_Ugyanaz a szín. Másnap reggel. A nagy háttér-függöny most szét van
húzva. Napfényes terrasz látszik, jobbról és balról nehány lépcsővel le
a parkba. Fák, virágok. A szoba közepén terített reggeliző asztal,
virággal, négy székkel. Jobbról és balról elől egy-egy karosszék._
_Mikor a függöny felgördül, Ettingenné egyedül ül az asztalnál.
Reggelizik. Teát iszik. Vajat ken._
_Kis szünet után balról belép Olympia._
Olympia. Jóreggelt, anyám.
Ettingenné. Jóreggelt, drága gyermekem.
Olympia. Miért nem keltettél fel reggel? Most, látod, nem voltam kinn a
pályaudvaron, mikor a papa megjött.
Ettingenné. Oly mélyen aludtál. Sajnáltalak felkelteni.
Olympia. Pedig tudod, mily boldogság nekem látni, mikor a papa így
megjön valahová… hogy felderül a szigorú arca… mikor meglát. Ilyenkor
oly világosan érzem, mennyire szeret.
Ettingenné. Úgy beszélsz apádról, mintha nem apád volna, hanem… anyád.
Olympia. Szeretem a papát.
Ettingenné. Már találkoztatok?
Olympia. Hogyne. De csak egy pillanatra. Megcsókolt és szaladt
átöltözni. Örültem, hogy nem beszéltünk. Én nem tudok hazudni neki.
Ettingenné. Majd én, édes fiam. Majd én. _Folyton Olympia arcát
vizsgálva._ A papa nagyszerű színben van.
Olympia. Hála Istennek.
Ettingenné. Micsoda pompás szervezet. Ötvennyolc éves. Negyvenet mutat.
És harmincötnek látszik. Ülj le drága gyermekem. Apád mindjárt lejön.
Okvetlenül meg akar fürdeni a rádiumos vízben. Szereti ezt a vizet. Hisz
benne.
Olympia. Igen.
Ettingenné. Ülj le, drága gyermekem.
Olympia _leül_.