Ambrus Zoltán Munkái
v. kötet
SOLUS ERIS
Ambrus Zoltán Munkái
V.
SOLUS ERIS
BUDAPEST MDCCCCVII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Ambrus Zoltán
SOLUS ERIS
BUDAPEST MDCCCCVII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.
I.
– Tudnék neked egy munkát – szólt a mester, a hogy beállítottam hozzá. –
Csak az a kérdés, milyen kedvben vagy?
– Alacsony, pimasz, czudar rosszkedvben. Talán még soha se voltam
ennyire – feleltem.
– Mi bajod?
– Semmi különös. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, soha
sincsen jó idő. Rosszkedvü, fáradt, elcsüggedt vagyok. Egyéb bajom
nincs, de nekem ez is elég.
– Ez azt jelenti, úgy-e, hogy télen sok a kritikus, nyáron meg kevés a
vevő? És lassankint elveszíted a tehetségedben való bizalmadat?
– Olyanformán. Kezdem átlátni, hogy multamban nincs öröm, s jövőmben
nincs remény. A mester nem is képzeli, hogy micsoda baj ez.
– De képzelem. A régi szép időkben nekem is voltak efféle bolond óráim.
A mikor még nem volt semmi komoly bajom, mint most neked.
– A mesternek könnyü. Kidugja csibukját a Pantheon ablakán, lenéz az
alant bukdácsolókra és azt kiáltja nekik: »Csak törjétek magatokat! Én
is vesződtem, a míg ide jutottam!«
– Te beszélsz így, semmirekellő?! Huszonnyolcz éves vagy; az egészséged,
mint a vas; egy kis tehetség is szorult beléd. Mi kellene még?
– Egy garas ára siker. Egy kis hit. Valami kevés öröm.
– Szóval: a mi megjön magától; a mit csak ki kell várni. De ilyen bolond
az ember! A mig fiatal, mindent akar, a mi nincs; észre se veszi a
gazdagságát s kesereg, hogy ez meg az hiányzik. Mikor aztán megöregszik,
már nem akarna semmit, de mindenét odaadná az eltűnt évekért. Nem tudja
élvezni, a mit, cserében ifjuságáért, megszerzett; csak kesereg, hogy
nem tud visszafiatalodni.
– Vannak szerencsés kivételek. Itt van például a mester. A mester ma is
fiatalabb, mint én…
– Igen, lélekre. Köszönöm.
– … és huszonnyolcz esztendős korában már ott volt, a hová én, úgy
látszik, soha se fogok eljutni.
– Hja, barátom, én szorgalmasabb voltam, mint te. Nem szerelmeskedtem
annyit, hanem tanultam. Nekem is voltak modelljeim; de ha lefestettem
őket, azután békét hagytam nekik. Te… te nem érsz rá lefesteni őket!
Különben jól teszed; neked van igazad. Valamivel korábban értem el, mint
ti fogjátok, hogy nem kell robotban dolgoznom; de mit ér ez? Most már
volna időm szerelmeskedni, a kedvem se hiányoznék hozzá, de vége! Ha te
kiállsz a kapuba, és egyet-kettőt kurjantasz, mindjárt tudják, hogy te
vagy; én kurjanthatok akárhányat, még se tudják, hogy én vagyok az, a ki
kiabál!… Annyi a szép lány, és mind másnak nő fel!… Ezzel egyébként nem
azt akartam mondani, hogy: csak lustálkodjál! Hanem azt, hogy ne
csüggedj. Ma még inkább az életé vagy, mint a művészeté. Ha majd egészen
ennek adod a lelkedet: a siker eljön magától, nem kell hínod.
Biztosítalak, hogy nem pazaroltad el az idődet. A mit másoknak éltél, az
mind a művészetednek fog kamatozni. De ha ennyire bolygat az alkotás
láza: próbálj már egyszer valami nagyot.
– Kicsit se tudok én már, mester.
– Téged bánt valami, fiam. Beszéld el, mi történt veled?
– Higyje el, semmi se történt.
– Akkor hát beteg vagy.
– Olyan egészséges vagyok én, mint a makk. És talán éppen az az én
bajom, hogy ilyen rettenetesen egészséges vagyok. Kilencz órát alszom
naponkint, de ha a lelkiismeretem engedné, többét is tudnék. Úgy eszem,
mint a mesebeli szörnyek, a fejem soha se fáj, a tüdőm olyan, mint egy
bikáé.
– Ettől még nagyon rosszak lehetnek az idegeid.
– Az idegeim? Talán nincsenek is idegeim. Én legalább nem tapasztalom,
hogy vannak. Tehát jók. Nincs nekem semmi testi bajom, mester. Ép,
egészséges vagyok, és a míg csak úszni, vívni, evezni kell: erős is.
Kérdezze meg azokat a tanítványait, a kik tagjai a »Hungaria«
csónakázó-klubnak. De mihelyt dolgozni akarok, elhagy az erőm. Kinyitom
a szememet, de már nem látok meg semmit; a kezem ügyetlen, néha
valósággal béna. A képzeletem szárnyaszegett, nem jut eszembe semmi, nem
tudok kitalálni semmit, annyit se látok és érzek, mint egy fűszeres. A
materiális élet, a melybe belemerültem, mint Harold Harfagar király a
tenger fenekére, nem ereszt vissza; a lomhaság tündérei lenn tartanak,
nem tudok fölemelkedni. Majdnem minden időmet a szabadban töltöm, s néha
megkapnak: a fák, a víz, a sziklák, a hegyek fenséges mozdulatlansága, a
napfény játéka egy hullámfodorral, a növényvilág szivárványos bűbája,
egy-egy tájék szomorú, szép lelke, a tó-tükör és az égbolt varázslatai.
A napsugár néha át meg átjár, s szivem bele sajog ebbe a fájdalmasan
édes érzésbe. Mély szomoruságomba bele csillámlik a remény: hátha még
tudok valamit?! De alig hogy leültem dolgozni, már bele fáradok, s
kétségbeesve látom, hogy kezem nem azt csinálta, a mit a lelkem akart.
Pedig olthatatlan vágy él bennem: valami szépet csinálni. Valamit, a mi
bizonyos. A mihez nem ér fel a kicsinyesség, s a minek nem árthat az
idő. Valami olyat, mint a Dagnan-Bouveret »Bretagnei búcsú«-ja. Vagy ha
már a rendkivüli tehetséget megtagadták tőlem az istenek, legalább
valami olyat, a mi másoknak is tessék, s a mivel egy kissé én magam is
meg legyek elégedve.
– Mondom, hogy ideges vagy.
– Nem, ez nem idegesség, csak szomorúság, vagy jobban mondva
elkeseredés. A kétség egy kissé későn látogatott meg. Huszonnyolcz éves
vagyok, már nem kezdhetem ujra az életet. Nem kezdhetek egy más pályát,
elülről; arra már késő, hogy másutt vihessem valamire. És azt kell
hinnem, hogy olyan pályát választottam, a melyhez nincs elég tehetségem.
– Ezt én jobban tudom, mint te. Belőled nem a tehetség hiányzik, hanem
az akaraterő. Nem a képességeiden fog múlni, ha nem éred el, a mire
vágyakozol; a jellemedtől függ, hogy mivé fogod magadat kinőni.
