogy lelkünk erejére támaszkodva
menthetjük meg önéletünket az összeroskadástól.
– S a grófné mindazok áldozatkész igyekezetét s tetterejét, mindazok
érzelmeit, kik széppé akarnák alkotni sorsát, – el van határozva
visszautasítani?
E kérdést nem értette Ágnes, – nem vette észre, hova czéloz Béla,
annyira távol volt tőle minden rossz gondolat, – egyenes szíve
természetességével ezt felelte:
– Ki mások segítségére bízza magát, már mintegy bevallja, hogy
vesztettnek tartja ügyét; mennyivel inkább nem vagyok én kénytelen
visszautasítni mások – segélyét, ki nem is kivánom többé föleleveníteni
mindazt, mit én örökké elveszettnek tartok s tartani fogok, míg élek.
Bélára Ágnes szavai s látása, e hosszasabb társalkodás igézőleg
hatottak, csak ő látta s hallotta, mint utasítja el magától örökre
Gyulát, mint akarja még megsemmisíteni is annak emlékezetét, kit
szeretett. Akaratlanul, mintegy földöntúli hatalom által késztetve
térdre borult s ezeket mondá:
– Szeretem a grófnét szívem egész erejével, – parancsoljon velem, kész
vagyok mindenre.
Ágnesre e váratlan vallomása Bélának annyira hatott, hogy első
pillanatban alig jutott szóhoz; végre mintegy fölébredve borzasztó álom
után, ezeket mondá:
– Keljen föl, Örkényi s hagyja el lakásomat, – nem csalatkoztam, midőn
nem másnak, mint rossz, alattomos embernek tartottam önt ismeretségünk
első pillanatától fogva! – Így viseli magát Gyula legjobb, talán most
egyetlen barátja?
– Ne utasítson el a grófné egy szerencsétlent, ki e szerelmében akarja
feltalálni újra mindazt, mit veszített, – ki érzi, hogy képes feláldozni
mindenét azért, kit imád.
Ágnes a csengő zsinórjára tevé kezét s ezeket felelé:
– Ha azonnal nem távozik, – megrántva a csengetyűt, – tulajdon cselédeim
által utasíttatom ki önt, – kiméljen meg e talán illetlen, de reám
kényszerített viselettől s hagyjon el tüstént.
Alig ejté ki e szavakat Ágnes, s megnyilt az ajtó és Gyula lépett a
szobába:
Ágnes meglátva őt, Bélára mutatva ezeket mondá nyugodt hangon:
– Im, itt van legjobb barátod, tanácsadód!
– Hallottam mindent s tudom, mi kötelességem, – miután veled szólhattam,
édes Ágnes.
– Ne szólj hozzám, mert nem hallgatlak ki.
E szavak után Ágnes a mellékszobába ment; Béla s Gyula egyedül maradnak.
XXXVI. (A lőrinczi erdő.)
Május 15-én reggel három óra után az üllői országút sorompója előtt
látjuk állani a vámszedők egyikét, ásítozott s nyujtódzott azon
pillanatban, melyben vele találkozunk.
Arczán az unalom látszott tanyázni, – képének kifejezése pedig e fohászt
bocsátotta az ég felé:
Óh! bárcsak aludhatnék még vagy hat órát, – beh boldog volnék! – Egy
ideig fel s alá járt, nézte a kifelé menő kocsikat s várta az érkezőket;
hetivásár napja volt, ilyenkor sok dolog szokott lenni, jókor lábra kelt
tehát a szorgalmas hivatalnok.
A szomszéd lebujból egy üveg égetettbort hozatott s épen azt hörpölgeté
egy zsemlye kiséretében, midőn pajtása érkezett.
– Jó reggelt! – mondá az ujonnan érkező – be vígan kezded a mai napot,
adja Isten, hogy úgy is végezhesd.
– Dehogy vígan, – álmos vagyok s épen ez oknál fogva rossz kedvű, ámbár
a pálinka rossz, a zsemlye meg szerfelett kicsiny, hogy legyen még az
embernek jó kedve is. Mégis alig hihető, e silány ital is mennyire
helyreállítja életerőnket. Nem akarsz velem tartani?
– Szívesen – s felhajtva egy pohárkát, így folytatja: – Nem értem, hogy
lehetsz még álmos, e felséges friss levegőt jobban kedvelem, mint a dél
forró óráit.
– Én meg nem értem, hogy lehet ilyesmit csak mondani is. Látszik, hogy
te városban, én pedig falun nevelkedtem; mit én már régen megszoktam,
azt te szereted, mint ujságot; az imént erre szekerező városi úrfiak
módjára kivánsz élni.
– Miféle úrfiak?
– Képzeld, még ezt sohasem láttam, már ezelőtt egy félórával hajtott el
erre Lőrinczi felé négy hintó telve fiatalemberekkel – furcsa időtöltés,
nemde?
– Bizonyosan utasok s dolgaik után járva, felhasználták a reggeli
órákat.
