I.

Kedves Nellim,

untatlak a panaszaimmal, ugy-e? Annyi levelet küldök a nyakadra, hogy ez

már botrány! És milyeneket! Tele írok, tele sírok tizenhat oldalt, aztán

megint tizenhat oldalt, és egy pár nap mulva _da capo!_ A hány oldal,

annyi ismétlés; a hány szó, annyi elpityeredés. És neked mindezt el kell

olvasnod! Szeretetből, részvétből, szánalomból. Pedig lehet, sőt

bizonyos, hogy magadnak is elég bajod van. Éppen elég arra, hogy ne

legyen kedved ujra meg ujra meghallgatni az én siránkozásaimat. Azért

mégis eltűrsz, mert jó vagy. Néha egy kicsit nehéz jónak lenni, ugy-e?

Ne hidd, hogy nem szégyellem magam. Tudom, hogy ez nagy önzés, és nagy

kiméletlenség. Visszaélek a jóságoddal; unalmas, utálatos vagyok.

s mégis!

El kell mondanom valakinek: mi bánt; mindazt a mi bánt. Ennek a szüksége

erősebb az akaratomnál A panasz kikivánkozik belőlem; ellenállhatatlan

erővel kivánkozik ki belőlem. Ha nem suttoghatnám el a titoktartó

nádasnak, hogy mi gyötör folyton, ki kellene kiabálnom a világba!…

És kinek sírjam el a bajaimat, hogyha nem neked?

A férjemnek? Először is csak rossz érzést, talán fájdalmat okoznék neki.

Aztán ő úgyse segíthet az én bajomon. Mit könnyítene rajtam az, ha ő is

megismerné szenvedéseimet, s ezentúl ketten sopánkodnánk azon, a min nem

lehet változtatni?! Ő csak aludjék békén!

Hiszen feltárhatnám a lelkemet más előtt is, az igaz! Volna, a ki

megértene, s a ki – ó, ezt bizonyosan tudom! – érdemes a bizalmamra. Már

írtam neked erről a valakiről. Néha, ha némán néz rám, a két szép,

tiszta, világos, nagy szemével, és ha ilyenkor a tekintete azt mondja:

»Ó, te szegény asszony, kitalálom titkodat! Értelek és sajnállak,

önzetlenül, mélyen sajnállak«! – kisértésbe is esem, hogy megvalljam

neki, milyen szomorú vagyok mindig!… hogy legalább ennyit közöljek vele:

»Ne higyj a látszatnak! Vidámságom csak álarcz. Én is boldogtalan

vagyok, mint minden, szellem dolgában fejlődöttebb nő; mert, mint a

költő mondja, »örök hó ül minden nagy hegyen, és örök boru minden kiváló

lelken!«

Mért ne mondhatnám el neki?! Két szép szeméből látom, hogy annyi, de

annyi benne a lélek! Ó, ez meg tudna érteni engem!… és nem jutna eszébe

önző czélokra használni ki a bizalmamat, bár bizonyos, hogy nem vagyok

közönbös előtte, és meg tudja becsülni lelkem egész értékét!

Igen, elejthetném előtte, hogy, mint a szellemi tekintetben legjobban

fejlődött nők általában, én is szerencsétlen vagyok… és elbeszélhetném

neki az én sokféle bánatomat: ábrándjaim elröppenését, csalódásaimat,

lelkemnek minden nélkülözését, örök nyugtalanságomat, lelkem örökös

vágyódásait. Végre is ebben nem volna semmi rossz. Mint Ellen Key nagyon

jól mondja: tökéletesedésünk jele, és korunk egyik vívmánya, hogy

ezekről a dolgokról nők és férfiak olyan nyiltsággal cserélik ki

gondolataikat, a milyen nyiltsággal azelőtt sohase beszéltek. Bár, az

igazat megvallva, azt már nem veszem észre, hogy a teljes nyiltsággal

beszélgető nők, a kiknek a példáját nem merem utánozni, boldogabbak

volnának, mint anyáik, a kik az idegenek előtt egyben-másban olykor

titkolóztak; a nyiltan beszélgetők legfeljebb: többet szórakoznak.

De a mi igaz, az igaz, és Ellen Key bölcsen szól, ha arra tanít, hogy

bizonyos ügyeket a legteljesebb nyiltsággal kell elintézni, mert a

lényeg az, hogy: add meg a léleknek, a mi a léleké, és ha a lélek nem

kapja meg a magáét, ezen nem segít az őszinteség hiánya. Természetes

volna tehát, ha egészen őszintén szólnék ahhoz, a ki teljesen ért engem,

s mert teljesen ért, a maga erejéből, úgyszólván akaratom ellenére is:

barátom.

Mégis valami visszatart ettől. Valami homályos, zavaros érzés, mely azt

suttogja nekem hogy: ha mez nélkül mutatjuk meg lelkünket egy idegen

férfinak, ezzel majdnem többet teszünk, mint ha módot nyujtunk neki

arra, hogy megleshessen olyan szépségeket, a melyeket a bálokban sem

láthat. Szellemi tekintetben a legjobban fejlődött nők közé tartozom, de

vannak babonák, a melyeket nem tudok kiirtani magamból. Így azt

képzelem, hogy bizonyos dolgokat csak a komornának szabad tudnia, de nem

szabad tudnia még annak sem, a kit a boldogság istene két órára

társunkul rendelt. Ilyenforma babona bennem, hogy a léleknek megvan a

maga külön szemérme. Beleképzelem magamat a férfiak helyzetébe. Nos, ha

egy férj vagy egy szerető nem óhajtja, hogy a felesége vagy a kedvese

elmondja egy idegennek azokat a gondolatait, a melyeket talán neki sem

mond el: ezt én meg tudom érteni. Még azt is meg tudom érteni, ha a férj

vagy szerető az ilyen bizalmas közlést a hűtlenség egy nemének tekinti!

Már pedig én a férjemet nem akarom megcsalni, bár ő tudtán kivül szinte

kényszerít rá; nem akarom megcsalni, bár az egész világ összeesküdt

ellenem; nem csalom meg, ha az egész világ összedől is!… Ez ugyan

ostobaság, mert minden szellemileg fejlett nő tisztában van vele, hogy a

szívnek is megvannak a maga jogai; de ez nálam már babona, és én

ragaszkodom a babonámhoz, mert ha egyszer minden babona ki talál veszni

belőlem, akkor attól félek, összedől a világ!

Azt mondhatnád: de hiszen ez a fiatal ember (mert eltaláltad, ő

csakugyan fiatal) nem idegen! Szó sincs róla, ha nem a kicsinyes

konvencziók nézőpontjából tekintjük a dolgot, ha csak a lelkemre

hallgatok, azt kell mondanom: igaz, nem idegen. Érzem, hogy lelkem társa

voltaképpen ő. De kételkedések ostromolnak. Végre is azt, hogy kicsoda

lelkünknek az igazi társa, csak akkor tudjuk meg bizonyosan, ha már

átéltük a tökéletes, a felejthetetlen, az egész életre szóló

boldogságnak azt a két óráját, a melyről Ellen Key beszél. (Vagyis

inkább Rilke, mert Ellen Key csak Rilkét magyarázza. Olvastad Rilkét?

