Az asszony: Hová?!!… Hová?!
Az iró _(körbe szaladgál, egymásnak mennek)_:… De kérlek… ha
parancsolsz… talán ide az asztal alá parancsolsz… vagy ide parancsolsz…
_(A súgólyuk fölé.)_… vagy ide parancsolsz méltóztatni, drágám… _(A
köpőládát megfordítja.)_… fáradj be, kérlek… _(A gyufatartóból kiszórja
a gyufát.)_… vagy itt kényelmesebb… parancsolsz…
Az asszony _(meglátja a szekrényt)_: Megvan! _(Beugrik, lihegve kiszól
még.)_ Miután rádlőtt, fojtsd meg…
Az iró _(a szoba közepén)_: Igen… igen, drágám… ahogy parancsolod…
_(Erős kopogás. Az iró behúzza a fejét, behunyja a szemeit, aztán megint
kinyitja.)_ Hehe. Szabad.
A férj _(belép. Erős, atlétikus ember. Udvariasan hajlong)_:
Alásszolgája.
Az iró _(behunyt szemmel áll a szekrény előtt)_: Alásszolgája. Tegye le.
A férj _(udvariasan)_: Vér Amadé úrhoz van szerencsém?
Az iró _(kinyitja a szemét, meglátja a férjet, ijedten megint becsukja,
összehúzza magát. Egész testében reszket)_: Hehe. Igen, igen.
A férj _(közel jön. Nyomatékkal, jelentősen)_: Nagyon örülök, hogy
megismerhettem. Vad Lajos vagyok.
Az iró _(rémülten kinyitja a szemét, megnézi, összerázkódik, megint
becsukja a szemét)_: Hehe. Nagyon kedves. Hehehe. Vad Lajos. Kedves név.
Olyan finom, könnyed név. Egyszerű név… Beszéljünk csak erről a névről.
_(Rémülten tapogat hátrafelé.)_
A férj _(csodálkozva)_: Miért tetszik behunyni a szemét?
Az iró: Á, semmi, csak úgy bánt ez a világosság… aztán fáradt is vagyok…
tetszik tudni, éppen aludtam, mikor be tetszett jönni: még nem is vagyok
egészen ébren… de mindjárt kinyitom, csak tessék várni egy kicsit…