– Csak vigasztaljon, mert rám fér. Van-e, a mi jobban kétségbe ejtheti
az embert, mintha életének a derekán el kell ismernie, hogy azt az
egyet, a mit tud, rosszul tudja? Van-e érzés, mely jobban lesujtana,
mint ha tudatára ébredünk annak, hogy csak egy mesterséghez konyitunk s
ebben az egyben is kontárok vagyunk? Itt van ez a nagy, haszontalan test
a maga mindennapos követeléseivel; csupa apró, de parancsoló és türelmet
nem ismerő követeléssel… és a szellem, a dicső szellem, melynek játszva
kellene előteremtenie, a mi ezeknek a kicsinyes követeléseknek a
kielégítésére szükséges, a szellem, ez a mi egyetlen erőnk, egész énünk,
kínlódva se bir valami értékeset alkotni, sőt azt se képes kiküzködni, a
mivel elhallgattathatná ezt az éhes kutyát.
– Azt mondhatnám, hogy a kontárt soha se bántják efféle kételkedések, és
hogy mindez csak ideges képzelődés. De nem vitatkozom veled. E helyett
egy orvosságot ajánlok. Fogadd el a munkát, a melyről szóltam.
– Különös orvos a mester. Annak, a ki nem tud enni, egyszerüen azt
rendeli, hogy: egyék, ettől majd meggyógyul.
– Ha elmondod az orvosnak, hogy elveszítetted az étvágyadat, az orvos
nem fog koplaltatni, s nem tanácsolja azt, hogy: ne egyél, a míg az
étvágyad meg nem jön magától. Ellenkezőleg: tejkúrára fog, s azon lesz,
hogy éppen a táplálkozással szerezd vissza az étvágyadat, azzal az új
erővel, melyet a legkönnyebb és legjobb eledel ad. Én is ilyenforma
kúrát ajánlok. Most már, hogy kibeszélted magad, tisztában vagyok a
bajoddal, s elmagyarázhatom, hogy mi történt veled. Egy-két esztendeig
elhanyagoltad a művészetet; az apró örömöknek éltél, nem a
legnagyobbnak. Egy szép napon aztán feltámadt benned a lelkiismeret, s
iszonyu hévvel fogtál hozzá, hogy majd kipótolod a mulasztottat. De
meglepetve vetted észre, hogy a tétlenségben elprédáltad a régi
ügyességedet, s meghökkentél, a mikor láttad, hogy az elhanyagolt
szerető duzzogva fordít hátat. Hja, barátom, a múzsa is asszony! Ekkor
rádupláztál a hibádra. Erőszakolni akartad a régi jó viszonyt; persze,
éppen csak ez kellett a boszúálló kedvesnek! Most aztán lecsüggeszted a
karod, és rémülten kérded magadtól, hogy: tulajdonképpen mi történt
veled? Hát, barátom, a mit eltékozoltál, azt nem lehet csak úgy
visszafütyölni; időbe kerül, a míg ujra megszerzed, de ne félj, semmi
baj. Szép lassan visszahizelged magad úrnőd kegyébe; nem vívod az eget,
de addig sántikálsz és udvarolsz a haragos szépségnek – hiszen csak nő!…
– míg egy napon észreveszed, hogy a munkádnak megint láttatja van. Nézd,
barátom, az a dolog, a mit én ajánlok neked, nem fog megerőtetni. Inkább
szórakoztatni fog, s könnyen meglehet, hogy azonnal eloszlatja a
rosszkedvedet. Könnyü munka; nem fogja ingerelni a művészi becsvágyadat,
de haldokolva is megcsinálhatod. Éppen betegnek való feladat, ha mondom.
– Értem. Egy öreg péknét kell lefesteni, az összes smukkjaival együtt.
– Nem. Egy nagyon szép asszonyt, a ki már nem él.
– Fényképek után?
– Igen.
– Csakugyan betegnek való munka.
– Várj csak, még nem mondtam el mindent. A halottnak egy eleven arczképe
is maradt: a leánykája, a ki nagyon hasonlít rá. Ez a leányka most
tizenhat esztendős. Az asszony már régen meghalt; nem tudom, mondjuk:
tiz esztendeje. Arról van szó tehát, hogy a fényképek és a tizenhat éves
hasonmás látásából el kell képzelni… nem… látni kell: milyen volt az
asszony huszonöt-huszonhat éves korában.
– Szép feladat! Nehéz is, hálátlan is, és főképpen ügyes
szemfényvesztőnek való, a ki bolonddá tudja tenni a világot!
– Nagyon szigorú vagy. Csodát nem várnak tőled, csak egy jó képet, a
melyet modell nélkül kell elkészíteni. Fényképet annyit kapsz, a mennyit
akarsz; s a fényképek jók, mondhatom, mert ismertem az asszonyt. A kis
leányt folyton látni fogod, a mi ér annyit, mint a fényképek. Szóval a
feladat nem nehéz; persze, művész szeme kell hozzá.
– Művész szeme? Nem. Hanem bűvész ügyeskedése… az már igen! Esküszöm,
hogy a mester soha se vállalkozott ilyes munkára!
– Látod, mennyire tévedsz! Igenis, vállalkoztam, még pedig ugyanerre a
munkára! De épp akkor ért utól ez az átkozott köszvény, mely mindenkorra
nyomot hagyott a kezemen; el kellett halasztanunk a dolgot. Most is rám
gondoltak először, és sürgették, hogy váltsam be az igéretemet. De nemet
kellett mondanom.
– Világos! Kinőtt már a mester az efféléből.
– Most is csak azért nem vállalkoztam, mert ki kellene mozdulnom a
fészkemből, hogy a kis leányt láthassam. Már pedig nincs az a csábítás,
a mivel engem el lehetne csalni hazulról. Egy köszvényes embernek a
megszokott kényelme, a nyugalma, a helyben maradhatása az első dolog a
világon.
– És a kis leány nem jöhetne ide?
– Nem, mert vidéken laknak, télen-nyáron, és jó messze innen.
– E szerint még utazgatni is kellene?
– Érdemes lesz oda utaznod, mert kitünően fogod tölteni a nyarat.
– Az egész nyarat ott tölteni!… Mért?
– Mert másutt sehol se tölthetnéd jobban. Biztosítalak, hogy nem fogsz
haza kivánkozni; tőlük meg ott maradhatsz, a meddig akarsz. Megjegyzem,
bár ezt már nem volna szabad elárulnom, hogy szó van a kis lány
arczképéről is.
– Ahá! Ez attól függ, hogy a pályázó miképpen tudja megoldani az első
feladatot?…
– Természetesen, de e felől nyugodt vagyok.
– Köszönöm. A kérdéses nyárspolgárok azonban, úgy látszik,
bizalmatlanabbak. És tán kényesebbek is.
– A kérdéses nyárspolgárok egy cseppet se nyárspolgárok. Olyannyira nem,
hogy az az úr, a ki kért, küldeném el, ha már magam nem mehetek, a
legtehetségesebb tanítványomat, ez az úr Magyarország utolsó
oligarchája: Szepessy Kristóf báró.
– Tyű, teringette! Ezt a nevet ismerem az ujságokból.
– Ha szorgalmasabban lapozgatnád a könyveket, ismernéd a történelemből
is. Annak idején nagy szerepet játszott Magyarország politikai életében.
– Ez már régen lehetett.
– Régen, a kiegyezés előtt. Azok közé az aulikusok közé tartozott, a kik
itthon is bizonyos megbecsülésnek örvendtek. Hatvanhét óta azonban
visszavonult.
