Sóhajtás a hajnalban.
Óh pirban fürdő
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkü
Gyönyörű város.
Óh szent hajnal-zengés:
Élet szimfóniája,
Csodálatos Élet,
Be jó volna élni.
Mennyi öröm zúg
És mind a másé,
Mennyi arany cseng
És mind a másé,
Mennyi erő küzd
És mind a másé,
Mennyi asszony van
És mind a másé,
Mennyi új kéj zsong
És mind a másé,
Mennyi szándék tör
És mind a másé,
Mennyi minden van,
Mennyi szép minden,
Mennyi szent minden
És mind a másé.
Szívek messze egymástól.
Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szívem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.
Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.
A csókok átka.
Valami szent, nagy éjszakán
Vad nászban megfogant az élet
S azóta tart a nász örökké,
Minden kis mozgás csókba téved.
Csókok világa a világunk,
Csókban fogan a gondolat,
Kicsi kis agyvelő-csomócskák
Cserélnek tüzes csókokat
S a legforróbb csókból szület meg
A legszebb, legnagyobb ige,
Mely hódítóan csap belé
A végtelenbe, semmibe,
S a leglanyhább csókból fakadt ki
A szürkeség, a régi mása:
Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma
S nincs a világnak messiása.
Ugy van talán: szép a világ s jó,
Mi vagyunk satnyák, betegek,
Jégfagyos csókokban fogantunk
S a fagy a lelkünk vette meg.
Szent kéj a csók és szent az élet,
A párzás végtelen sora
S átok a csók, átok az élet,
Ha nincs a csóknak mámora,
Az eltűrt csókok tunya nászán,
A langyos csókok éjjelén
Az átok egyre nő fölöttünk
S így lesz az élet lomha, vén.
S így leszünk mi, párzó királyok,
Kopottak, búsak, betegek,
Kiknek csókolni szomjas tűzzel
Már nem szabad és nem lehet.
Ha szomjas ajkak szomjas csókot
Csak szomjas ajkra hintenek,
Ma ez a föld üdvök Olimpja
S nem laknak itt: csak istenek.
Vizió a lápon.
Ez itt a láp világa. Szürke,
Silány, szegény világ. Megülte
Az örök köd, mely egyre rémit.
A láplakók közt várom én itt
Az én szép, fényes reggelem,
Bús esti köd rémít s borul rám,
De az a reggel megjelen.
Rémek között, gomolygó ködben
Elszürkül minden itt a lápon,
A lelkem villan néha-néha,
Szikráit a rémekre hányom
S hogy el ne ízzék, hogy legyen:
A szürkeségből néha-néha
Kidugom büszke, nagy fejem.
Vagyok fény-ember ködbe bújva,
Vagyok veszteglő akarat,
Vagyok a láplakók csodája,
Ki fényre termett s itt marad,
Ködomlasztó reggelre várva,
Várván, jön-e a virradat.
Az lesz virradat. Csoda-reggel.
Vulkánhegyek nőnek a lápon,
Jön a sugár egész sereggel,
Végigcikázik a világon.
Lángoszlop lesz, mi most ködös rém,
Lángfolyó lesz a szenny, salak
S a veszteglő bús akaratból
Lesz diadalmas akarat.
Talán vulkán-hegyekre lépek
Vérvörös, büszke lobogóval
És torlaszok fölött süvöltök
Rombolni hívó bomba-szóval,
A bűntengert szabadítom föl,
Hogy kiszakítson nádat, tölgyet,
Hogy végtől-végig hömpölyögjön,
Hogy megtisztítsa jól a földet,
Hogy tobzódjék a rég veszteglő,
A gátra szomjas akarat.
De lehet, hogy a vulkán-hegyre
Fölnevet hozzám egy alak.