– Nem lehet, mert podgyász nélkül, csak amúgy könnyedén üveges hintókban
mentek erre, s ha egyszerre hajtottak volna el, azt hihetném, hogy
együtt akarnak valahol mulatni; de a négy hintó egyenként hosszabb
időközök után ügetett el a sorompó alatt. Csudálom, mint juthatott
eszébe nyolcz embernek ugyanazon nap három óra előtt kelni, kilencz
helyett.
– Én, barátom, mint tudod, deák voltam.
– Hallottam, de mint én tudom, nagyon rossz.
– Nem lehetetlen, mind a mellett ezt megtartottam magamnak: de gustibus
non est disputandum, azaz a gustus sokféle s így tehát kár azokról
disputálni.
– Nem is bánom én, habár Pestnek valamennyi úrfia egyszerre hajt is ki
három órakor reggel e sorompón, ha én úrfi volnék, tudom, nem tenném.
*
Hagyjuk el egy időre az üllői sorompó előtt álló vámosokat s ne kövessük
még a Lőrinczi felé tartó bérkocsikat, mielőtt tudnók, mi történt Gyula
és Bélával.
Gyula érezte, hogy neje szállásán helytelen s illetlen volna kikelni
Béla ellen s őt felelősségre vonni kétszinűsége miatt. – Tisztelte
legalább e részben Ágnes nyugalmát, kiről tudta, hogy szerencsétlen s
levert volna, ha sejthetné, hogy miatta verekszik két férfi s ezeknek
egyike férje.
A két férfi szót sem váltva indult ki az utczára s ott is, a nélkül,
hogy búcsuztak volna egymástól, az egyik jobbra, a másik balra tartott.
De nem is válthattak szót a látott tény után, hiszen világos, csalhatlan
volt mindaz, mi történt; Gyula kénytelen volt átlátni, hogy Béla
barátságával visszaélt s a maga alattomosságát s a mások gyengeségét
akarta felhasználni önügyei s tervei előmozdítására. Gyula érezte e
pillanattól fogva, hogy Béla rossz ember, ki őt mélyen sebzette; Béla
pedig nagyon jól tudta, hogy száz szónak is csak egy volna vége, t. i.
párviadal.
Gyula ily gondolatokba merülten tartott lakása felé.
Útközben ismerősei egyikével, ama fiatal piros arczú vadászszal
találkozott, kivel a mult őszkor az alföldi vadászok tanyáján
barátkozott meg s kit mi nemrég a Váczi-utczában egy másik pajtásával
láttunk sétálni.
– Jó napot Marosi, – mond a feléje érkező: – mikor jövél s meddig
maradsz közöttünk?
– Isten tudja! de szeretem, hogy találkoztunk, egy szívességre kérnélek,
ha nem restelled.
– Parancsolj, barátom, mit kivánsz.
– Ismered Örkényi Bélát?
– Egykor láttam Bécsben s akkor váltottam vele néhány szót.
– Kérlek tehát menj hozzá s hídd ki őt nevemben, holnap reggel jókor el
akarnám végezni a dolgot, – természetes, hogy lövünk. Az okokat, melyek
miatt e kihivás történik, nem mondhatom el, mert ez által talán mások,
kiket kimélni kivánok, válhatnának közbeszéd tárgyává, de nincs is
szükség arra, mert ő a kihivást azonnal elfogadandja, kibékülésről pedig
nem lehet szó.
– Sietek s fölkeresem Bélát, jó volna, ha megvárnál szállásodon míg
visszaérkezem a felelettel. Hol lakol?
– Az Európa-szállodában. Hanem kérlek, minthogy nekem itt alig vannak
ismerőseim, kérj fel még egy tanut és sziveskedjél magadra vállalni az
egésznek rendezését.
– Meglesz minden, mire szükségünk van, nyugodt lehetsz.
Fiatal ismerősünk azonnal fölkereste Bélát a vendégfogadók egyikében.
Minden úgy történt, mint Gyula mondotta; Béla elfogadta a kihivást,
megnevezé tanuit s a következő nap reggeli három órára a lőrinczi erdő
lőn kiszemelve gyülhelyül.
Mialatt ez történt, Gyula, mennyire lehetett, dolgait rendbeszedé, két
levélkét irt, az egyiket magával viendő a viadal terére, melyben
kijelenti, hogy öngyilkos, a másik Ágneshez volt czimezve. E sorok által
röviden búcsuzott el nejétől halál esetére s bocsánatot kért a
történtekért.
Nyugodtan várta most a jövőt s honn maradt, míg tanuja vissza nem
érkezett, ki elmondotta, mint lőn elrendezve e szomorú ügy.
Gyula tanuja távozta után Béla maga maradt, fel s alá járt szobájában,
ily gondolatokkal tünődve:
– Mégis jó, hogy falusi magányomban pisztolyozásban gyakoroltam magam,
most talán hasznát vehetem ez unalmas egyforma foglalkozásnak,
időtöltésnek.