– Akkor hát ő az oka, hogy olyan keveset tudok róla.
– Azért jó lesz, hogy ha tájékozódol egy kissé. Akármilyen rég letűnt
nagyság, szereti, ha tudják, hogy ki volt.
– A fődolog az, hogy most már semmi. Magánzó.
– Exczellencziás úr és aranykulcsos vitéz. Olyan aranykulcsos vitéz, a
kit egy tolószéken hurczolnak jobbra-balra, de a ki azért megköveteli,
hogy az egész világ folyton süvegelje.
– Nagyon öreg úr lehet, a ki már nem sok vizet zavar.
– Ne gondold azt. Úgy hiszem, közelebb van a nyolczvanhoz, mint a
hetvenhez, és akármilyen öreg, nem tudott nagyobbra nőni, mint egy
lovászgyerek. De ez a kis öreg a tolószékében is kemény legény. Majd
meglátod, hogy arra felé, három vármegye határán belül, csak az
történik, a mit ő akar.
– Az arczkép is az ő kivánsága?
– Az is az övé. Te, figyelmeztetlek valamire. Ha festésről lesz szó,
Angelit és Canont a világért se dicsérd az öreg előtt. Először ezekkel
tett kisérletet. De az egyik, már nem tudom mért, nem vállalkozott, a
másik meg olyan képet festett, a mely a bárót éktelen haragra
lobbantotta. Megsemmisítette a képet, s azóta hallani se akar a bécsi
mázolókról.
– S a mester azt hiszi, hogy én szerencsésebb lennék, mint híres elődöm?
– Híres elődöd nem láthatta az eleven hasonmást, a ki akkor még nagyon
kicsi volt. Aztán meg híres elődödnek az a szerencsétlen gondolata
támadt, hogy egy bájos Dubarryt festett, a báró pedig – és ezt meg fogod
érteni, mihelyt meglátod a fényképeket – szentképet akar. Igen,
szentképet, és nem valami »à la Watteau« kecses alakot vagy holmi
Fragonard-féle bájosságot. Az öreg úr ugyanis, a mint látni fogod,
nemcsak kegyelettel, hanem valóságos rajongással viseltetik a menye
emléke iránt.
– A menyét becsüli meg ennyire? Ez uj. A nagyon öreg emberek
halott-kultusza nem szokatlan dolog. Azt hiszem, ez a kultusz nem
annyira sírontúli szeretet, s örökös emlékezése a már csak emlékeiben
élőnek, mint inkább tüntetés a hálátlan élők ellen. »Látjátok, így tudom
én imádni, a haló porában is, azt, a ki szeretett és megbecsült engem, a
hogy megérdemlem, és a hogy ti nem tudtok szeretni és megbecsülni!…« Ezt
akarja mondani. De hogy valaki a halottai közül éppen a menyét tegye
öreges érzéseinek bálványképévé, ez, meg vagyok győződve, eddigelé igen
ritkán fordult elő a világtörténelemben.
– Mondasz valamit. Sőt meglehet, egészen igazad van, mert ezt a
rajongást, a mely még a halotthoz is hűséges maradt, ugyan senki se
jósolta volna meg, tizenöt vagy tizenhat évvel ezelőtt. Az öreg báró
tudniillik sehogy se akart beleegyezni fiának a házasságába. Hiába
kérlelte az egész család, nem engedett és utóljára is megtagadta a
jóváhagyását. De a fiatal báró is Szepessy volt, azaz makacs,
hajlíthatatlan és minden pokollal szembeszálló. Mikor látta, hogy nem
tudja megtörni apjának az ellenállását, túltette magát rajta.
Elveszített egy hitbizományt, de feleségül vette a kis nevelőnőt.
– És a vén oligarcha most egy ex-nevelőnőt gyászol?
– Te ezt vigjátéknak találod, és mulatsz rajta. Hja, barátom, minden
élet: tragédia, de ez a sok tragédia néha ilyen vigjátékokból alakul ki,
a mi azt bizonyítja, hogy a tragédiák és a vigjátékok anyaga ugyanegy,
vagyis: nincsenek vigjátékok, csak olykor vigjátékoknak tűnnek fel, a
közönbös néző előtt, a tragédiák egyes részletei. Lásd, ez a nyakas
öreg, a kiben minden nyakassága mellett is oly kevés a következetesség,
a maga rendíthetetlen elveivel – mert az elvei most is rendíthetetlenek
– messziről kitünő vigjátéki alaknak tetszik, és mily szomorú sorsot
mért rá előbb a komikus konokság, utóbb a komikus következetlenség! Nem
fogom elbeszélni az egész regényt…
– Miért ne beszélné el? Ráérek.
– Mert magam sem ismerem. Csak a száraz tényeket tudom, de ezek is
érdekesek.
– A tényeket kitalálom. Megjelent az első baba; a fiatal anya felpakolta
a kis kitagadottat, és beállított vele a bősz nagypapához. A bősz
nagypapa ellágyult és beleszeretett a fiatal mamába.
– Megjelent az első baba és a fiatal anya nem adott életjelt. Hanem a
férj, a ki elég bolond volt lemondani egy hitbizományról, hogy
elvehessen egy szegény nevelőnőt, megint gondolt valami bolondot. Azt
gondolta, hogy elmegy az északi sarkra, és nem lehetett otthon tartani.
Bolondabbat már nem gondolhatott volna, az igaz, és hogy miért tette
ezt, igazán nem tudom megmondani. Máris megunta volna a feleségét, a
kiért olyan nagy áldozatot hozott, vagy nem szerette volna eléggé a kis
porontyát? – nem hiszem, mert ismertem az asszonyt. Daczból tette volna,
hogy keserüséget okozzon az apjának, vagy hogy aggodalmakat keltve
kierőszakolja a bocsánatát? – nem hiszem, mert ismertem őt is. Inkább
azt képzelem, hogy nem tudta tűrni a szegénységet, vagy jobban mondva:
nem tudta elviselni, hogy szegénynek lássák otthon. És mindenesetre
valami sikert várt ettől a vállalkozástól; az expediczió, a melylyel
elment, nagy port vert fel akkor. Bizonyára nem azért ment el, hogy soha
se térjen vissza. De nem tért vissza. Háromnegyed év se telt el, mikor
meghozták a hírt, hogy odaveszett, az egész expediczióval.
– Ezt megtehette volna egy pár évvel előbb is.
– Az özvegye nem így fogta fel a dolgot. Legalább nem siránkozott a
tulajdon baján; csak azt gyászolta, a kit elveszített. Hogy mi lesz vele
s a gyermekével? – csak mások kérdezgették; ő maga soha. Azt hitték,
hogy házalni fog a nyomorúságával, s majd sorra járja férje rokonait.
Nem ezt cselekedte, hanem azt, hogy elment egy kis tót faluba, a hol
kivüle mindenki bocskort viselt, s beállott tanítónőnek. Az öreg báró
mindennap kinézett a küszöbre, nem lát-e ott egy kis lányt, meg egy
czédulát, a mire ez van irva: »Tőletek való; tartsátok el.« Bizony nem
látott ott semmit. Várt; azt hitte, hogy az idő megtöri ezt a kis
tanítónőt, a ki arról álmodozik, hogy a büszkeség fényüzését is
megengedheti magának. De hiába várt. Mikor aztán elúnta, hogy egyre csak
lesse az unokáját: okosabbat gondolt. Követet küldött a menyéhez és
megüzente neki, hogy fia özvegyének és árvájának ott van a helye a többi
családtag között, az ősi fészekben. A tanítónő a szép szóra is nehezen
hajlott, de a gyermek jobblétéért végre engedett.