Ah, Rilke!) Az Ellen Key két órája után, vagyis a Rilke két órája után,

már tisztában lehet vele az ember, hogy az, a kit lelkünk társának

sejtettünk, lelkünknek igazi társa-e?… hogy csakugyan ő-e az a bizonyos,

a kit a gondviselés rendelt számunkra?… azaz, ne beszéljünk frázisokban,

ne mondjunk gondviselést, hanem mondjuk a nagy Természetet. Előbb ezt

sohase tudhatjuk bizonyosan. Kételkedő vagyok, – mert már csalódtam

egyszer: tudniillik a férjemben – és bizalmamat nem akarom érdemetlenre

pazarolni. Aztán még egy másik kétség is bánt. Vajjon egészen igaza

van-e Rilke nyomán Ellen Keynek, a gyermekek nagy védőjének?… Vajjon

ebben a két órában, a melyben megtaláljuk és megértjük egymást, a

kölcsönös megtalálás e nagy jelenetében csakugyan végigeljük-e az egész

életre elegendő boldogságot?… Vajjon ez a két óra, ha az emberi

fejlődésnek még oly magas fokára jutunk is el benne, összes ragyogó

emlékeivel együtt tökéletesen elég-e egy hosszú életre?… Vajjon

lelkünknek csak egy igazi társat rendelt-e a természet, vagy több

igazit?… Hisz a lélek oly sokat kibír, oly sokat el tud viselni!

Néha, nem egyszer, gondoltam már arra is, hogy panaszaimat nem ő neki,

vagy lelkem egy más igazi társának, nem egyetlen férfinak mondom el,

hanem a hogy egy szellemi tekintetben magas fejlődési fokon álló nőhöz

illik: az egész világnak. Sokszor gondoltam rá, hogy a legjobb volna egy

könyvben tárnom fel benső életem titkait, a hogyan az a norvég asszony

tette, a ki most csodálatom és irigységem tárgya. Olvastad a norvég

asszony vallomásait? Ha nem olvastad, úgy még nem olvastál semmit. Ó,

mily igaz, és mily rettenetes könyv ez! Maga az élet!

A norvég írónő elbeszéli, milyen lelki gyötrelmeket okozott neki az,

mikor keserves meglepetéssel vette észre, hogy férje a csöndes, nyugodt

házaséletet akarja élni, a melyben a szerelmes pillanatok – csak

pillanatok. Aztán leírja, micsoda átalakuláson ment keresztül; milyen

lelki fásultságot érzett, s utóbb milyen nagy lelki ürességet, mekkora

vágyódást kifelé, vágyódást _egy_ ember után, az igazi után. Kimondja

nyiltan, hímezés-hámozás és álszemérem nélkül, hogy a gyerekei se tudták

elfeledtetni vele, mily üresség tátong lelkében, a mi érthető, mert hisz

a legjobban nevelt gyermekek is maszatosak, és sokat acsarkodnak, a mi

végre is boszantó. Megmagyarázza, hogyan vágyódott, mint minden lelkileg

kiváló nő, valami hozzá méltó elfoglaltságra, s hogy bár sorra próbált

mindenféle foglalkozást, ezt az olthatatlan vágyakozását az egyesületi

dolgok, és a szegényekkel való bibelődés milyen kevéssé elégítették ki.

Megdöbbentően írja le az öregségtől való félelmét és kétségbeesését,

mikor látnia kellettt hogy minden lépése egy-egy lépés a sír felé (mer,

hiszen egyszer neki is meg kell halnia!) – egy-egy lépés a sír felé, a

nélkül, hogy becsvágya valaha kielégülést találna, a nélkül, hogy apró

örömei oltani tudnák lelkének örökös szomjuságát!… Feltárja előttünk egy

szerelmi regényének titkait is: lelki tusáit és szerencsétlenségét, mert

nem találta meg az igazit, s annál kevésbbé az igaziakat. Végre

elmondja, hogy a mikor írásaival már pénzt keres, és a finom lelkü,

művelt nők egymást vigasztaló, mulattató, kedves kis körében egyre több

dicsőséget arat, tehát a mikor már lelkileg egészen kifejlődött, és

eljutott a legnagyobb szellemi magaslatra, milyen kevéssé vigasztalja

meg az a tudat, hogy csak a munkájának, és csak az örökbecsü

eszményeknek él, milyen rosszul esik neki annak megismerése, hogy az

örökbecsü eszmények a két órai boldogság után vágyakozó ember önáltató

hazugságai, és hogy a leghosszabb munka sem ér fel a legrövidebb

csókkal. Ó, mily igaz, hogy a munka csak hitvány szurrogátum, és hogy

dolgozni szép, de a dolog még nem teszi az asszonyt jókedvüvé! Ó,

mennyire igaza van, hogy fél a magánosságtól, az öregségtől, a haláltól,

ezektől a fellázító nyomoruságoktól, a melyek helyett már igazán valami

okosabbat találhatna ki a Társadalom!