Nem szabad elbizakodnunk, ki tudja, hátha Gyula jobban talál nálamnál, –
késznek kell lennem e végsőre.
Ezek után leült s hosszasan irt. A tele irt lapokat R…-hez, ugyanazon
nőhöz, kinek alakját a sátán körmei között láttuk romkastélyában, Bécsbe
czimezte, a borítékra e szavak voltak irva:
«Halálom esetére e levél futár által küldessék rendeltetése helyére».
Ügynökéhez irt még néhány sort, – s végezvén mindezeket, kalapot vőn s
kiment az utczára, szabad csapongást engedve keserűen búskomor
gondolatainak.
*
Ama négy bérkocsiban, melyeket álmos vámszedőnk látott Lőrinczi felé
haladni, ismerőseink ültek tehát, mert Béla május 14-én tette váratlan
vallomását.
Az elsőben Marosi volt és fiatal piros arczú barátunk; a másodikban
annak sápadt arczú pajtása, szinte mint tanu, s legjobb orvosink egyike;
a harmadikban Örkényi Béla, a negyedikben, mely kissé elkésett, Béla
tanui, kiket nincs szerencsénk ismerni.
A négy hintó az országúton a lőrinczi erdő szélén állapodott meg.
Gyalog haladtak a kiszállók az erdő mélyébe, míglen egy nyíláshoz értek,
mely körülkerítve sűrűség által, az itt történőket elrejté az esetleg
arra járók szemei elől.
A természet friss májusi öltönyében vigadni látszott, míg az emberek
vérrel készülének elborítni szép zöld köntösét.
Rövid ideig tartott s a tanuk mindent elrendeztek.
A pisztolyok megtöltettek, – sorshúzás útján adattak által a két
ellenfélnek.
Azon kérdésre: vajjon a szokott levélkék, melyekben kijelentik a
párviadalosok, hogy öngyilkosok, megvannak-e, Gyula s Béla igennel
felelt.
A két ellenfél közti tér lépésekkel kiméretett, a sorompókat földre
fektetett fehér kendők jelölték.
Gyula s Béla helyökre állottak s a tanuk egyike a három szokásos,
ilyenkor nagy és szomorú fontosságú tapsot hangoztatá.
Alig történt meg ez, s Örkényi nyugodt czélzás után elsüté pisztolyát.
A golyó ellenfele bal vállába furódott s már roskadozni kezde Gyula,
midőn összeszedve még minden meglevő erejét s intve tanuinak, hogy ne
közelítsenek hozzá fölsegélésére, czélba vette Bélát.
A fegyver elsült s Béla holtan rogyott össze; a golyó szívét találta.
A tanuk egyike sem hitte, hogy ily szomorú vége leend a párviadalnak, –
megengedhető tehát, ha zavarba jövének némileg.
Megvizsgálván az orvos Bélát, kijelenté, hogy csakugyan meghalt.
Gyula, vére elfolyása következtében elájult, rövid idő mulva tanui
karjai között jött ujra magához. Ez alatt az orvos, mennyire a viszonyok
engedték, bekötötte sebét s azt kivánta, hogy Gyula azonnal a hintóba
tétetvén, a közel fekvő csárdába vitessék, hol nagyobb kényelemmel s
biztossággal lehet majd megtenni a műtétet.
Béla holttestét a hintók egyikébe hordozák s nagy kerülettel nem az
üllői vonalon, hanem a kerepesi úton hajtottak be a városba.
*
Ugyanaznap Ágnes jókorabb kélt, mint közönségesen szokott volt.
A tegnap hallottak s látottak felizgaták idegrendszerét annyira, hogy az
álom kerülte szemeit.
Már reggeli nyolcz órakor a nappali terméből kinyíló erkélyen ült, hogy
a friss levegő jótékony behatása kissé csillapítsa vére keringését s ez
által kedélye túláradó hullámzását.
[Illustration: Kijelenté, hogy csakugyan meghalt.]
Föltette magában, hogy legyőzve ellenszenvét, férjéhez intézend néhány
sort, fölkérendő őt, hogy feledve mindazt, mit látott s hallhatott,
Bélát ne vonja kérdőre ezek miatt.
Sajnálta volna, ha Gyulát balsors éri, kétszeresen fájt volna a jóság
érzetétől áthatott kedélyének, ha ő lett volna indoka egy netán
bekövetkezendő szerencsétlen eseménynek.
E gondolatoktól áthatva ült tétlenül egy ideig. Az utolsó napok
eseményei annyira lehangolták lelkét, hogy úgyszólván az életet magát is
únni kezdé, – csak Kálmán iránti szerelme s azon remények, melyek e
szerelemhez kötvék, bírta még némileg föntartani e megtöréshez közelgő
testben a lelkierőt.
Búskomor tekintetű szemei könyekkel teltek meg, sírva fakadt s e
könyek-előidézte könnyebbülést élvezte egy ideig, midőn inasa belépett e
jelentéssel:
– Sára asszony van itt s kivánna a grófnéval szólani.
– Bejöhet – szívesen látom.