illenék is megismételnem a kalauz ajánlatát, s ha tagadó feleletet ad,
megmondhatom neki, hogy mit gondolok róla. De még jókor eszembe jutott,
hogy abban a valószinü esetben, ha ezt a két embert a mult szorosabban
fűzte egymáshoz, mint szeretném: fogadatlan lovagiasságommal afféle Pry
Pál-szerü alaknak tűnhetek fel a szép asszony előtt. Ez a meggondolás
kijózanított és leszerelte harczi készségemet.
De akármennyire lehűltem, odáig már nem terjedt a jóakaratom, hogy híven
ajánlkozásomhoz, a mely nagy szolgálat-készséget szinlelt, ott hagyjam
őket, a hol vannak. A következetesség ezt hozta volna magával; mert ha
czélom őszintén az, hogy ő nagysága vagy ő méltósága minél előbb hozzá
jusson a kifejezetten óhajtott kényelemhez: valakinek csak meg kell
kezdenie a visszavonulást. A természetes és szigoruan illedelmes viselet
az lett volna: ha nem törődöm a következendőkkel, hanem elpárolgok, már
csak azért is, hogy követendő példát adjak a másiknak. Ez azonban eszem
ágában se volt. Ha a szőke nem, hát én se.
Nem azért, mintha tovább is reménykedtem volna, hogy a kecsegtető
kezdetü kalandnak még folytatása lehet. Hogy a mulatság végképpen el van
rontva, s hogy itt már nem lesz körben-tánczolás, e felől, sajnos, nem
lehetett semmi kétségem. A minden udvariatlanságra kész szőke nem fogja
egykönnyen elereszteni zsákmányát; a legjobb esetben, másfél, vagy két
óra mulva, a szép asszony elzárkozik mind a kettőnk elől. A szőke,
szivarjával és podgyásztalanságában, mehet utána Orlóig, Galicziába,
vagy a világ végére; nyomon követheti heteken át és ostromolhatja
tovább, egy szál tavaszi kabát nélkül. Én ellenben Jablonkán leszállok,
s nagyon valószinü, hogy a szép asszonyt soha se látom többé.
De ha fel kellett hagynom minden reménynyel: e helyett nem csupán egy,
hanem három okom is volt rá, hogy – fogadkozásom ellenére – a helyemen
maradjak. A legjobb okom nem volt éppen nemes, de csak az vessen rám
követ, a ki hasonló körülmények között másképpen cselekednék. A bosszu
dolgozott bennem, s a bosszu még a reménynél is édesebb. Ha a szőke
tönkre tette a reményeimet, viszont örvendetesen bizonyos, hogy
átkozottul terhére vagyok neki. A míg én itt vagyok, addig ő nem is
mukkanhat. Nos hát én nem fogom megtenni neki azt a vastag szivességet,
hogy szabadon hagyjam a teret, átlátszóan nem tisztes szándékai számára.
Nem tenném ezt még akkor se, ha véletlenül áldozatomba kerülne a hosszas
őrtállás. Tulajdonképpen kötelességem a helyemen maradni, mert férfi
férfinak nem csinál alkalmat; még jóravaló restségből, hanyagságból,
figyelmetlenségből sem. A szőke ugyan csak arra gondol, hogy a férfinak
a férfira való örök agyarkodása tart a helyemen; ám legyen igaza. Annál
jobb, hadd egye a méreg. Nincs körben-tánczolás, jól van; de ő is
mondjon le arról, hogy majd csak szabad lesz a vásár. Itt vagyok és itt
maradok, s ha kitartásom nagyon nem tetszik neki, ez oly lelki békét
szerez nekem, a minőt csak az igazságosak, a tiszták és a bölcsek
ismernek.
Mit gondolna rólam a szép asszony, ha itt hagynám az üldöző prédájául?
Ugyancsak rossz szolgálatot tennék neki úgynevezett udvariasságommal;
mert látnivaló, hogy nem a magányosságot keresi, csak ezt a másikat
akarja lerázni a nyakáról. Én, a ki tudom, hogy minő hatást tett rá a
szőke megjelenése, tartozom neki azzal, hogy megvédelmezzem attól a
kellemetlen jelenettől, mely eltünésem után nyomban bekövetkeznék; mert
a szőkét nyilván csak az tartja féken, hogy nincsenek egyedül, hogy egy
harmadik, egy idegen szeme figyeli meg minden mozdulatukat. Ha a szép
asszony nyiltan beszélhetne, bizonynyal felszólítana, hogy ne hagyjam
magára.
És végre még egyéb is volt, a mi oda kötött a helyemhez. A hogy letettem
vérmes várakozásaimról, egy más fajta érdeklődés kerített a hatalmába: a
titokzatossal szemben való gyerekes tudnivágyás. Mi lehet e között a két
ember között? És főképpen: mi lesz velök? Az üldöző hatalmába ejtheti-e
az üldözöttet, vagy eredménytelenül fog leszállni a vonatról? Rábirja-e
szépünket a megszólalásra? Elárulják-e előttem titkaikat? Drámai jelenet
lesz-e a némajáték folytatása, vagy bohózatos felsülés? Ezek a kérdések
egyre élénkebben foglalkoztatták tétlenséghez szokott képzeletemet.
Szóval, ha nem lettek volna olyan kitünő okaim, ott maradtam volna
kiváncsiságból is.
Arczom nem nagyon leplezhette el gondolataimat, mert a szőkén
észrevettem, hogy figyelmességem kezdi bosszantani. Szemügyre vett,
azzal a tekintettel, mely azt akarja mondani: »Hadd lássam, érdemes
vagy-e rá, hogy esetleg megkardlapoljalak?« Én persze visszaadtam a
kölcsönt, annak rendje és módja szerint; s nyugodt, hosszas
pillantásomban benne volt a köteles, és könnyen olvasható válasz:
»Tetszik valami? Ha igen, rendelkezésére állok.« De a szőke is úgy
okoskodhatott, mint én az imént; mást gondolt, és aztán békén hagytuk
egymást.
Hármunk közül a szép asszony uralkodott magán a legkevésbbé. Látnivaló
volt, hogy izgatottsága nem szűnik; néha, mikor asszonyi finom idegei
megérezték, hogy a szőke ember szeme rá nehezedett, szinte
összeborzongott. Akárhogyan erőködött, nem tudta átadni magát
olvasmányának. Végre is letette a könyvet, kiment a folyosóra, s
megállott a szomszéd, népes fülke előtt.
A szőke a forma kedvéért egy kicsit várt, aztán utána ment, s
elhelyezkedett a mi ajtónk mellett.
Kényelmességet tettetve, én is közelebb huzódtam az ajtóhoz, de ezzel
nem sokat értem el, mert a menekültet a szőke jól táplált alakja
eltakarta előlem. Az utóbbi nem igen titkolta, hogy a tájék csak kevéssé
érdekli. Rágyujtott egy czigarettára, s minduntalan arra a helyre
nézegetett, a hol a szép asszonyt sejtettem. Úgy látszott, még most se
teheti rá kezét az üldözött karjára; ez alighanem olyan ponton
állapodott meg, a hol az idegenek érdeklődő tekintete megvédte minden
merészebb támadástól.
Egyszerre a szőke eltűnt előlem. Kinéztem a folyosóra: nem láttam
egyiket sem.
Könnyü volt kitalálnom, hogy hova lettek: csak az étkező-kocsiba
mehettek át. Az asszony bizonyosan elunta az ácsorgást, s úgy
okoskodott, hogy a védelemre ott számíthat a legbizonyosabban, a hol a
legtöbben vannak. Az étkező-kocsiban nyugodt lehet a felől, hogy nem
marad magára üldözőjével: a szolgaszemélyzet sürgése-forgása meg fogja
óvni a tolakodásnak még a kisérletétől is. A szőke azonban nem csüggedt,
hanem nyomon követte.
Az első gondolatom az volt, hogy oda bizony már nem megyek utánuk. Ez az
általános költözködés egy kissé furcsa volna, s az én további
szereplésem határozottan nevetséges. A míg a szép szökevényt csak egy
árnyék kiséri, a dolog, rá nézve, egyszerüen bosszantó; de két árnyékkal
már mulatságosnak találhatja a helyzetet. Nos, én nem fogom megszerezni
neki se a biztonságot, se azt az örömet, hogy mialatt a másikkal
kergetőzik, mellesleg mulasson rajtam. Nem tisztelt meg olyan nagy
figyelemmel, a mely mentségemül szolgálna, ha azt gondolja, hogy
túlságos érdeklődést tanusítok iránta.
De aztán más jutott eszembe. Mi közöm nekem ehhez a két emberhez? Mit
törődöm vele, hogy akármelyikük mit gondol rólam? S mit tartozik rám,
hogy hol vannak, mit akarnak? Rájok nézve csak közönség vagyok, s mint
közönségnek úri jogom, hogy azt teszem, a mit a legkényelmesebbnek
találok, s azzal foglalkozom, a mi nekem tetszik, akármit következtessen
is ebből valaki, a kinek kedvtelésem esetleg alkalmatlan. Ha már jóelőre
elhatároztam, hogy az idő egy részét az étkező-kocsiban fogom agyonütni,
a bor segítségével: miért ne mennék át én is? Itt már úgy se tart vissza
semmi.
Vagy egy negyedórai – az illendőségnek szentelt – várakozás után,
csakugyan átmentem, és azonnal meggyőződtem róla, hogy kár volt egy
perczig is aggódni. Megjelenésem feltünést nem kelthetett, mert az
étkező-kocsiban, noha az óra csak fél kilenczet mutatott, máris igen
sokan voltak. Az ajtó minduntalan nyilt, s az utánam érkezőknek a
pinczérek csak nagynehezen tudtak helyet szorítani.
Én is rossz helyet kaptam. Háttal kellett ülnöm jóformán az egész
társaságnak. Velem szemben, mindjárt az ajtó mellett, egy kövér úriember
foglalt helyet, a ki nagyon rajta volt, hogy beszélgetésre birjon.
Jobboldalt egy derék családapa nagy gyönyörüséggel nézte gyermekeinek
hajmeresztő neveletlenségeit. A többieket csak úgy láthattam, ha oldalt
fordulva szemügyre vettem őket.
Hátra tekintgetni pedig nem volt kedvem, s azért végképpen lemondtam
arról a tervemről, hogy a szép asszonynyal szemben az őrangyal szerepét
fogom játszani. Úgy látszott különben, hogy erre nincs is szükség. Az
érdekes ismeretlen már olyan nyugodtan itta teáját, mintha semmi se
történt volna. Az első pillantásra észrevettem, hogy a szőke úr ügye nem
haladt előre. Jó helyet biztosított magának, a honnan nem veszthette
szem elől az üldözöttet, de közelebb nem jutott hozzá, s a tisztes
távolságból, a hová a józanság utalta, megérkezésem másodperczéig egy
lépésnyi területet se sikerült lealkudnia.
Régi dolog, hogy: »távol a szemtől, távol a szivtől.« A kövér úr végre
is kényszerített rá, hogy meghallgassam, s mialatt megtámadómmal szemben
némi figyelmet szinleltem, elvégeztem magamban, hogy azokra, a kik
jobban érdekeltek volna, nincs mért ügyelnem. A kaland reményét már
korábban elveszítettem, s lassankint érdeklődésem is kifáradt. Kezdtem
unni a néma ostrom egyformaságát, s elhatároztam, hogy ezentúl nem
törődöm velök.
Hanem azért félszemmel észrevettem, hogy előbb az egyik, aztán a másik
sokáig beszélget a kalauzzal. Tisztában lehettem vele, hogy miről van
szó, előbb és utóbb. A kalauz az egyiknek a jegyét adta át, a másiknak
pedig bizonyára azt jelentette, hogy a külön szakaszt mikor foglalhatja
el. De feltünt, hogy mind a ketten ugyancsak meggyóntatják a kalauzt, s
halkan tárgyalnak vele.
– Bánom is én – szóltam magamban, de ha véletlenül megkérdeznek, hogy
miről beszél oly hévvel az előttem szónokló kövér úriember, bizony
megzavarodtam volna egy kicsit.
Úgy emlékszem, Vámosgyörk táján jártunk, mikor a szép asszony, nagy
meglepetésemre, elhaladt mellettem, s kiment azon az ajtón, a melyen
bejöttünk. Egy szempillantásra láttam az arczát: nyoma se volt rajta az
izgatottságnak vagy az aggodalomnak.
Ez a váratlan nagy nyugalom nem tetszett nekem. Valami homályos gyanu
kezdett ébredezni bennem, hogy a szőke nem olyan gyűlöletes előtte, mint
az imént látott némajátékból képzeltem. S azt kérdeztem magamtól:
– Ugyan mi történhetett itt? Ostromló és ostromlott békét kötöttek volna
a hátam mögött? Húsz tanu előtt? Némajelekkel?
Eh, mit törődöm velök?! – erősítettem magamat jó szándékomban. De
kiváncsiságom ujra feltámadt.
A gavallér nem sokáig váratott magára. Néhány percz mulva ő is elhagyta
az étkező-kocsit.
Engem még sok szál fűzött a helyemhez. Egy fizetetlen húsétel, egy üveg
bor, a melyet épp akkor akartam megkóstolni, végül a kövér úriember és a
köteles udvariasság. De hamarosan leszámoltam összes
kötelezettségeimmel, s én is visszamentem abba a kocsiba, a hol előbb
árván hagytuk Rudyard Kiplinget.
Alig találtam rá a szakaszunkra, s csak nagynehezen ismertem fel
ujdonatuj sárga bőrládáimat. Rajtok kivül semmi se volt a fülkében;
semmi és senki. A szép asszony, Rudyard Kipling, a sok podgyász, az
előkelő eredetü kalap-skatulyák eltüntek.
Tehát útitársamat már átköltöztették a külön szakaszba. Jól van;
belenyugszom. De hát a szőke? Hol van a szőke? A szőke nem volt sehol.
Pedig a külön szakasz rendeltetése az volt, hogy a szőke hoppon
maradjon. De azt, úgy látszik, nem lehet egykönnyen lefőzni. Ha ugyan le
akarták főzni.
Olyanforma ábrázatot vághattam, mint Basilio. »Kit az ördögöt csalnak
meg itten?!« – kérdezgettem magamtól. Hátha véletlenül, én vagyok az, a
ki itt fölösleges volt?!
Ezt meg kellett tudnom. S menten elhatároztam, hogy fölkeresem a szőkét,
akárhová lett. Ha nem bujt el valahol a lokomotivon, meg fogom találni.
Végig mentem a vagonunkon; a szőkét nem láttam sehol. Átvizsgáltam a
szomszédunkban lévő első osztályu kocsit; hiába. Úgy emlékeztem, hogy a
vonatunkon nincs több első osztályu szakasz, de hogy eredmény nélkül
vonuljak vissza, erről szó se lehetett. Keresztül törtettem a második
osztályu kocsik egész során, s mindenüvé benéztem, mert nem tartottam
lehetetlennek, hogy a szép asszony csak a második osztályban kaphatott
külön fülkét. De se a lefoglalt szakaszt, se a szőkét nem tudtam
megtalálni. A következő kocsi harmadik osztályu volt. Már kezdtem
lemondani, a mikor egyszerre eszembe jutott, hogy Hatvanban a lokomotiv
egy-két üres kocsit szedhetett fel; ha csakugyan igy történt, ezeknek
elül kell lenniök. Azért csak tovább!
Jól sejtettem. Miután végig botorkáltam két vagy három harmadik osztályu
kocsin, ismét egy első osztályu vagonba nyitottam be, a melynek néptelen
folyosójáról mindjárt láttam, hogy jó helyen kereskedem. Ez a kocsi csak
Hatvanból jöhetett velünk; különben tele volna, mint tele van a többi.
Benéztem az első fülkébe; senki. A második is üres volt. Bepillantottam
végre a harmadikba, és majd kővé meredtem.
Megtaláltam a szőkét is, a külön szakaszt is, de minő együttesben!
A szép asszony a fülke közepén állott, s a szőke szorosan mellette.
Olyan szorosan mellette, hogy átölelve tartotta az üldözöttet, a ki már
nem tudott szabadulni. Az ostromló ugyanis egy hosszu csókkal tartotta
fogva; erőszakos s nyilván tüzes csókkal, mely elzárta a kegyelemért
esdő szájat. Éppen a kapituláczióhoz érkeztem. Csak szerencsétlen sorsu
férjek ismerhetik azt a szégyenérzettel vegyes dühöt, a mely engem erre
a váratlan látványra elfogott. Igazán nem tudnám megmondani, hogy a
haragom volt-e nagyobb, vagy a szégyenkezésem. E két érzés közül az
első, szerencsére, nem jutott szóhoz, mert értelmem a második érzésnek
fogta pártját, s ez azt sugallta, hogy sürgősen mondjak le minden
további kiváncsiskodásról.