És ha meggondolom, hogy mialatt a norvég asszony ilyen gyötrelmeket

állott ki, ilyen lelki tusákat vívott, ilyen szomorú regényt, sőt

regényeket élt át: azalatt a férje folyton, mindig aludt!

Nagyszerű írónő ez, és igen szeretném a példáját követni, mert az én

panaszaim is kitennének egy kötetet, akár több kötetet is. De belőlem

hiányzik az írói tehetség: sok bennem a babona, nem mertem élni, tehát

nem jutottam el a kellő szellemi magaslatra. És még egy.

A norvég írónő azzal, hogy soha ki nem elégített tüzes vágyakozását

közzétette és megörökítette, olyan emléket állított férjének, a melyre a

derék norvég, a maga szerény névtelenségében sem lehet tulságosan

büszke. Menelaus-szal nagyon híres baleset történt, és Menelaus

bizonyosan rászolgált hírnevére. De az ő nevetségessége nem tökéletes,

mert meglakolt egy kissé. A névtelen norvég azonban meghalad mindent, a

mi e tekintetben nyilvánosságra jutott. Ez a derék ember, a ki hiába

élt, és hiába adott életet gyermekeknek, a ki hiába szaladgált e földi

téreken, a ki futott-fáradt, de azért mégis örökkön adósa maradt

feleségének a két órai boldogsággal, a ki most is csak »hozza« ezt a két

órai boldogságot és hozni fogja századokon át, az idők végtelenségéig:

ez a derék ember túltett Menelauson. Az a sokáig, és egyre tüzesebben

lobogó, mindig eloltatlan és örökkön eloltatlanul maradó vágy, melyet a

norvég asszony írói dicsőségével átadott a halhatatlanságnak, s

mindenkorra megörökített: örök vádként fog lebegni a szerény névtelen

emlékezetén, a végitélet napjáig.

Nem akarnék a férjemnek ilyenfajta hirességet szerezni. Ő nem az igazi,

ó nem!… de nem tehet róla, hogy nem az, azonkivül jó ember, jól bánik

velem, nem érdemli tőlem, hogy ennyire csúffá tegyem.

Azért nincs más választásom, mint hogy neked sírjam el panaszaimat,

ujra, meg ujra! Hallgass meg, elnéző, baráti türelemmel!

Hadd gyónjak:

Két napja, hogy visszajöttünk Mentoneból: egy rémes fölfedezéssel jöttem

vissza.

Voltál már Mentoneban? Nem, ugy-e? Te, szegény, mindig ott csücsülsz a

kis faludban.

Mondhatom, hogy ilyenkor szép ott. Sok ismerősöm van, a ki irigyelt,

hogy három hónapot tölthettem Mentoneban. És én éppen Mentoneban tudtam

meg, mennyire szerencsétlen vagyok!… szerencsétlenebb, mint sejthettem!

Egy szép, holdvilágos éjszakán, a mikor nem tudtam aludni, s ablakomból

kibámultam a tengerre: egyszerre, hirtelen, mintha valami istenség

világosította volna fel az elmémet, felvillant a fejemben az a tudat,

hogy: igenis, nem tagadhatom le, vágyódásom az után a két órai boldogság

után, a melyről Ellen Key beszél, oly olthatatlan, s oly parancsoló,

mint a névtelen norvég asszonyé. Igenis, vágyódom egy férfi után, az

igazi után, a ki, hogy norvégosan fejezzem ki az érzésemet: tartalommal

töltse be az életemet! És vágyódásom olyan hatalmas, hogy attól félek:

egyszer, a mikor nem is gyanítom, akaratom ellenére is elveszítem az

eszem, és nem fogok valami sokáig lelkitusázni, hanem hamarosan, minden

megfontolás nélkül el fogom követni azt az úgynevezett bolondságot,

melyet mások hosszabb lelkitusák után, a házasság ötödik vagy tizedik

évében, már a teljes józanság korszakában, szinjózanon követnek el.