Arany-vörös hajtenger földje,
Fehér hab legyen melle, válla,
Gyilkos szemű, forrón lehellő
Legyen majd ez az ördög lánya
S én elhajítom lobogómat,
Rohanok, bukom ő elébe,
Égetni vágyva, lángban égve,
Százszorozva duzzad föl bennem
A láp lenyűgözött hatalma:
Ráomlom gyilkos szerelemmel,
Beföd az arany-vörös tenger
S én elmerülök ölve, halva.
Az én menyasszonyom.
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
«Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.»
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szívébe láthassak be néha.
Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn az utcaporba:
Borúljon rám és óvjon átkarolva.
Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.
Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.
Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.
Meghalnánk, mondván:
«Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.»
Ha fejem lehajtom.
Asszony ölébe ha lehajtom
Nagy, szomorú szatir-fejem:
Emlékezem.
Egykor nagy asszonyként bolyongtam,
Forró és buja tájakon
Álmatagon.
Messze és mélyen az Időben
Én asszony voltam: termetes,
Szerelmetes.
Jöttek utánam vézna ifjak
Símán, vágyóan, betegen:
Emlékezem.
Rettegek az élettől.
Hiába ragadnak szent mámor-hattyúk
Boldog, nagy Vizen,
Gágogását hallom józan ludaknak,
Nincsen semmi sem,
Ami megmaradjon.
Csukló zokogásom hallom előre,
Mikor nevetek,
Lelkem hollóinak károgásába
Tréfás verebek
Belecsiripolnak.
Vágyakozni félek. A Teljesülés
Jön és meggyaláz.
Nyugalom sem kell, hisz vágtat utána
Egy vad mén: a Láz.
Jaj, rettegek élni.
Midász király sarja.
Susogó nádak mezejében járok,
Királyi bottal csapkodok kevélyen
És zúg a nádas csufondáros mélyen,
Királyi bottal valamerre járok.
Értem a titkot, a nádi beszédet,
Susog a nádas s én messzekiáltok:
Nádi világ, im megjött a királyod,
Midásznak sarja szállott im elébed.
S bármint kacagtok léha, lenge nádak,
Hódolni fogtok új Midász királynak,
Hódolni fogtok bizonyosan nékem.
Mert szent az ősöm, szent királyi trónom:
Ősömet áldom, trónomat megóvom
Itt a susogó nádak mezejében.
Hallod-e nádas? Be szép a világ itt.
Áldalak nádas, óh áldalak Élet.
Szépségedért, mely a vaknak világít,
Nyugalmadért, mely keresi a harcot,
Igazadért, mely süket fülbe harsog.
Áldom én mindazt, amit te adsz, Élet,
Nagy gyávaságod, mely ki fog a hősön
S áldom Midászt: én szamárfüles ősöm.
Óh, király-ősöm, be szép dolog élni
Szamárfüllel és ős királyi bottal,
Lelkendező, bolond, részeg robottal,
Óh király-ősöm, be érdemes élni
Itt, a susogó nádak mezejében.
Áldalak újra, hálásan, kevélyen
Minden kis percért, amelyben örültem
És kacaghat itt a nádas körültem:
Ur és vidám lesz Midász sarja itten,
Kacagj csak nádas, én hiszek a hitben.
Akárhogy is, de gyönyörű a reggel,
Mely jönni fog majd hírrel, győzelemmel,
Szépek a dalok, melyek fognak zengni
És érdemes lesz őrjöngve szeretni
A csókos asszonyt, ki majd eljön értem.
Szépek a vágyak, az álmok, a tettek,
A csókok, melyek ezután születnek
S szent vagyok én e részeg mámor-vértben.
Az el nem dalolt csodaszép daloknak,
A sohsem csókolt csókos asszonyoknak,
A csak álomban élő büszke tettnek,
A szép holnapnak, meg nem érkezettnek
Vagyok királya, vagyok büszke hőse,
Aki útálja a mát, ezt a holtat,
Kinek az álma a szent, titkos Holnap
S a szamárfüles Midász volt az őse.
