(Vásár Döbrögben. Egy olyan igazi, magyar vásár Döbrögben. Kofák,
népség. Szedte-vették nyüzsögnek. Sátor alatt fortyog a gatyamadzag.
Fustélyosok kutyafát, tősgyökeret árulnak. Lacikonyhák, Ernőkonyhák,
Izorkonyhák. _Ludatlan Antimatyi_ megjelenik.)
Mihály bá: Huá mősz, Mötyi?
Matyi: Csak úgy lófrézok miegymás, ebura.
Alajos bá: Mer’ azér, hogy aszöngye, huá löttök a libáid, há’ sze Ludas
vónálik!
Matyi: De mán, mondom, minek a’ nekem, mer ez csak úgy van, hogy én
szöretem a libőt, tulajdonképpenségesképp utálom,
mindazonáltságosságban.
Soma bá: Gondolod, milyen kiállhatatlan vagyik.
Döbrögi _(bejön a színre)_: Héj, hogy ezek a libákok, amikség nincsenek
itt?
Matyi: Húsz márjás, ötven, beleszámítva a díszletek kiállítási költségét
és öt százalékot a tantiémekből.
Döbrögi: Te rosszszájú paraszt, hogy mered nekem nem mondani ezeket.
Matyi: Én már csak nem merem eztet mondani keednek, a macskafáját
uraségének, nyalom a talpát az úrnak, nekem ne mondjon ilyet.
Döbrögi: No megállj, te gázember, ezért olyan huszonötöt nem vágatok
rád, hogy attól váltasz koldulási engedélyt a belügyminisztérium
megfelelő osztályánál, protekcióval. Ne húzzák le, fogjákmegek.
_(Matyit lehúzzák és olyan őrült huszonötöt nem vágnak rá, hogy csak úgy
poshad.)_
Matyi: No wat! Háromszor nem fizeti ezt kendnek Ludatlan Antimatyi
vissza. Meglátjátok, ezér’ háromszor nem verem meg ezt a sötét főnököt.
Megállj csak, doktor úr, megállj!
_(Mindnyájan el.)_