(Melyben Robinsonunk, mint olyan, némi érdeklődés középpontjába kerül.)
Egy reggel kijöttem a barlangból és gyorsan összehajtogatva, bedugtam a
tokba. Nagyon melegen sütött a nap, lementem sétálni a partra. De már az
első fordulónál kővé meredt minden hajamszála és kiütött rajtam egy
hideg veriték, habbal, minden nélkül.
A plüs-pázsiton, lábait a vizbe lógatva, ült egy borzasztó kinézésű
vadember és egy szövetkezeti igazgatót evett. Az igazgató már félig meg
volt éve, csak derekától kezdve lefelé, a fejéig, lógott még ki a
kannibál szájából és dühösen hadonászva magyarázta ez utóbbinak, hogy ő
azokat a részvényeket még áprilisban átadta és hogy hagyják őt békében,
mert rágalmazási pert indít. A kannibál azonban hidegen rágalmazta
tovább és csak a kezével, egy könnyed mozdulattal jelezte, hogy nem tud
felelni, mert tele van a szája.
Vízáthatlan eternit-kővé meredve, szemléltem a rettenetes jelenetet. E
percben azonban észrevett a kannibál és egy hirtelen slukkal egyszerre
lenyelve a szövetkezeti igazgatót, egyenesen felém tartott. Rémülten
futásnak akartam eredni, de ő megelőzött.
– Péntek? – kiáltottam elfúlva.
– Igen, – felelt ő – tizenharmadika, déli tizenegy óra. Tizenkettőkor
zárjuk a lapot. Addig meg kell írnom ezt a cikket is.
– Mit akar tőlem?
– Semmit. Egy interjuvicseket. Nincs revicsek. Ne féljen, tata. Én
kérdezek és maga nem felel.
Egy darab papirt vett elő és sorba bejegyezte a kérdéseket: