– Gentóg! – mondotta még egyszer a fej.
Két lépést tett előre és meglátta a foglyokat.
– Ájvej! – szólt ismét és lefelé legyintett kezével. Egy megkönnyebbült
sóhaj szakadt ki a tábornok tüdejéből.
– Tehát ön tud németül? – kérdezte örömmel a vadat.
Ezentúl a társalgás német nyelven folyt tovább. Megtudták, hogy a vadat
Honfi Dórának hívják, hogy világot járt, magas színvonalú ember, aki
messze kiemelkedik a bu–da–pest–i sivatag őslakóinak sorából. Elmondta,
hogy az itt elérhető legmagasabb állást, a »Hor-Dhár«-i, vagy
»khöz-szol-gha«-i hivatást tölti be: – utána közvetlenül a Főserif,
másként Főszerkesztő következik, aki az emberáldozatokat végzi. Bejárta
és ismeri az egész hegyvidéket: – volt a Retek-utcában és veszekedett a
külső Váci-úton: – behatolt az Erzsébet-tér rengetegeibe és egyszer egy
levelet vitt Braun Sándornak, a vá-Rosligeti cserjéken keresztül.
– Ne tessék félni, – mondta aztán jóakarattal – ismerem én itt a járást.
Megvárjuk, míg azok reggelizni mennek és aztán nyugodtan elvonulunk a
másik szobán át. Csak tessék rám bízni.
Meg voltak mentve!