Azt fogod mondani: a baj talán nem olyan veszedelmes; alighanem tévedek

a diagnózisban. Erről szó se lehet. Hiába mondom, hiába ismétlem

százszor: nem, nem akarom, nem fogom megcsalni a férjemet!… attól

tartok, hogy engem a további bonyodalmaktól, s talán a katasztrófától

már csak valami csoda menthet meg.

Olyan végtelen ürességet érzek a lelkemben, melyet se utazásaim apró

örömei, se a társaságos élet mindig egyforma szórakozásai nem tudnak

betölteni.

A férjem jó, nagyon jó ember. Tele van azokkal a dicső (de alapjában

véve utálatos) tulajdonságokkal, melyek a polgári életben a

köztiszteletet biztosítják, és gyöngéd férj, ó, kiállhatatlanul

gyöngéd!… Úgy viselkedik velem szemben, mintha arra pályáznék, hogy

valamiképpen hibát ne lelhessek benne; nem lehetek olyan követelő, hogy

az áldozatkészsége ki ne állja a próbát. De nincs az a gyönyörű kalap és

nincs az a ragyogó ékszer, mely pótolni tudná az igazi szerelmet.

Meglehet, csudálkozol, hogy így beszélek róla, mert tudod, hogy

szerelemből mentem hozzá. Nos, igen. Annyit beszéltek annak idején a

férfiui tökéletességeiről, – és egy fiatal leány mindent elhisz! –

annyira hatott rám magamra is a gyöngédsége és a finomsága (azok a

tulajdonságai, a melyeknek ma is meghódolok), annyira elkábított

kellemes formáival és külseje férfiasságával, hogy bele kellett

szeretnem, hiszen minden leány naiv. Igen, szerettem őt. Szerettem

jegyességünk egész ideje alatt, – sőt szerettem házasságunk után is;

szerelmem olyan bőséges volt, hogy idő kellett az elpárolgásához.

De nem titkolom el előtted, hogy kiábrándulásom már régi, nagyon régi, s

hogy az a rossz érzés, mely egyre erősödik bennem (annyira, hogy már-már

tűrhetetlenné válik), egyidős házasságunkkal. Istenem, milyen ostoba is

egy leány! Mindegyik képzelődik; én meg éppen tele voltam képzelődéssel.

Azt hittem, hogy mihelyst kijövök a templomból, egyenest a hetedik égbe

lépek be, abba, a melyről Mohamed beszél. Aztán az ember azt mondja

magában, titkon, mig valami megfagyott mosolylyal ajakán,

melankólikusan, üres tekintettel néz a világba: »Istenem, hát ez a

házasság?!« És lelkünknek a mélyén sírni szeretne valami: »Ó, mily

szomorú is az élet!«

Sokszor mondogatták előttem, még lánykoromban, tapasztaltabbak, hogy a

házassághoz hozzá kell törődni, s azért egy darabig azt hittem, hogy én

is majd csak hozzá fogok törődni. De velem éppen ellenkezőleg történt.

Én úgy találom, hogy ez az intézmény alapjában véve szerencsétlen s hogy

az úgynevezett rózsaláncz annál nehezebb, minél régebben viseljük.

Meredithnek nincs igaza, – olvastad Meredithet? – ezt az elavult

intézményt nem lehet a jövő számára uj életre galvanizálni azzal, hogy a

házasságkötést tiz évre határoljuk. Tiz évi házasság elviseléséhez már

rabszolga-türelem kell.

Megvalljam-e? Ma már ott tartok, hogy a férjem valósággal gyűlöletes

előttem, s minél gyöngédebb irántam, annál gyűlöletesebb. Gyűlölöm őt,

éppen azért, mert nincs egyéb hibája, csak az, hogy a férjem; mert nem

lehet ellene egyéb panaszom, csak az, hogy mért vett el feleségül?!

