–
Azokra a riasztó hírekre, melyeket Marczali ujságíró-kollégánk pendített
meg először jelentéktelen folyóiratában, a »_Magyarország
történeté_«-ben: munkatársunk elhatározta, hogy utánajár a szenzációs
eseménynek, melyet kormánypárti körökben, úgy látszik, kétségbeesett
erőlködéssel igyekeznek eltussolni – egyetlen kormánypárti lap se írt a
dologról, az ellenzéket is lepénzelték. Munkatársunk nem riadt vissza a
nehézségektől, hogy a fenyegető fontosságú ügyre világot derítsen és
jelentkezett a kormány-manipulációnak legtitkosabb fészkében, a
sóhivatalban, ahol udvarias, de szigorú formában felelősségre vonta a
külügyminisztert, aki sóhivatalnoki álruhában végezte aknamunkáját egy
asztal mellett.
– Mit tud ön a tatárok fenyegető közeledéséről, melyet Marczali
jelentett folyóiratában?
A külügyminiszter eleinte úgy tett, mintha nem tudna semmit a dologról.
– Milyen tatárok? – kérdezte. – Onnan mi nem kapunk sót.
– Kegyelmes uram, figyelmeztetem, hogy minden titkolódzás hiábavaló. Ön
igen jól tudja, miről van szó. A tatárok, Batukám vezetése alatt,
egészen a Kárpátokig nyomultak elő és most Kiev mellett táboroznak.
Félő, hogy Budáig meg se állanak, ha a mozgósítás nyomban meg nem
történik.
Az álruhás külügyminiszter zavartan nézett munkatársunk pupillájába és a
telefonhoz sietett. Úgy látszik, értesítette a kormányt, hogy
munkatársunk mindent tud. Azután visszajött.
– Hát kérem, – mondta – ha ön tatárjárásról beszél, erről csak N.
(Negyedik vagy Quart) Béla tud felvilágosítást adni. Keresse föl őt.
Munkatársunk megkereste a lak- és címjegyzékben N. Béla címét. Kvart
Bélának volt beírva. A New-York kávéház kártyaszobájában találta
munkatársunk.
_Mit mond N. Béla?_
Udvariasan állt munkatársunk rendelkezésére.
– Parancsoljon velem – mondta.
– A tatárjárás ügyében jöttem. Milyen intézkedéseket tettek önök?
– Tatárjárás? – nézett N. Béla.
– Kérem felségedet, legyen őszinte. Batukám Kiev alatt van már.
N. Béla megnézte munkatársunkat, aztán végre nyilatkozott.
– Hát nézze kérem, – mondta munkatársunknak – ha már így szóba gyött a
dolog, hát minek tagadjam, nekem is nagyon kellemetlenek ezek a tatárok.
Véleményem azonban az, hogy Marczali úr túlozta a dolgok jelentőségét.
Engedelmet kértek, hogy átutazhassanak az országon.
– De felségednek nem szabadott volna megadni az engedélyt.
– Őszintén szólva, nem nagyon bánom az egész esetet. Nem is éreztem itt
jól magam, ebbe a Balkánba, ahol se kultura nincs, se igazi udvartartás.
Ady Endrével már régebben megbeszéltük, hogy itthagyjuk Budát és
kimegyünk Párisba, vagy Németországba esetleg, ahhoz a Henrikhez. Közbe
itt egy kicsit járnak a tatárok. Mit árt az? A kulturának ez csak
hasznára lesz.
– Hasznára? Ugyan?! Ez talán mégis csak túlzás.
– Hát mondja csak, – fejezte be N. Béla – el tud képzelni egy
kulturállamot, amelyik még a tatármártást se ismeri? A nagy invázió után
erről szó se lehet majd. Mire visszatérünk, mindenütt tudni fogják majd,
hogy bankettot tatármártás nélkül művelt ország nem rendezhet. Azért
éljenek a tatárok, éljen Ady Endre és úgy éljek én!
Nem folytathatta, mert telefonértesítésre két ember érkezett és
munkatársunkat és N. Bélát meghívták kocsikázni egy kicsit.