Elillantam, s azzal biztattam magamat, hogy nem vettek észre.
Mint a kit leforráztak, úgy vonultam vissza, a bámészkodókkal teli, sok,
sok folyosón keresztül. Hasonló megaláztatást soha se éreztem, mert még
a hiúságom se talált ki semmit a védelmemre.
Tehát vak voltam? Igen, vak. De úgy kell nekem! A ki nem ajándékozza el
érdeklődését az első csinos arcz láttára, azt nem érheti ekkora kudarcz.
Abban kerestem némi mentséget, hogy az emberismeretem, mely máskor is
szivesen itélt külsőségek után, még soha se esett ilyen nagy tévedésbe.
No lám, a büszke tekintet és az önérzetes viselkedés! Ki hitte volna,
hogy a legközönségesebb szerelmi kalandról van szó, egy vasuti
kalandról!
Tartoztam magamnak azzal az elégtétellel, hogy az ismeretlen hölgyet
kitörlöm emlékemből, s erősen elhatároztam, hogy egy pillanatig se
gondolok többé az egész esetre.
De meg volt irva, hogy a csókos asszony, ha akarom, ha nem, tovább is
foglalkoztatni fog.
Alig helyezkedtem el a fülkémben, bámulatomra ismét előkerült a szőke.
Visszaült a helyére, szivarra gyujtott, s úgy nézegette a tájékot, mint
a ki beleunt az ujságolvasásba, s nem tudja, mit csináljon.
Abban nem kételkedhettem, hogy a szőke most csak a zászló becsületéért
unatkozik előttem. Az asszony rábirta, hogy külön utazzanak, mintha nem
tartoznának együvé. Szeretné megóvni a látszatot; nem akarja, hogy
rosszat gondoljak róla. Aligha sejti, hogy már ismerem a titkukat, s a
szőkét, a ki okosabban óhajtaná eltölteni az időt, kiküldte hozzám, hogy
a felsült szerelmest adva, megtéveszsze itéletemet.
Vagy, sajnálatomra, mégis észrevettek volna, s a szőke most azt kivánná
elhitetni velem, hogy a szemem káprázott? Meglehet. De nem valószinü,
hogy láttak: abban a pillanatban mással voltak elfoglalva, s mire
kitekinthettek az ajtón, én már eltüntem a látóhatárról.
Képzelhető volt végre egy harmadik eset is. Az, hogy neszt hallottak, és
erre szétrebbentek. Az asszony megriadt, magához tért, s nem engedte
meg, hogy imádója mellette maradjon. Nem tudják, hogy én voltam az, a ki
megzavarta őket, de a nesz, a melyet hallottak, óvatosságra
figyelmeztette és szétválasztotta őket.
Nekem ez az utolsó föltevés tetszett a legjobban. Abban a gondolatban,
hogy talán én rontottam meg a szőke örömét, némi sovány elégtételt
találtam.
De így vagy úgy, a szőke megjelenése mégis csak más szinben tüntette fel
az előbb látott jelenetet. Hogy az asszonynak aggodalmai vannak, ez már
valami; s hogy a szőke tiszteletben tartja ezeket az aggodalmakat,
olyannyira, hogy kész komédiázni akkor, a mikor más férfi gondolkozni se
hajlandó, ez meg éppen nem egyezett össze azzal, a minek tanuja voltam.
Szóval kezdtem nem érteni a dolgot.
De a legnagyobb meglepetésem még csak ezután következett.
Miskolczon a szőke leszállt a vonatról, le s fel sétált a pályaudvarban,
s mikor az utasokat beszállásra figyelmeztették, nem tért vissza hozzám.
Kassa felé már nélküle indultunk utnak. Láttam, a tulajdon szememmel
láttam, hogy a szőke Miskolczon maradt.
Előbb nem akartam hinni a szememnek, aztán megkisérlettem, hogy majd
csak kiokoskodom a magyarázatot, végül be kellett látnom, hogy
talánynyal, még pedig megfejthetetlennek látszó talánynyal állok
szemben.
Egy bizonyosnak tetszett. Az, hogy a szőke nem szándékozott Miskolcz
városát meglátogatni. Mert, ha oda készül, nem vált jegyet egészen a
határ-állomásig. Nyilván semmi keresete Miskolczon, s az első vonattal
vissza fog utazni Budapestre. A mikor a kalauzzal beszélt, nem is
gondolt rá, hogy hol fog leszállani; kész volt rá, hogy velünk tart akár
az óperencziákig. Tehát vagy megmásította az elhatározását, vagy pedig
elérte a czélját. Az utóbbi nem volt valószinü. Bármily sokat mondott az
a némajelenet, a melyet a külön szakaszban láttam: e tekintetben nem
adhatott kielégitő magyarázatot, mert a szereplők csak nagyon rövid
ideig voltak magukra. Alig hagyták el az étkező-kocsit, már követtem
őket; s alig tértem vissza a helyemre, a szőke is nyomban mutatkozott.
Mindössze egy csókért üldözte volna hölgyét? Ezt sehogy se tudtam
elképzelni. Nem maradt tehát egyéb föltevés, csak az, hogy a szőke
elejtette a tervét. De mily okból hagyott fel szándékával? Mi birta rá,
hogy megmásítsa elhatározását, s épp akkor, mikor minden arra biztatta,
hogy kitartson? Mi történt e között a két ember között, ama rövid percz
alatt, a melynek elmultával a szőke ismét megjelent fülkémben,
nyugodtan, mintha a hivatalból jönne?
A képzeletem, természetesen, talált két vagy három, többé-kevésbbé
elfogadható feleletet, de sejtettem, vagy inkább éreztem, hogy hamis
nyomon járok.
– Milyen ostoba vagyok! – villant át egyszerre a fejemen. – Bizonyára a
szép asszony is leszállt a vonatról, s én, vak és süket, nem vettem
észre!
De ez a föltevés se bizonyult helyesnek. Miután még egyszer keresztül
küzdtem magamat azon a tömegen, mely a szomszédos kocsik folyosóin
szorongott, s alkalmatlankodásomat már sokallni kezdte, meggyőződtem
róla, hogy ok nélkül gyanakodtam. A szép asszony még most is ott volt a
külön szakaszban és semmi jelét se mutatta annak, mintha a következő
állomáson ki akarna szállni, hogy valahol a közelben találkozzék
imádójával, a ki talán csak a látszat kedvéért maradt le a vonatról s
kocsin fog megérkezni.
Az ablaknál ült, s a tekintete valahol kivül járt. Meglehet véletlenül
történt, de nekem feltűnt, hogy abba az irányba néz, a merről jöttünk. A
semmit nézte? Még most is csak a szőkét látta maga előtt? Annyi bizonyos
volt, hogy nagyon elfoglalta, a mit látott vagy gondolt, mert – bár
hallania kellett lépéseim zaját – egy pillanatra se fordult a folyosó
felé.
Különben nemcsak az arcza árulta el, hogy a közelben lévő dolgok egy
cseppet se érdeklik. Tanuságot tett erről Rudyard Kipling is. A jobb
sorsra érdemes könyv ott pihent mellette, de oly elárvultnak, oly
elhagyatottnak látszott, mintha a Dsungelben felejtették volna.
Uj keletü tapasztalataim tökéletesen elvették a kedvemet attól, hogy az
ismeretlen hölgyhöz közeledni igyekezzem. De ha mégúgy lobogott volna is
bennem a vállalkozó kedv: immár fel kellett hagyni azzal a reménynyel,
hogy a változott és szerencsésebb viszonyok között majd csak
észrevétetem magam. A szép asszony szemmellátható zárkozottsága, s azok
az éppen nem biztató jelenségek, a melyeket mindenkinek észre kellett
vennie, a friss erőt is leszerelték volna. Aztán a külön szakasz
valósággal elzárta előlem. Ha nem is én vagyok az oka, hogy megváltotta
a magánossághoz való jogot, ezt a készpénzzel megfizetett követelést
tiszteletben kellett tartanom. Mit érek vele, ha csak ily tisztes
távolságból leshetem? S várhatok-e még többet, mint hogy a legjobb
esetben kielégítem a kiváncsiságomat?