Gyűlölöm őt, mert a gyöngédsége arra szolgál neki, hogy még továbbra,

még biztosabban lekössön; mert azzal gyanusítom, hogy gyöngédsége

tudatos védekezés az én lázadó hajlandóságaim ellen. Gyűlölöm őt, mert

gyöngédségével lefegyverez, mert gyalázatos kifogástalanságával a

legcsekélyebb ürügyet se adja arra, hogy nyiltan fellázadjak ellene és

belekényszerítsem a teljes szakításba, vagy hogy egyéniségem

felszabadításával a magam tetszése szerint toroljam meg azt, hogy

tapasztalatlanságomat elkábította és a feleségévé tett. A tulajdon

lelkiismeretemet, a tulajdon tisztesség-érzetemet játszsza ki ellenem…

nem alávalóság ez?

Csak egy szerencsém van a szerencsétlenségemben: az, hogy nincs

gyermekem! Végre is így ura vagyok akaratomnak; akkor szerzem vissza

szabadságomat, a mikor akarom, vagy azt teszem, a mit jónak látok. Egy

gyermek örökre lekötne a gályához, úgy megzavarná az itéletemet arról,

hogy mihez van jogom, mihez nincs: méginkább babonássá tenne.

Mert, eltaláltad, ha nem csalom meg a férjemet, vagy legalább is szent

elhatározásom, hogy nem csalom meg mindaddig, a mig különös okot nem

szolgáltat rá: ezt nem férjem iránt való tekintetből teszem és nem is

azért, mintha azt képzelném, hogy erre nincs jogom, ó nem! Csak a

tisztesség-érzetem idegenkedik attól, a mi okvetetlenül titkolózással,

szinleléssel, s bizonyos néma hazugsággal (vagy talán sok valóságos

hazugsággal) járna, a mint hogy csak akaratomnak a gyöngesége tart

vissza attól, hogy a mig férjem semmi ürügyet nem szolgáltat rá,

visszaköveteljem egész szabadságomat. Mondom, nem vagyok elég okos:

babonás vagyok.

Ez az, a mi folyton, szünet nélkül foglalkoztat; a mi izgat, ingerel,

gyötör; a mi miatt már régóta nem tudok aludni.

Magánosságom óráiban, keserű orvosságul – megengedem, hogy ez az

orvosság egyébként se jó – Weiningert és Ellen Keyt olvasgatom. Olvastad

Weiningert? Otto Weiningert? A »Geschlecht und Charakter«-t? Hogyne

olvastad volna! Ez a szerencsétlen fiatal ember, a kit, talán mert

külseje nem gyaníttatta lelkének kincseit, rövid életében nem szerettek,

megcsaltak, kiszipolyoztak s elkínoztak a nők, halála előtt egy testes

kötetben annyi sarat szórt az egész női nemre, annyi piszkot vágott

mindnyájunk arczába, hogy könyvét minden értelmes nőnek el kell

olvasnia. Nagyszerű filozófus ez, és nekem roppant imponál, főképpen

azért, mert így még senki se bánt el velünk, a minek minden asszonyra

hatnia kell, mert hiszen gyöngék vagyunk, a kiknek az erő, a szigoruság

és a merészség még a czudarságban is imponál, a mi talán szintén

szellemi alárendeltségünknek a jele, vagy legalább is annak bizonyítéka,

hogy impresszióink, hangulataink, érzéseink könnyen megvesztegetik

sokunk itéletét.

Mikor Weiningert olvasgatom, – előadása oly meggyőző! – kétségtelen

előttem, hogy nem csak az én házasságom szerencsétlen, hanem minden

házasság az, mert a házasság gyalázatos intézmény, melyet a férfiak

rabszolgatartó önzése talált ki és a melyet a rabszolgává aljasított

asszony, a ki természettől gyönge, tehát álnok, üreslelkű, tehát érzéki,

alárendeltségre termett, tehát kicsinyesen kapzsi – szükségképpen a

hazugságok mocsarává tesz. Igen, át kell látnom, hogy ennek a fenségesen

goromba és betegesen őszinte filozófusnak igaza van: mindnyájan nagyon

rosszak vagyunk, az asszonyt rossznak, rosszul formálta a természet.