– A többit ki lehet találni.
– Nem lehet kitalálni. Az öreg, a mint látni fogod, teljességgel nem
érzelgős természetü. Még ma is kordában tartja a családját, s azt
gyanítom, nem valami nagyon lelkesedik a többi sarjadékáért. Többet
mondok. Egyetlen fiának, a halottnak, soha se tudta megbocsátani, hogy
búcsutlanul ment el az óperencziákra, a nélkül, hogy egy szót üzenjen
haragos atyjának. A halálhír után is csak úgy emlegette, hogy: »az az
úr«, vagy: »a sarkutazó.« Később letett erről, hogy ne okozzon
fájdalmat, előbb az özvegynek, utóbb az árvának. Azóta nem beszél róla;
mintha soha nem is gondolna rá. S az élők irányában még keményebb tud
lenni. Otthon is oligarcha; zsarnokoskodó, rideg családfő s olykor
kegyetlen pater familias. A leányai, s ezek családja, kivételképpen se
látták gyöngédnek; egyik unokája, a kire egyszer ráijesztett, fél tőle,
mint egy öreg krampusztól. Más véleményét soha se hallgatta meg; nyájas
szavakat, kedvességeket nem hallott tőle senki; alárendeltjeivel szemben
– s ő a családját is ebbe az osztályba sorozta – csak a szigorúságát
éreztette. Egyetlenegy lény volt a világon, a ki ki tudta forgatni
magából: a menye.
– Mondom, hogy: bele szeretett.
– Azt se csodáltam volna. Mert ez az asszony bizony édes-kedves teremtés
volt, és én például, én csakugyan bele szerettem.
– A mester mindig őszinte tisztelője volt az asszonyi nemnek, mint
mindazok, a kik az ifjuságukat józanságban töltötték el, és – igen
bölcsen – távol maradtak attól a veszedelemtől, hogy nagyokat
csalódhassanak.
– Hiába csúfolsz. Én elhiszem a te tapasztalásodnak, hogy az asszonyok
nagy többsége rossz, képmutató, hazug; de annyit láttam, hogy vannak jó
asszonyok is. És ha kinevetsz is, mondok még valamit. Látod, én hiszem
és vallom, hogy a jó asszonyok között, a kik talán kevesen vannak,
vannak még kevesebben, a kik magasabb rendü lények, mint a többi ember.
– A szépek, a kik csodálatosképpen jók maradtak.
– Nem, hanem azok, a kiknek a kedvességében van valami kifejezhetetlen,
a mi a virágillatra emlékeztet. Azok, a kiknek egyénisége a
tisztalelküségnek, a jóságnak és a szeretetnek olyan melegét sugározza,
a mely a tavaszi napfényt juttatja eszünkbe…
– Szóval a mester hisz a tündérekben?
– Ha nem volnának tündérek, azt mondanám, hogy nem érdemes élni.
– Pedig tündért látni, úgy látszik, csak keveseknek adatott.
– Minden ritka, a mi méltó rá, hogy vágyódjunk utána.
– És ennek a hitnek ott kell lennie a képen?
– Ott lesz, akármilyen kételkedő vagy; a kis lány meg fog téríteni. Csak
aztán túlságosan bele ne bolondulj, mert ez nagy baj volna rád nézve.
– Ó, mester, sokkal romlottabb vagyok én, mint képzeli! Az angyalok
engem már nem tesznek szerelmessé, csak az ördög fajzatja; ez se
annyira, hogy bajba sodorhatna.
– Az előbb azt mondtam, hogy: ne csüggedj, most meg azt mondom, hogy: ne
bízd el magadat! Én elhiszem, hogy otthon vagy ebben a szakmában, és
hogy nem tartozol azok közé, a kik hamar megperzselődnek; de láttam én
már ennél nagyobb csudákat is. Az öreg ridegebb legény, mint te…
– Mégis megperzselődött.
– Azt nem hinném, mert régen túl van az már minden bolondságon. De ha a
szíve nem is fogott tüzet – talán soha se is volt neki – lélekben
ugyancsak ellágyult a menye rövid uralkodása alatt. És ezt meg tudom
érteni. A családi élete, meglehet, hogy főképpen az ő hibájából, mindig
szomoru volt; igaz, hogy ő se kényeztetett senkit, de őt se
kényeztették. Egyszerre beköltözött a kastélyába…
– A napfény, a virágillat, a mosoly.
– Jól mondod, és sajnállak, ha mindezt soha se találtad együtt egy leány
vagy asszony alakjában. Úgy járhatsz, mint az öreg, a kinek akkor nyílt
meg a szeme, a mikor már jobb lett volna vakon maradnia. Azt hiszem, már
közel járhatott a hetvenhez, a mikor megértette, hogy mi az, a miért
érdemes élni, és hogy miképpen kellett volna élnie. A tolószékben
ocsúdott föl: »Lám, milyen jól ülök itt! Lám, milyen jó, ha kedves
arczok vannak az ember körül!« S a bünhödése az volt, hogy alig ismerte
meg, már el is veszítette ezt az uj, szebb világot.
– E szerint a veszedelem még nagyobb, mint gondoltam. Most már igazán
nem tudom, hogy menjek-e vagy ne menjek. A mester küld; de minél inkább
tájékoztat, annál nehezebbnek látom a feladatot.
– Persze hogy küldelek. És azok után, a miket mondtam, tisztában lehetsz
vele, hogy nem küldenélek, ha nem volnék bizonyos benne, hogy meg fogsz
felelni a várakozásomnak. Mindezt nem hallgathattam el; de látom, ideje,
hogy a feladat nehézségeiről rátérjek az ügy kellemesebbik oldalára.
– Halljuk.
– Először is úri dolgod lesz; soha még úgy gondodat nem viselték. A
kastélynak Magyarországon nem igen van párja; csak Angliában látni ilyen
várszerü, hét tornyos palotákat. Herczegi lakást kapsz benne;
válogathatsz vagy húsz szoba közül, a melyek mindegyike csupa kényelem.
Annyi cseléd áll a rendelkezésedre, a mennyit kivánsz; a kastélynak
olyan nagy a szolga-személyzete, hogy egy másodrangu német nagyherczeg
hadseregét könnyü szerrel legyőzné. Aztán úgy élsz, a hogy kedved
tartja; senki se kérdi: hová méssz, mikor jössz haza. Ha tetszik,
elbarangolsz az erdőbe; vadászgatsz, kirándulsz, tutajra ülsz, s egy
sebes kis folyón, vad szikla-óriások közepett, elkalandozol
Lengyelország felé. Ha nem akarsz, napokig nem jössz ki a szobádból. A
kastélyt gyönyörü park környezi; ha az embergyűlöletnek akarsz élni, s
megkivánod a remeteséget, egész nap kedvedre ábrándozhatol.
– Ez már beszéd.
– Viszont, ha társaságra szomjazol, bő részed lehet benne. A kastélynak
mindig sok a lakója. A család maga is… várj csak… kilencz vagy tiz
tagból áll; azonkivül soha sincsenek vendég nélkül. Néha annyi ott a
kisasszony, hogy három nap is bele telik, míg megismered őket. Ezekkel
aztán annyit játszhatsz lawn-tennis-t meg mi az ördögöt, hogy nemsokára
álmodban is angolul beszélsz. Asszonyok dolgában már szegényebb a vásár,
de ha éppen flirtelni óhajtasz valakivel, mindig akad egy-két pasasér.