Visszavonultam tehát, a kérdéseimmel, melyekre nem kaptam feleletet.
Bosszus voltam, s az járt a fejemben, hogy jobban szeretném, ha a
szőkéjével ő is eltünt volna. Aztán megesküdtem, utóljára és most már
minden szentekre, hogy nem gondolok rá többet.
De az unatkozót minden talány ingerli. S a sellő áldozata soha se veszi
észre, hogy hol végződik a kiváncsiság, s hol kezdődik az örvény.
III.
Az oderbergi vasut vonatainak ma már közvetetlen összeköttetése van a
kassai gyorsvonattal: annak is, a mely Poprád, s annak is, a mely
Eperjes felé visz. Ha ma felülök a reggeli egy negyed nyolczkor Kassa
felé induló vonatra, délután háromkor Jablonkán vagyok. Akkor nem így
volt. Csak három óra tájban indultunk el Kassáról, s hat óra felé járt
az idő, a mikor Jablonkára értem.
A jablonkai állomás közelében igen lassan halad a vonat, hegynek fel,
egyre feljebb. Következésképpen már messziről láthattam a vasuti
őrházat, s az őrház mögött egy urasági hintót. Az a hintó engem vár.
Egyebet aztán nem is láthattam, akármelyik oldalra néztem. Egy nagy
darab kopár terület, a melyen az őrházon túl fedél nem látszik… valahol
messze egy kecske legel, az isten tudja mit… a távolban hegyek… a
közelben kanyargó, hosszu sinpár… és ennek a kopasz térnek még nevet
adnak!
Mikor a vonat megállt, kinéztem a vagon ajtaján, hogy valakit hívjak, a
ki a kocsihoz vigye a podgyászomat. Nem láttam senkit, csak az őrt, a ki
nem hallgatott a kiáltásaimra, hanem előre rohant, a lokomotiv irányába.
Beláttam, hogy itt ugyan nem kapok segítséget, s ha nem akarom itt
hagyni a holmimat: »magad uram, ha szolgád nincsen.« Sebaj. Kiczipeltem
bőrládáimat, leraktam a podgyászt a vonat mellé a földre, s körülnéztem,
hogy vajjon jön-e már az őr?
Nem jött biz az, mert épp abban fáradt, hogy más valakinek a podgyászát
emelgette ki az egyik legelső kocsiból. Hogyan? Más is jön ide, a hol a
madár se jár? Ki az ördög lehet az? S a földre rakott kalap-skatulyák
olyan ismerősöknek tetszettek!… És csakugyan, a szép asszony szállt ki
az őr után.
No lám! Pedig azt hittem, hogy azóta Bártfa felé kocsizik, ha ugyan nem
indult Kassáról a másik irányba.
Az első érzésem nem a bosszuság volt, hogy: akár akarom, akár nem, ujra
meg ujra találkoznom kell vele, hanem: a részvét.
Szegény asszony! Mit fog ez itt csinálni kocsi nélkül?
Egy kicsit örültem, hogy felajánlhatom neki a szolgálataimat; egy kicsit
csodálkoztam, hogy ő is Jablonkán száll le; megállapítottam magamban,
hogy alighanem abba a fürdőbe készül, a melyről a mester olyan nagy
lelkesedéssel beszélt; a fürdőről eszembe jutott az ugyanakkor
emlegetett elvált asszony, a ki csodaszép volna, mint ez… s ekközben a
kocsi felé tartottam.
Az én vagonom éppen az őrház előtt állt meg. Áthaladtam a »kijárat«-on,
s megszólítottam a kocsist, a ki végre jónak látta leugrani a bakról:
– Jöjjön, hozza ki a podgyászomat.
Keserves csalódás várt rám.
– A bárónéval tetszett jönni? – kérdezte a kocsis.
– Miféle bárónéval? Nem a bárónéval – feleltem. – De magát a kastélyból
küldték, ugy-e?
– Nem, kérem, én a fürdőből jövök, a bárónéért.
– Hát a kastélyból nem küldtek kocsit?
– Ha küldtek volna, itt volna.