_Pesti szakácskönyv._
Irja: _Főzőcske Kenyéri Sándor_.
Most, bocsánatot kérek – itten, azonban – pesti nagy kérdés, igen szép
kérdés, nem nagy, de talán véglegesen fontos emberi életben, pesti
kenyérdagasztás.
Urakkal – jó, nem késő – beszélgeténk pedig róla, a Wekerle Sándorral s
igen megkivánkozák a dalmahos pohakenyeret, melyet megkészíteni
ajálkozék.
Vállalkoztam rá, hozattam csöbröket, kettőt, megkenetém fenéken egy-egy
vajakkal. Hagytam vajat, puhának, lisztet, nem pozdás gezice nélkül
azonban, vala benne malosa, hideg tüzön resteltem, nem nagyon, habbal.
Pohhal sült kicsinnyég, kenyérke. Zöldséget, zsiros marhabőrt nem
kíméltem váltig. Bele lisztes darát, burgonyavállasat, miegymást. Ették
vala azok jóízüen, burgonyával, hideg miegymást, vörösmiegymást,
fogmiegymást. Melyre öntöttem vizet, hét tálakból, azon nedvesen.
Jövének pedig Jerusálemből, miatyánk ki vagy a mennyekben. Ite missa
est. Gloria in excelsis Deo, Semáj Izráel.
Azért kappanhaluskát, melyet főzni nem tudnak Pesten, készítettem olybá.
Kihez ha nem értenek mások, nem csodálatos, értelmes. Ki értene
kappanhaluskához, ha nem én, Az Ujság munkatársa? Melyet egész életemben
ugyan egyebet nem csináltam, ha kappanhaluskát. Mert ujságírók –
fiatalok, de gusztusosak – írnak hireket, azon riportokat is írják,
darabokat s – szerelemmel – írván írnak könyveket egybe. De
kappanhaluskát, szépnek – kissé epedőnek is – főzni így gondoltam vala.
Puha zsiradékot fejjel kissé gyömöszlök, puhán becézem edénybe,
kedvellik nők, kövérek nem nagyon. Utána istentisztelet a budai
Mátyás-templomban. Kispapok, kedvesek, piros pozsgával. Pozsgás
vereshús, csöpögehaluska.
Azért tisztelettel étlapot ilyet ajánlok pesti kis házakban, izelítőleg.
Pozsga.
Pagonykahúsocska.
Barnalében borsó.
Rozsdás vastányéros.
Rostonfőtt.
Feketeretekecske, de bőrízzel.
Ürü-lé.
Repce-pogácsa, jómódon.
Szűz-süle, forrón.
Fekete, sötéten.
Folyékony kávé, édes cukorral.
Tehénbor.
*
Asszonyom, még azon panaszkodik, kályhájában ha nincs alkalmatosság főtt
áfonyáshús készítésére. Mely nélkül élni vajmi nem lehet.
Nagy kérdés. De miért nem készítenek pesti háziurak külön kéményt,
áfonyáshúsnak? Melyet csak egyfélekép készíteni másként nem lehet. Erről
is kellene még gondolkodni.
Mert vegyen, asszonyom, régi vaskereskedőnek amollyan zöld rézlécet,
felínyel, melyet konyhájában állítván fel, áfonyáshússal élteti. Poros
borsport ha elkeversz belé, jóízeket nyer általa férjnek. De az
áfonyáshússal még mindig nem tekintenek érdeket nálunk, eléggé.
Kávéházak, éttermek, azzal foglalkozni nem akarnak. Hadügyminiszteri
engedély, asszonyság, hadügyminiszteri engedély. Az áfonyáshús azonban
még nem készítődik nálunk amúgy, ahogy.
Hogy mondja, asszonyom? Hogy haldoklik becses férje? Hogy gyermekei
kolerában feküsznek? Hogy éppen most dült össze a ház? Hogy a
vízvezetékcső megrepedt? Hogy a lift fölesett a negyedik emeletre?
Ne zavarjon, asszonyom. Az áfonyáshús, gyömbér-mártással készül, nem
nagyon, inkább melengetve, bő lével.