– Mester, én azt kezdem gyanítani, hogy engem erre a küldetésre nem a
tehetségem, hanem a kabátom jelölt ki.
– Nem, de ez egyszer nem árt, hogy tudsz egy kicsit forgolódni a
fehérnép körül, s nem jössz zavarba, ha valaki azt mondja, hogy »merci.«
A mi szegény Jánosunkat szomoru púpjával nem küldhettem volna el, se
Bereczkyt, a ki a fagylaltot elvből késsel eszi.
– Értem. Egy kis élnitudás föltétlenül megkivántatik, mert a festés csak
ürügy, s alapjában véve a művész úr olyanféle szerepet fog játszani,
mint a társalkodónő. Egy jó magaviseletü fiatalember, a ki minden
játékhoz ért s parancsolatra jókedvü… a ki valamivel jobban
szórakoztatja az embert, mint a mamzell, mert mégis csak férfi, az
istenadta… egy kellemetes egyén, a ki minden partiban jó kisegítő s
olyan magunkfélének látszik, noha mindenki tudja, hogy szegénynek
nincsen pénze…
– Eh, hagyj békében és ne fogd rám, hogy vénségemre cselédszerzőnek
álltam be!… Mondom, hogy, ha nincs kedved hozzá, akár soha feléjük se
nézel. Még az ebédnél se kell ott lenned; felhozatod magadnak. Mikor oda
méssz, bemutatkozol a családnak, és pont. Igaz… ők nem fognak neked
bemutatkozni, azért nem lesz fölösleges, ha én mutatom be őket, nehogy
valamelyik kisasszonyt a másik mamájának képzeld. Tehát először is a kis
Kata, Viktor bárónak a leánya. Ezt ugyan nem lesz okod kerülni.
Megjegyzem, hogy a kis lány igazi neve: Victorine, de az anyja nevét
kell viselnie. Aztán: az öreg úr jobbkeze, Guszti néni, a várparancsnok.
Ez Katának egyik nagynénje. Fordított rendben kezdtem felsorolni őket,
mert a családfa utolsó hajtását említettem a legelőbb, de már mindegy.
Elég az hozzá, Viktor báró volt a legutóljára született gyermek s az
egyetlen fiú. Három nénje közül a nevezett Guszti a legifjabb. Most már
nem olyan ifju; túl lehet a negyvenötön. Egy kicsit selypes beszédü s
feltünően kis termetü asszonyság, a kinek az arczában azonnal ráismersz
az öreg báróra. Sárossy főispán a férje; gyermekük nincs. A főispán
sokat lármázik, de nem kell törődnöd vele. A felesége keveset és halkan
beszél, ellenben soha se pihen. Örökkön mozog; szapora léptekkel,
nesztelenül járó szürke alakját mindenütt ott látod, s a kastélyban
semmi se történik az ő tudta nélkül. A legnyugodtabb lelkű személy, a
kit valaha láttam; az indiánusok Aczélszívnek neveznék. Guszti nénivel
élj barátságban.
– Nála van a pénztárkulcs, ugy-e?
– Az összes kulcsok. A többiek mind csak népség és katonaság. Ezek közül
a soron Adél grófné következik, három grófkisasszony lányával, a papa, a
miniszter nélkül. Ejnye, hogy is hívják a minisztert?!… Már minden nevet
elfelejtek!
– Mindegy. Majd megtudom.
– Adél grófné két évvel idősebb, mint a főispánné, de hála a
tudománynak, tíz esztendővel fiatalabbnak látszik. A grófkisasszonyok
közül csak a legkisebb lehet innen a húszon. Mind igen kivánatos
hölgyecskék; kár, hogy sokat beszélnek. A miniszterék, a papa nélkül,
évente csak hat hónapot töltenek a kastélyban, de neked ez is elég lesz.
– Mit tudni azt előre?
– Csak ne henczegj, mert még megjárhatod; abban a parkban, a sok
unokatestvér meg a többi vendégkisasszony között mindennap egy
leánynevelő-intézetnek a majálisán képzeled magadat, s az a folytonos
ruhasuhogás könnyen elkábítja az embert. De hadd végezzem el a család
bemutatását. Még ketten volnának hátra, de az egyikkel vagy a másikkal
egyhamar nem fogsz megismerkedni, mert ezek ketten soha sincsenek
egyszerre a kastélyban. Ha az egyik jön, a másik menekül.
– Ez a kettő alighanem férj és feleség.
– Közel jársz az igazsághoz. Most már nem férj és feleség, de férj és
feleség voltak. Vagy négy esztendeje nem élnek együtt. A törvényes
elválás temérdek nehézséggel járt, de sok herczehurcza után törvényesen
is elválasztották őket, már nem emlékszem, mikor.
– És a kastély lakói mind a két féllel jó lábon maradtak? A törvényes
elválás után is?
– A kastély lakói nem vettek részt a háboruságban, mert ma se tudják,
hogy mi történt a házasfelek között. Vaktában az asszonynak fogták
pártját, pedig az asszony a jövevény, s a férj az igazi családtag. A
férj tudniillik Hanna bárónőnek, az öreg úr legidősebb lányának a fia.
Hanna bárónő annak idején egy szegény katonatiszthez ment feleségül, a
kinek a »Freiherr« czímen kivül nem volt egyebe, csak a bajusza. Már nem
él se a Freiherr, se Hanna bárónő. Házasságukból csak ez az egy fiu
származott, a ki idejekorán nyakára hágott anyai örökének, és már zsönge
kora óta nem a legjobb hírnévnek örvendett. Hanem feleséget még az ördög
is kap, s így kapott Albert urfi is. Elvált házastársa egy orvosnak a
leánya.
– Olyan átok ül ezen a családon, mint az Atridákon. Meg van irva, hogy
valamennyinek rangján alól kell házasságot kötnie, hét nemzedéken át, a
míg a bárói rang végképpen ki nem kopik a családból.
– Van valami a dologban… Egyébként Albert urfinak ez a házasság csak
becsületére vált, mert sokba került neki. Menyasszonyának nem volt
semmije…
– Ezt a refraint már ismerem.
– … s az öreg úr szokása szerint megtagadta a beleegyezését. Ez egyszer
nem indult fel, mert Albert urfitól régóta nem várt semmi jót;
egyszerüen kijelentette, hogy unokája cselekedjék úgy, a hogy akar, de
ha elveszi az orvos leányát, a nagyapjára többé ne számítson. A míg él,
nem segiti semmivel, s ha meghal, unokájának még csak a neve se lesz
benne a végrendeletben. Albert urfi, bár ez a várandóság volt az egész
vagyona, nyugodtan lemondott mindenről. Könnyelmüsége nem lepett meg
senkit, mert nem volt sem az első, sem az utolsó.
– De ismét elkövetkezett Pál fordulása. A kitagadott megjelent a
kastélyban, bemutatta a feleségét, s az öreg úr beleszeretett unokája
életepárjába.
