Kedves Arankám,
kérlek, sürgesd meg Mancsit, intézze el már annak a nyomorult kis
kegydíjnak a dolgát! Magam keresném fel, de egy államtitkárhoz olyan
nehéz bejutni! Még a nagynénjének is, vagy kivált a nagynénjének, mert
az ifjú barátnők persze nem kénytelenek könyörögni, hogy jegyezzék elő
őket holnapra, vagy holnaputánra!
Nagyon kellene már az a nyomorult kis kegydíj. A nyugdíjamból nem tudok
– a társadalmi helyzetemhez méltón – megélni, meg a gyermekeket is
neveltetni, és már éppen eleget élősködtem rajtad.
Hát nem borzasztó ez?! Egy pár évvel ezelőtt még mindenható miniszter
voltam… én _magam_ voltam a mindenható miniszter, a ki kormányzott,
intézkedett, parancsolt… minden hatalom az enyém volt… És a mióta
meghalt az az ember, a ki csak a szócsövem volt, azóta nem vagyok senki
és semmi… csak egy szegény özvegy, a ki kegydíjért könyörög.
Miért? Mert asszony vagyok!
Milyen igazságtalanok és milyen ostobák az emberek!
Kedvem volna kitálalni az egész világnak: »Lássátok, ilyenek vagytok!
Nagy férfit bámultatok egy olyan senkiben, a ki maga volt a
tehetségtelenség, a középszerüség, a munkátlanság, a ki csak az én
álarczom, az én szolgám, az én sakkfigurám volt, mert minden ünnepelt
cselekedetében csak az én utasításomat hajtotta végre! És rólam, a ki
sok évig kormányoztalak benneteket, a ki sokat és okosan dolgoztam
értetek, rólam tudni se akartok, mert nem akarjátok elhinni, hogy egy
asszony is képes arra, a mit ti vezetésnek neveztek, és még ha el is
hiszitek ezt, akkor se akarjátok eltűrni, hogy egy asszony épp úgy
boldogulhasson, mint a legutolsó férfi! Ilyen ostobák és gonoszok
vagytok!«
Nagyon szeretném ezt odakiáltani a világnak, és rettenetesen csábít az a
gondolat, hogy rápirítsak az emberekre a bizonyítékaimmal, a mult igazi
történetének a feltárásával. A tisztelt társadalom megérdemelné tőlem,
az asszonytól, ezt a pofont.
De nem tehetem a gyermekeim miatt.
Nem árulhatom el az apjuk jelentéktelenségét; nem foszthatom meg őket az
illuzióiktól. Csak hadd éljenek tovább is abban a hitben, hogy az apjuk
nagy ember volt. Tartozom nekik ezzel a kegyes hazugsággal.
Kérlek, emlékeztesd Mancsit, hogy volt idő, a mikor én is tettem neki
apró szivességeket. Ne sajnálja hát azt a kis fáradságot, hanem üljön a
nyakára a minisztereknek, hogy minél hamarabb hozzájuthassak jól
kiérdemelt garasaimhoz.