19… julius 21-én d. u. 3 óra és 25 perckor, órájával a kezében, gúnyos
mosollyal ült londoni szobájában a mylord.
– Öt perc mulva jár le a terminus – dörmögte. – Akkorra itt kell lenni
Sanssou tábornoknak, jelenteni, hogy elérte a Filatori-gátat. Tekintve,
hogy az utolsó távirat szerint megrekedt a Duna-parton, nem hinném,
hogy… Egy-kettő… három… négy… ö…
Csikordulva nyilt ki az ajtó.
A tábornok belépett.
– Ön az! – kiáltott bámulva a mylord. A tábornok kövér és boldog volt és
ragyogott az egészségtől.
– Igen, én vagyok az!
– De hiszen a Híd-nál… Elérte a Filatori-gátat?
A tábornok büszkén szegte föl fejét.
– Elértem. Már-már úgy látszott, minden veszve van. Megállítottak a
Híd-nál. Ekkor mentő ötletem támadt. Felültem egy automobilra és a
keleti expresshez hajtattam. A legegyszerűbb megoldás. Kolumbusz-tojása.
Megkerültem a Fekete-tengert. Kényelmesen, nyugodtan, minden nagyobb
megerőltetés nélkül átjutottam a Duna másik felére. Hogy ez senkinek
eddig nem jutott eszébe! Persze, az eddigi utazók mind a Híd-on akartak
átjutni Bu-Dá-ra és természetesen ott rekedtek, éhen pusztultak… nem
engedték át őket… Híd-Pendzt mondtak ki rájuk… Szegény… szegény… Puss!…
És egy könnyet törült ki szemeiből.
– No és? – kérdé izgatottan a mylord.
– Nos, – mondotta ünnepélyesen a tábornok – tegnapelőtt tűztem ki
lobogómat a Filatori-gátra! Ime, itt!
És egy darab gátat tett le az asztalra.
– A kezét! – kiáltott elragadtatva a mylord.
És a két jóbarát egymás nyakába borult, a Szélesség 25° 47′ 11″, a
Hosszúság 2° 3′ 11″ és a Butaság 400°-a alatt.