– Nem. Az uj asszonyt csak a kis Kata kedvelte meg nagyon, de ez a
barátság az orvos leányának örökre helyet biztosított a kastélyban. Az
elvált asszony különben nem él vissza a neki felajánlott
vendégszeretettel; ritkán hajlik a kis lány kérésére, s egy idő óta
éppen csak hogy jön-megy. De Kata azelőtt sokat betegeskedett, s ez idő
tájt az orvos leánya hónapokat töltött a kastélyban. A mi Albert urfit
illeti, ez nem nagy kedvelője a családi életnek; azt hiszem, legjobban
szeret biliárdon aludni. Házaséletének három esztendeje alatt nem is
lábatlankodott sokat az öregnél; nem igyekezett megpuhítani. Csak azóta
látogat el sűrűbben a kastélyba, mióta nem él együtt a feleségével.
Abból, hogy mindig olyankor jelent meg a nagyapjánál, a mikor az elvált
felesége is ott volt, azt következtetem, hogy ki akart békülni az
asszonynyal. Ha ezt akarta, rosszul számított. A mikor ő beteszi a lábát
a kastélyba, az elvált asszony odább áll. Most már, azt hiszem, Albert
urfi nem is igen erőteti a dolgot, s egyre ritkábban rontja ott a
levegőt.
– Ezzel az érdekes párral tehát aligha fogok találkozni.
– Az asszonynyal mindenesetre találkozni fogsz. Mert ilyenkor, nyáron,
ha nincs a kastélyban, ott van a közelben. Még nem mondtam, ugy-e, hogy
a kastélytól nem messze, gyalog egy jó órányira, egy csinos fürdőhelyre
jutsz? Ej, hogy is hivják? Vigye el az ördög! Nem világhírü, nem is
nagyan látogatott, mert rosszak a közlekedési viszonyai, de a vize
csodás hatásu. Legsűrűbben a lengyelek keresik fel, Magyarországból csak
kevesen. Nálunk nem is igen ismerik. Pedig nagyon kedves hely;
völgykatlanban rejtőzik… köröskörül fenyvesek… a berendezés európai. El
ne mulaszd ezt a kirándulást, s ha szereted a czigányzenét, menj át
többször is, mert a híres… hogy is híjják?!… mindegy… kár, hogy csak a
lengyel asszonyok hallják ezt a czigányt. A fürdő különben csöndes,
meglátszik rajta, hogy ideges asszonyok lakják, a kiknek minduntalan van
valami panaszuk. Elég az hozzá, barátom, Albert urfinak az elvált
felesége mindig itt tölti a nyarat. Erről a vidékről való, itt van a
rokonsága, s a fürdőt is rendszeresen használja. Természetesen, azalatt,
míg itt tartózkodik, gyakran átrándul a kis Katához; eltölt a kastélyban
egy-egy hetet, s aztán visszatér a fürdőbe. Emberi számítás szerint
tehát találkoznod kell vele; de ha azóta véletlenül összezördült volna a
kastély összes lakóival, akkor, fiam, ne habozzál, hanem minél előbb
ugorj át a fürdőbe, mert olyan szép asszonyt, mint ez az elvált hölgy,
keveset láttál, a mióta eleven vagy.
– És ezt csak most mondja a mester?! Ezen kellett volna kezdeni!
– Azt akartam, hogy tisztában légy vele, hová és mily viszonyok közé
küldelek. S mert tudtam előre, hogy nem szivesen állsz kötélnek, a
csábító körülményeket utóljára tartogattam, fegyverül a kifogásaid
ellen.
– Csak nem hiszi komolyan, hogy elég egy szép asszonynak a hírét
hallanom, s már izgatottan rohanok a vasuthoz?
– Még megérhetjük, hogy izgatottan fogsz rohanni a vasuthoz, ha a hírét
hallod! A milyen szép és okos asszony, könnyen elforgathatja a fejed!
– Nagyon lobbanékonynak tart a mester. Előbb a kis lánynyal fenyegetett
meg, most meg azzal ijesztget, hogy a szép asszony foszt meg az
eszemtől. Vagy elepedek a sivatagban szomjan, vagy elragad a cziklon.
Pedig egyelőre igen messze vagyok mind a két veszedelemtől, ellenben
igen valószinü, hogy soha se fogom látni se az egyik, se a másik
hölgyet.
– Hohó! Az előbb már azt mondtad, hogy elméssz!
– A mester félreértett. Úgy beszéltem, az igaz, mint a ki menni készül.
De csak a rövidség kedvéért nem mondtam mindig így: »föltéve, hogy
megyek«.
– Hallod-e, bolondítsd az öregapádat! Azért mesélem én el a Szepessyek
történetét a honfoglalástól mind e mai napig, hogy végül tudtomra add:
»Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád!«…? Ohó, barátom, így nem
fogsz lerázni a nyakadról!
– Azt se mondtam, hogy nem megyek. De még gondolkoznom kell egy kicsit a
dolgon.
– Ne gondolkozzál sokáig, mert nekem hamar kell válaszolnom. Különben
nem mondanád meg, hogy miért habozol?
– Mert az udvari festők helyzetét soha se találtam irigyelni valónak.
Mert nem akarom, hogy a kirándulás után azt mondják rólam: »Így jár, a
ki a nagyurakkal egy tálból eszi a cseresznyét!«
– Úgy látszik, hogy, ámbátor virágnyelven, de mégis csak gorombáskodol
velem. Azt képzeled, hogy én olyan udvari bolond-féle voltam közöttük?
– A mester helyzete egészen más volt, mint a milyen az enyim volna.
Régen ismeri őket, szinte a családhoz tartozik; s aztán a mester
harmincz éves korában már dicsőségben gazdagon állított be hozzájok. De
én, az ismeretlen tanítvány!… Pedig akármilyen szegény ficzkó vagyok,
nem szeretném, ha az ingyen nyaralásért, nem tudom hány forintért,
továbbá a kosztkvártély- és egy pár fejelés csizmáért, akárki is
lóhátról beszélne velem.
– Ha csak ez a baj, e felől megnyugtathatlak. Az öreg úr gőgösebb ember
a régi várgrófoknál, de a gőgjét, mint a családi klenódiumait, mélyen
elzárva tartja s csak alkalom adtán hozza napvilágra. Ilyenkor aztán
ragyog. De erről az oldaláról nem lesz módod megismerni. Veled,
ellenkezőleg, rendkivül udvarias lesz; olyan túlzottan, alázatosan
udvarias, mint a minők a vele egyívásu nagyurak voltak, a kik a
terjeszkedő harmadik renddel szemben ebbe a megtámadhatatlan formába
rejtették el a kevélységöket. Mindig nagyságos úrnak fog szólítani; a
hányszor csak beszélsz vele, mindannyiszor körülményesen elsorolja
összes czímeidet; s oly czerimóniásan udvarias, oly túlságosan
illedelmes lesz, hogy eleinte gúnyt és nem titkolt lenézést vélsz a
szavaiban. De aztán látni fogod, hogy a kis Katát kivéve mindenkivel így
beszél, mert mindenki közönbös előtte. A többiek pedig valamennyien
szives emberek, a kik minél kevésbbé értik, annál nagyobb becsben
tartják a művészetet és a művészeket. Ismerlek jól, de ismerem őket is,
és bíztosíthatlak, hogy nem lesz boszúságod. Különben, ha súlyt helyezel
rá, hogy az öreg úr maga hivjon meg: irathatok vele egy rémesen udvarias
levelet.
– Szeretném. De előbb kérek egy kis időt a gondolkozásra. Mondjuk:
huszonnégy órát. Hadd aludjam rá egyet.
– Nem bánom, ha megigéred, hogy holnap igent mondasz.
II.
A mester tudta, hogy tőlem hiába várni elhatározást. Látva, hogy
hajlandó is vagyok, meg nem is, nem sokat tünődött, hanem azonnal
intézkedett. Így történt, hogy bár azon a bizonyos másnapon óvakodtam a
szeme elé kerülni, néhány nap mulva mégis levelet kaptam a bárótól.
Ez a levél igen megnyugtatóan hangzott. Sok »méltóztassék« és
»kegyeskedjék« volt benne, sőt egy »könyörgöm« is. Benne volt továbbá,
mily megtisztelő rá nézve, hogy látogatásommal szerencséltetem. Az irás
idegen kézből eredt, de a tolószékből nem is várhattam sajátkezü
levelet. Alant ott voltak az ő betüi is. Kétszáz éves okiratokon látni
efféle aláirást. Azt hittem volna, hogy török betükből van összeróva, ha
a boríték violaszin pecsétjén föl nem ismerem a Szepessy-czímert.
Most már nyilatkozni kellett, már akármelyik értelemben. Azon kezdtem,
hogy szemrehányást tettem a mesternek.
– Sajnálom – felelte – de előbb kellett volna szólnod. Már nem
másíthatjuk meg a dolgot. Az öreg bárót nem lehet az orránál fogva
vezetni.
Még ő kerekedett feljebb.
Engem az ilyen rosszhiszemü erőszakosság mindig bámulatba ejt, meglep és
lenyűgöz. Most is azonnal lefegyverzett. Kénytelen voltam beleegyezni,
hogy helyettem majd sürgönyöz a bárónak. Meg kellett elégednem azzal,
hogy addig halasztottam a dolgot, a meddig hamarjában lehetett: a hét
utolsó napjáig.
– Nem bánom – szólt kegyelmesen. – Legyen szombat. De figyelmeztetlek,
hogy el ne aludd a szombat reggeli gyorsvonatot, mert úgy intézkedem,
hogy a kocsit szombaton este hatkor küldjék érted.
– Ha elkésném, majd csak kapok kocsit az állomáson.
– Jablonkán? Ott ugyan nem, barátom. Jablonka csak megállóhely; egy
közönséges őrház, a melytől a falu is jó félórányira esik. S föltéve,
hogy a faluban kapnál valami parasztszekeret, ilyen alkalmatossággal
késő éjszaka érnél a dunajeczi kastélyba.
– Ha már benne vagyok – feleltem – jól van, fel fogok kelni.
S a mester azzal búcsúzott el tőlem:
– A mikor majd visszajössz, el fogod ismerni, hogy én vagyok a legjobb
orvos a világon. De addig is irj néha.
Bevásároltam három gyönyörü angol bőrládát, két sárgát, meg egy feketét,
hogy legalább a podgyászomról le ne ríjjon a művész, kivasaltattam
összes ruháimat, s az asztalomra készítettem azokat a könyveket, a
melyeket minden útra magammal viszek, de soha se fogok elolvasni. Aztán
átadtam magamat annak a reménynek, hogy szombatig majd csak történik
valami, a mi meghiusítja az elutazást.
Csalódtam; s elkövetkezvén az idők teljessége, nem maradt más
választásom, mint: nekivágni a világnak, menni az adott szó után.
Kihajtattam a pályaudvarba s útközben megcsináltam az úti programmomat.
Ennek a főpontja az volt, hogy mihelyt elindul a vonat, azonnal
betelepszem az étkező kocsiba, s bátorságot szívok magamba a legerősebb
borból. Határozottan aggódtam. Valami rossz előérzet kerített hatalmába,
és szép sárga bőrládáim nem nyujtottak kellő vigasztalást.
Megnéztem az órámat. Ha a lovak megbokrosodnának, s a kocsi felfordulna,
akkor talán még lemaradnék a vonatról. De a lovak példás józansággal
teljesítették szolgálatukat, s a kocsisnak, a ki a lovaitól nem tanult
józanságot, minden igyekezete kárba veszett: a villamos kocsikkal se
sikerült összeütköznünk.
A váróteremben nem sokáig kellett méláznom. Mire körülnéztem, hogy
kifürkészszem, vajjon e sokaságból kikkel akadok majd össze a legjobb
helyért való versenyfutásban, már jelezték a vonatomat s a kapus
elharsogta az engem érdeklő állomások nevét:… »Füzes-Abony, Miskolcz,
Kassa, Abos« stb. Úgy hangzott most ez nekem, mint a párbajozónak az:
»Egy, kettő, három…« Milyen gyorsan számol a párbajvezető segéd! Ugyan
miért siet úgy?
Szinte megkönnyebbültem, mikor a podgyászomat hordó szolga után
fölléptem a vagon lépcsőjére. Innen már nincsen visszatérés. Ennyi
holmival a nyakamon nem hátrálhatok meg a legutolsó pillanatban. Már
benne vagyok az árban.
Alig helyezkedtem el a még üres kocsiszakaszban, máris le kellett
mondanom arról az ábrándról, hogy talán egyedül fogok utazni, s legalább
füstölhetek, a meddig meg nem únom. Egy ládával, kalapskatulyával,
táskával agyonrakodott vasuti szolga állott meg a fülke ajtaja előtt, s
kérdő tekintetet vetett még láthatatlan megbízójára. Aztán egy
lefátyolozott arczu hölgy magas alakja vált láthatóvá. Bepillantott a
folyosóról a fülkébe s rögtön utasította a szolgát:
– Tegye csak ide! (A hangja fiatalosan csengett.)
Mikor a vasuton ülök, én is olyan vagyok, mint más, s az első
pillanatban minden uj útitársban csak a betolakodót és az ellenséget
látom. A harmadik állomásnál az ember megbarátkozik a helyzettel; a
kiszállás előtt sajnáljuk, hogy meg kell válnunk a kedves utitárstól. Ez
százszor történik meg velünk, de azért az utazás kezdetén mégis
ugyanazok maradunk. Mert legelőször az ösztön szólal meg bennünk, az
ős-ember, a barlanglakó önzése, a melynek szűk ez a világ, s a mely a
másik emberben csak a zsákmányára leső ragadozót látja. Homo homini
lupus.
Szép asszonyokkal szemben ez az ösztönszerü érzés igen megenyhül, néha
teljesen felolvad s megsemmisül egy másik, szintén ősi önzésben. De
megjelenésének a pillanatában még a szép asszony se tudja eloszlatni a
barlanglakó féltésének némi maradványát; a másik önzés rendesen oly
keveset igér, a legjobb esetben oly távolba néz, s oly kétes eredményről
suttog!… Ellenben az egészen bizonyos, hogy kényelmünket a szép asszony,
vele született érzékenységénél és a lovagiasság törvényénél fogva, több
veszedelemmel fenyegeti a legczudarabb angolnál s a legkellemetlenebb
utazó ügynöknél.
Ezek után talán megvallhatom, hogy, jóllehet nem vagyok barbár, s mi
több, életem akkor az asszonyoké volt, a fátyolos hölgy megjelenése
inkább megzavart, mint megörvendeztetett. Bizonyára mindenre gondoltam,
csak arra nem, hogy ezt a hölgyet valaha szerelemmel fogom szeretni.