Búgnak a tárnák.
Havas csúcsával nézi a napot
Daloknak szent hegye: a lelkem,
Gonosz tárnáktól általverten.
Álmok, leányok, bomlott ingerek,
Gondok, kínok vájták a mélyet:
Gyűltek a tárnák és a rémek.
Fent, fent a csúcson: nagy-nagy szűzi csönd,
Gondolat-manók csoda-tánca,
Lent: a rémeknek harsogása.
Lelkem tetőjén szent táncaikat
Fürge manók riadva járják,
Lentről, lentről búgnak a tárnák.
Egy pillanat és megindul a hegy:
A büszke tető táncos népe
Bevágódik a semmiségbe.
A sárga láng.
Alágyujtott az álmaimnak
A sárga láng. Hamvadok, égek:
Merítsetek be arany-árba,
Adjatok, adjatok menedéket.
Egy vad muzsika kerget, őrjít,
Csörgő aranyak muzsikája.
Némítsa el már ezt a zenét
A bűvös pálca, az aranypálca.
Jőjjön az édes, süket este,
Hol dal nem hallik, láng se lobban:
Aludni akarok aranyágyon
Renyhén, meredten, jóllakottan.
A mese meghalt.
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese
S egy tavaszon én valakire vártam.
Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,
Parthoz sodort egy illatos mesét,
Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.
Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,
Uj mese volt ez s az árny csodasápadt.
Mindig szerettem árnyat és mesét:
A legszebb mesét és a legszebb árnyat
Egy babonás tavaszi éjszakán
Addig kérleltem, míg életre támadt.
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese.
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese
Ugyanez éjjel. Bénán, félve, fázva,
Élő mesére s élő asszonyára
Riadtan néztem. Nem az én mesém.
És ez az asszony, ez a csodasápadt?
Ez Minden-asszony, ez nem az enyém.
Tolvaj a lelkem, idegen csodákat,
Idegen árnyat terem és mesét:
A mese régi s rizsporos árnyat
Kérleltem egy tavaszi éjszakán,
Mikor a vágyam utolszor megáradt.
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.
Harc a nagyúrral.
Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.
Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
«Nézd meg ki vagyok» (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.
(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
«Add az aranyod, aranyod.»
«Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítanak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.»
«A te szívedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szívem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.»
«Az én yachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár én reám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind én reám vár, én reám.»
«Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.»
Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok,
És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.
Ezer este mult ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.
Ne lássatok meg.
Ne adjatok rám aranyos palástot,
Nem kell a gyémántos korona,
De vigyétek a víg csörgő-sapkát is
S tarka köpenyeg sem kell soha.
Szürke-országnak vagyok a királya,
Láthatlan trónom nekem ragyog.
Amíg nem láttok, nem ékesíttek,
Nem rubrikáztok, addig: vagyok.
A kezek bábja.
Kezeket látok mindenütt,
Fekete raját a kezeknek:
Forró kezet és hideget,
Hívót, tolvajt és megadót,
Üszköst, vidámat és meredtet.
Én csak bús álom-báb vagyok,
Játékos kezek rángatottja,
Ők táncolnak táncot velem,
Ők dobnak a csillagokig
És ők merítnek a habokba.
Övék az álmom, a borom,
Az asszonyom, a szenvedelmem,
Sorstalan sorsom az övék
És akkor fog betelni majd,
Ha ők akarják, hogy beteljen.
Én a nagy áldozó vagyok,
A máglyagyujtók korcs-utódja,
Elfogadom a kínokat,
Nincs egyebem egy szivarom.
És száll a füstje fölcsapódva.
Szivarfüstömbe hintsetek
Illatos port, már ég a máglya,
Várjatok egy kicsit, kezek,
Várjatok: a szivarom ég.
Elalszik mindjárt, nemsokára.
Vörös szekér a tengeren.
A tenger, ez a sápadt részeg,
Ezüstlávát ivott,
Reszket a Föld. Bús ragyogásban
Várunk valamit s szörnyű lázban.
A pálmás part inog,
Vadkaktuszok összehajolnak,
Sírnak a jázminok.
S im hirtelen violás árnyak
Csodás özöniben,
Messze, ahol az ár Eget ér,
Vörös szárnyu, nagy vízi szekér
Tör elő a Vizen.
Vörös szárnya repesve csapdos.
Megállott. Vár. Pihen.
Honnan jön? Mit hoz? Idetart-e?
Ő jön: az új vezér?
Milyen vörös iromba szárnya.
Uj Hajnalnak a pírja, lángja
Vagy vér az, újra vér?
Várunk. S áll, áll a lilás ködben
A nagy, vörös szekér.
Az alvó királyleány.
Királyleányom, szűz Teljesedés,
Itt áll lovagod. Ez a mese-erdő:
Én vagyok itt a nagy életre keltő.
Ma a csodáknak éjjele vagyon,
Valóság lehet, mit csak álom festett:
Csak egy óráig őrizzem a tested.
S vissza se nézek, úgy futok tovább,
Várj új lovagot, újabb ezer évet,
Aludj az erdőn. Félek tőled. Félek.
Jártam már Délen.
Előttem el vad gépkocsik robognak,
Állok szirtjén mohos, avas romoknak.
Lelkemben Délnek pompája ragyog,
Bukik a nap és nézem a napot.
Jó éjszakát. Utolsó fénytivornyád
Részegít most narancsvirágos ország
S míg lángok gyúlnak cifra partodon,
Én egy utolsót, búcsút álmodom.
Tegnap, igen, alig kétezer éve
S itt kacagott Gallián felesége,
Udvari nép közt itt ült trónusán
És itt zúgott a taps a vad tusán.
De csitt. Amott a romfalaknak alján
Nótázni kezd egy kóbor, béna talján:
«Csodás kék tenger, kék ég, kék hegyek,
Oh nézzetek rám: én, megyek, megyek.»
Ki ez a bárd? A mának hegedőse?
Vagy árny talán? A tegnap koldus-őse?
Előtte büszke úri nép szalad
S a tányérjára nem hull pénzdarab.
S én álmodón, mámorral, könnyes szemmel
Szállok lejjebb, hol ül a nótás ember,
Lelkemben zendűl nagy titkok szava
És összezúg a tegnap és a ma.
Tegnap, igen, ragyogott az aréna,
Tegnap, igen, itt ült a nótás béna
S az imperátor büszke asszonya
S a büszke nép rá nem nézett soha.
És akkor is az alkony, a bukó nap
Mámort adott egy ifjú vándorlónak,
Ki jött Keletről, arca halavány,
Poéta volt vagy nem is volt talán.
Belenézett a bukó vörös napba,
Évezredek folytak egy pillanatba,
Lelke repűlt, szállt időn, téren át
S vitte zúgón a béna bárd dalát.
És álmodón, mámorral, könnyes szemmel
Megy, megy az is, hol ül a nótás ember,
Utolsó pénzét elébe veti
S a messzeségnek búsan vág neki.
Megöltem egy pillangót.
Megölök egy pillangót,
Óh áldott, isteni perc,
Szent kéje az ölésnek:
Minden gyülöletemért
Hal meg e színes féreg.
Ki várja a holnapot:
Igy várja azt a holnap.
Vágjon elé a halál
Minden boldog mosolynak,
Szakadjon meg az erő
Kezdetén nagy vívásnak,
Ne legyen víg lakoma
Az élet mindig másnak.
Tűz legyen minden arany,
Minden boldog csók méreg.
Szárnyad van, csapkodsz, örülsz?
Hát ezért öllek én meg.
S boldog vagyok, mert öltem.
A kék tenger partján.
Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.
Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Ugy vágytam ide s most már szállnék.
Óh én bolond, bús, beteg árnyék.
A hajnalok madara.
Virágporos, tüzes, szent szárnyát
Hiába verdesem, töröm,
Nem akar elmaradni tőlem
Az Öröm, az Öröm.
Virágport szitál a lelkemre,
Elkábít, mámorban ülök,
Bús, vad tüzek serkennek bennem:
Örülök, örülök.
Fölécsapok. Töröm a szárnyát.
Hess, hess. Óh vidám hajnalok
Madara, mit akarsz te tőlem?
Meghalok, meghalok.
Ő csak szitál. Mind tüzesebben
Izznak az erek, idegek,
Csak a verejtékem lesz egyre
Hidegebb, hidegebb.
Temetés a tengeren.
Breton parton sújt majd az álom
S alszunk fehéren és halottan
Tengeres, téli, szürke tájon.
Jönnek erős, breton legények
S fejkötős, komoly, szűz leányok
S fölzeng egy bús, istenes ének.
Köd és zsolozsma. Zúg a tenger,
Vörös bárkára visznek minket,
Könnyel, virággal, félelemmel.
S téli orkán vad szele dobban,
Vörös bárkánk tengerre vágtat
S futunk fehéren és halottan.
Uj vizeken járok.
Ne félj hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj hajóm,
Ne félj hajóm: rajtad a Holnap hőse.
Szállani, szállani, szállani egyre,
Új, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre,
Röpülj hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.
Új horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.
Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.
Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek, vagy a korcsma gőze:
Röpülj hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.
Tartalom.
Léda asszony zsoltárai 11
A mi gyermekünk 13
A vár fehér asszonya 15
Mert engem szeretsz 16
A könnyek asszonya 17
Félig csókolt csók 19
Húnyhat a máglya 20
Hiába kisértsz hófehéren 21
Vad szirttetőn állunk 22
Tüzes seb vagyok 23
A fehér csönd 24
A másik kettő 25
Egy ócska konflisban 26
Léda a hajón 28
Ima Baál istenhez 29
A tó nevetett 31
Meg akarlak tartani 34
Csak jönne más 36
A Léda szíve 37
Léda Párisba készül 39
Az utolsó mosoly 40
Vén faun üzenete 41
Várnak reánk Délen 42
Héja-nász az avaron 43
A magyar ugaron 45
A Hortobágy poétája 47
El a faluból 48
Búcsu Siker-asszonytól 49
Ének a porban 50
A Tisza-parton 51
Költözés Átok-városból 52
Lelkek a pányván 54
Korán jöttem ide 55
A krisztusok mártirja 56
A lelkek temetője 57
Ihar a tölgyek közt 58
Elűzött a földem 59
Találkozás Gina költőjével 63
A magyar Ugaron 65
A daloló Páris 67
Egy párisi hajnalon 69
Három Baudelaire-szonett 73
Jehan Rictus strófáiból 76
Este a Bois-ban 80
A Gare de l’Est-en 81
Paul Verlaine álma 84
A Szajna partján 85
Szűz ormok vándora 87
Sóhajtás a hajnalban 89
Szívek messze egymástól 91
A csókok átka 92
Vizió a lápon 94
Az én menyasszonyom 97
Ha fejem lehajtom 99
Rettegek élni 100
Midász király sarja 101
Búgnak a tárnák 104
A sárga láng 105
A mese meghalt 106
Harc a nagyúrral 108
Ne lássatok meg 111
A kezek bábja 112
Vörös szekér a tengeren 114
Az alvó királyleány 115
Jártam már Délen 116
Megöltem egy pillangót 118
A kék tenger partján 119
A hajnalok madara 120
Temetés a tengeren 121
Új vizeken járok 122
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
76
|hazudott az Elet
|hazudott az Élet
126
|Költözés Árok-városból
|Költözés Átok-városból]