És ilyenkor még jobban gyűlölöm a férjemet, mint máskor. Okos embernek

látnia kell a női nemmel együtt járó minden silányságot s akkor hát okos

ember hogyan vehet el valakit feleségül! Ehhez ostobaság kell vagy

gonoszság, sőt gonosz ostobaság.

Ah, mennyire imponál nekem az a fenségesen és betegesen nagyszerű

platonikus élet, melyet Weininger prédikál! Milyen más volna az egész

világ! Igaz, hogy csak kevesen örvendeznének neki, mert az emberek száma

egy kicsit megcsappanna.

Máskor pedig, ha Ellen Keyt olvasgatom, az jár a fejemben, hogy

akármennyire gyarlók vagyunk, mi nők, a házasság intézménye nem azért

rossz, mert mi rosszak vagyunk, ez még a kisebbik baj, sőt ha csakugyan

mind rosszak vagyunk, akkor a házasság ránk nézve nem is olyan rossz.

Igen, a gyermekek nagy védőjének igaza van: a természet ott hibázta el a

dolgot, hogy a nőnél a szerelem a lélekről megy át az érzékekre, vagy

akár el se jut odáig, a férfinél pedig többnyire az érzékekből indul ki

s a czélhoz, a lélekhez, talán el se jut. Micsoda szentivánéji

kergetőzést rótt ki a természet a lélekre és az érzékekre! És milyen

sűrű ködben kell megtörténnie ennek az akadályversenynyel egybekötött

kergetőzésnek! Igazán nem csoda, ha az érzékek és a lélek, melyek oly

csillagok, mik egymást kergetik, néha eltévesztik egymást, s a szegény

érzékek elfáradnak, a szegény lélek pedig elveszti az eszét!

Ilyenkor még jobban gyűlölöm a férjemet, mint máskor. Mig az én

szerelmem a lélekről sohase tudott eljutni az érzékekhez, mert útközben

elalélt, az ő szerelme elsiette a dolgot, s túlságosan hamar jutott el a

lélekhez, természetes tehát, ha sohase találkozhattunk.

Mindezt nem azért irom, mintha vigasztalást várnék tőled (az én számomra

nincs vigasztalás!), csak ki akarom beszélni magamat, mert ez egy kissé

megenyhit.

Hogyan is várhatnék vigasztalást Tőled, a ki alighanem nálam is

szerencsétlenebb vagy!

Nem vigasztaló ugyan, de az bizonyos, hogy én nem vagyok mártir, mint

te. Összes bajaim okozója én magam vagyok, mig te áldozat vagy. Önként

mentem férjhez, szabad elhatározásból, ahhoz, a kit választottam. Téged

kényszerítettek. Én legalább egy darabig szerettem a férjemet; téged

ahhoz erőltettek, a kit nem szerettél. És sok más. Az én férjem legalább

jó ember; tekintélyes, figyelmes, gyöngéd, áldozatkész. A tiedről azt

hallottam, hogy rossz ember, vagy legalább is rossz férj. Korhely,

iszik, kártyázik, még ver is. Én legalább kényelemben élek, férjem

gondoskodik mindenről, a mit csak kivánhatok; megszerez nekem minden

szellemi élvezetet, utazgatunk, társaságba, mulatságokba járunk,

szórakozom. Téged eltemettek egy kis fészekbe, a hol szerényen éltek. És

még egy. Te nagyon korán mentél férjhez, és Ellen Keynek igaza van,

nincs rosszabb, mint ha egy leány nagyon korán megy férjhez. Mert akkor

a fiatal, életrevaló embereknél oly gyakori utazási kedv s a

tapasztalatok kielégítésének vágya az asszonynál nem juthat

kielégüléshez, különösen ha a gyermek korán megérkezik. És a gyermeket

is sokkal jobban élvezi az anya, ha csak akkor születik, a mikor már nem

áldozza fel neki fiatalos örömeit, kedvteléseit.

Mondd, miért nem írsz soha magadról?

De mára befejezem a siránkozásomat. Huszonegy oldal után végre kegyelmet

kapsz, mert látogatóm érkezett.