– Itt ugyan bajos lesz czigarettázni! – sajnálkoztam magamban, s az a
kilátás, hogy a folyosóra kényszerülök, nem a legkellemesebben érintett.
Aztán meg az a »tegye csak ide!«, a mivel beállított, határozottan
boszantóan hangzott. A legjobb esetben azt jelentette:
– Ezzel az úrral nem törődöm.
Sőt talán még többet. Például, a mi már igen bántott volna:
– Ennek az úrnak bizalomgerjesztő arcza van; itt jó helyen leszek.
De az első benyomás hamar elpárolgott. Nem kellett hozzá szakértő szem,
hogy észrevegye az ember a belépő alak feltünő szépségét. Ezt a termetet
semmiféle útiruha nem rejthette el. Vannak hatalmas lányok, a kiken
látni, hogy sohase lesznek Júnókká, hanem asszony korukban, és még
harminczas éveikben is megmaradnak hatalmas lányoknak; mert formáik
tökéletességében van valami kifogyhatatlan üdeség, az érettségnek, a
szépség teljességének és az ifjuság erejének, a fiatal lányosságnak
valami örök s velökszületett harmoniája. Azt hiszem, a mythologia ezt
akarta kifejezni az Afrodite alakjában. A fátyolos hölgy nem titkolhatta
el, hogy ő is ebből a családból való, de talán nem is akarta eltitkolni.
A hangjából ugyanez az örök lányosság csengett. Mialatt utasításokat
adott a vasuti szolgának, hogy a podgyászát miképpen helyezze el, a
szavából kiáradó ifjuság végképpen kibékített vele.
Az meg éppen megvette a szivemet, hogy az egész podgyásztartót
megtöltötte a skatulyáival. Nem maradt ott hely egy esernyő számára sem.
Gyorsvonaton a helykeresők ostromával szemben nincs jobb védelmi eszköz,
mint ha az egész podgyásztartót le tudjuk foglalni. Ide ugyan nem jön
be, a ki valamit hoz magával, ha csak az ölében nem tartja a táskáját
Budapesttől Kassáig.
Az ablaknál foglalt helyet, szemben velem, a miből ismét kitűnt, hogy
tőle ott lehetek, a hol vagyok, ez őt egy cseppet sem zavarja és egy
cseppet sem érdekli. Nyugodtan megnézett és aztán nem vett többé észre.
Ez jogot adott rá, hogy mialatt ő az ablakon át a perronon szaladgálókat
nézegette, még most is fátyola mögül: viszont én is szemügyre vegyem őt,
hosszasan és szemtelenül, a kalapjától a lábujja hegyéig.
A szemle igen kedvezően ütött ki. Hogy szép asszony: az átlátszó,
könnyü, fehér fátyol nem igen kivánta elrejteni. Hogy gondtalan életnek
örvend: a czipője, kalapjának a formája és útiruhájának a szerény
átlagtól elütő, nem közönséges szabása menten elárulta. Ez a ruha egyéni
ízlésre, merészlelkü szabóra, tiszteletet parancsoló czégre és
tarka-barka számlára vallott. Nem titkolom el azt a gyöngémet, hogy a
jól öltözött szép asszony nagyobb hatással van rám, mint a szegényes
ruháju, ha még oly bájos is. Esztetikai érzékemet bántja és
elkedvetleníti, ha isten legtökéletesebb alkotásának, az asszonyi
szépségnek, valamely gonosz véletlenből nincs meg a kellő drapériája;
mert én a finom és ízléses ruhát az asszonyi szépség szükséges
kiegészítőjének, a szép asszonyok természetes örökének, soha el nem
játszható tulajdonának, jogos és köteles pompájának tekintem. A
szegénység látványa akkor sért a legjobban, mikor közém és a szépség
közé tolakodik, s a sajnálkozás érzésével zavarja meg a gyönyörüségemet.
És a rongyokba burkolt szép még hagyján, de a kin együtt látom a
természetes tetszeni vágyást, a szegényes erőködést és a sors
mostohaságát!… Igen, nem tagadom, a szegényesen vagy ízléstelenül
ruházkodó szépség lehangol, mélává és szomorúvá tesz, érdeklődésemtől
idegen gondolatokat kelt bennem, szárnyát szegi képzeletemnek és
lelohasztja élnivágyásomat.
A fátyolos hölgy nem adott alkalmat ily elkedvetlenedésre; ó,
ellenkezőleg!
Természetesen tanakodni kezdtem – ilyen helyzetben mindenkinek ez az
első, leküzdhetetlen gondolata – hogy vajon ki lehet? vajon mi járatban
s hová megy? A felől, hogy már nem leány, hanem asszony, egy pillanatig
se lehetett kétségem – mert alakjának lányos vonása a rá leselkedő vén
rókát nem ejthette tévedésbe. Furcsa volna, ha egy festő szeme se tudná
megkülönböztetni, hogy egy szép női alakban mi az, a mi a kort, a
nevelést, az életmódot, a környezetet, a véralkatot, az asszonyiságot, s
az egész már lefolyt életet tükrözi, s mi az, a mi egyéni, veleszületett
és örök!… ha egy festő se látná meg, hogy az előtte levő szép alakon mi
a mult jele, az »esetleges vonás«, a »történelmi eredmény«, és mi a
»Ding an sich!«… De annak kifürkészéséhez, hogy a fátyolos hölgy a
menyecskék osztályába tartozik, nem kellett valami mélyreható tekintet;
a gyerek is asszonynak nézte volna. Igaz, hogy a mai világban már semmit
se jelent, ha egy hölgy egyedül utazik; mért ne utazhatnék egy leány
egyedül? Végre is, Amerikában vagyunk. De az ilyen leány, a kit az egyik
állomáson feladnak, a másikon levesznek, mialatt magára van, másképpen
viselkedik, másképpen néz és másképpen köhög. A fellépésnek az a
biztonsága, melyet a fátyolos hölgy tanusított, az amerikai szemlélőt is
meggyőzte volna; de az öltözködése is asszonyra vallott.
Fogasabb kérdés volt az, hogy: a társadalomnak melyik rangosztályába
tartozik? A legrosszabb föltevés kizártnak tűnt fel. Azonkivül, hogy
erre teljességgel nem adott okot (a mi abban a bizonyos esetben
csodaszámba menne), a viselkedéséből sokkal több önérzet sugárzott,
semhogy ez a föltevés megállhatott volna. Igaz, hogy ez a kor a
bámulatos utánzásoknak, s az értéktelen anyag művészi értékesítésének és
ügyes forgalombavitelének a kora. Az is igaz, hogy a társadalmon kivül
álló hölgyek, ha az értelem és vagyon csodatévő erejénél fogva
eljutottak arra a magasabb műveltségi szinvonalra, mely egykor a legjobb
körök kiváltsága volt, majdnem mindenben sikerrel tudnak versenyezni az
igazi úri asszonyokkal, sőt némely téren le is főzik az előkelő
hölgyeket. De a társadalmon kivül álló nőknek ezek a legtanultabbjai
(nálunk is találkoznak ilyenek) egy pontban mindig kezdők maradnak.
Kitünően utánoznak mindent, csak az önérzetet utánozzák ügyetlenül. Van
a viselkedésnek egy »nem tudom mi«-je, a mit minden éleslátásukkal,
minden szinészi tehetségükkel s az asszonyi tanulékonyságnak minden
hősies erőfeszitésével se tanulnak meg soha.