Ettingenné. Hja úgy. Fülöp, én voltam olyan merész és kilátásba
helyeztem a te pártfogásodat az ő fia számára. Neki van egy
tizennégyéves, derék, csinos, rendkívül tehetséges fia, aki tábornok
akar lenni.
Tábornok. Bravó.
Ettingenné. Nem most rögtön. Idővel. Hálás szeretnék lenni az alezredes
úrnak. Ő olyan önfeláldozóan őrzött bennünket… engem és Olympiát… hogy
mind a ketten nagyon kérünk…
Tábornok. Nagyon szívesen, angyalom. Gratulálok, hogy ilyen kitünő
protekciót szerzett, mint a feleségem és a lányom. Jelentkezzék nálam a
fiúval szeptember elsején. És elismerésemet fejezem ki önnek, amiért
őrizte az asszonyaimat.
Krehl _némán szalutál_.
Tábornok. Bár őket nem kell őrizni. Ők határozottan kitünően tudják
őrizni magukat.
Krehl _Ettingennére néz_.
Ettingenné. Ön ismét értelmetlenül néz. Ez többször előfordult. De nem
von le az ön értékéből. Ön kitünő közeg és kitünő ember.
Kovács. Én ki is próbáltam az éjjel. Felhívtam telefonon, mintha Bécs
beszélt volna és azt mondtam neki, hogy figyelje Kovács kapitányt, mert
az csak kiadja magát huszártisztnek, pedig nem huszár, hanem valami
híres szélhámos.
Tábornok _nevetve_. Kitünő! Az egyetlen ember, aki engem meg tud
nevettetni. És figyelt téged?
Kovács. Egy ideig figyelt. Aztán abbahagyta. _Nézik egymást Krehllel._
Igaza van a főméltóságú asszonynak: néha értelmetlenül néz.
Tábornok _harsogva_. Általában, nekünk olyan kitünő csendőrségünk van,
hogy igazán keresni kell a párját az egész világon. Komoly, tapintatos,
lelkiismeretes csendőrség. Nagyon örültem alezredes úr. Nagyon örültem.
Krehl _szalutál, indul_.
Kovács. Szervusz!
Krehl _megáll, zavartan_. Szervusz. _Elsiet_.
Kovács _Ettingennéhez_. Most szeretett volna megint értelmetlenül nézni,
de nem mert.
Tábornok _Ettingennéhez_. Úgy látszik, tőled fél. _Órájára néz._ Tehát
féltizenkettőkor a Kurhausban. Igen?
Ettingenné. Úgy parancsoltad.
Tábornok. Úgyvan. _Elmegy_.
_Szünet._
_Olympia mereven, a távolba nézve áll a balszélen. Kovács jobbról áll.
Ettingenné, aki az urát két lépésnyire a terraszig kísérte, most
visszajön és Kovács elé lép. Kovács szerényen lehajtja a fejét._
Ettingenné. Gyilkos.
Kovács. Nem vagyok az. A látszat csal.
Még az se mindig gyilkos, aki pénzért szúr kést másnak a testébe.
Ettingenné. Hát mi?
Kovács. Sebész.
_Szünet._
Ettingenné. Önt én ma nagyobb bűnösnek tartom, mint tegnap éjjel. Egy
pillanatig kedvem lett volna az uramnak elmondani mindent. _Olympiára
néz._ Már amit tudok. Ön agyonlőhette volna magát.
Kovács. Úgyvan.
Ettingenné. Még most is kedvem volna.
Olympia _felsikolt_.
Ettingenné. Na végre, hogy feleltél az anyád kérdésére! _A terraszon át
mérgesen elsiet._
_Szünet._