_Müller szemináriumi igazgató – Wislotzky János herczegérsek úr ő
eminencziájának_
_Bécs_.
Nagyméltóságú Herczegérsek Úr!
Kegyes Pártfogóm!
Ama rettenetesen megtévelyedett, de jobb sorsra érdemes ifjú ügyében a
következőket jelenthetem.
A boldogtalan diaconus társát, a súlyosan beteg Anselm diaconust kisérte
Carolus fürdőjébe, az én kivánságomra, nehogy a beteget valamely előre
kiszámíthatatlan roham testvéri segítség nélkül találja. Anselm
diaconus, Istennek hála, meggyógyult, kisérője azonban, sajnos, talán
örökre elveszíté lelkének egészségét.
A szerencsétlent egy elvetemült teremtés ejté hálójába. E nő, az
alkalomnak egy órájában, midőn a beteg szendergett s kisérője éppen
egyedül volt, amaz ürügy alatt kereste fel a gyanutalan ifjút, hogy egy
nagy szerencsétlenség hatása alatt tanácsot óhajt tőle. Azzal kezdte,
hogy tisztes és bűnbánó hitvestársnak adta ki magát; de tulajdonképpen
valamely hirhedettebb hetaera lehetett, mert a szegény ifjú társalgásuk
során megtudta, hogy e nő a fényüzést, melyben él, egy idősebb diplomata
kegyének köszöni.
Ámbátor a diaconus kötelességéhez képest lelkipásztorhoz utasította a
jelentkezőt, a sátán küldöttje nem tágított s addig kisértette jobb
sorsra érdemes tanítványomat, mig a szegény ifjú, a ki azelőtt,
mondhatom, szép reményekre jogosított, a tisztátalanság bűnébe esett.
Mentségére úgy vélem, eleinte jóságból és részvétből nem lépett fel a
kisértő ellen kellő szigorral, s midőn felismerte a helyzetet, már nem
tudott magáról és kötelességeiről, mert, ha hihetünk egyes profán írók
állításának, az ilyes teremtmények hihetetlen ügyességet tudnak
kifejteni a tudatlan ártatlanság félrevezetésében.
Bármily szomorú is a valóság, nem titkolhatom el, kegyelmes uram, hogy e
bűn, melynek a vétkező ifjúkora némiképpen még mentségül szolgálhatna,
nem az egyetlen, melyet a diaconus elkövetett. Noha e sorokkal,
Eminencziád engedelmével, kegyelmet könyörgök súlyosan megtévedt
tanítványom számára, meg kell vallanom, hogy a szerencsétlen ifjú a
halálos bűnt halálos bűnnel tetézte.
Az elvetemült teremtés ugyanis valamelyes bűnbánatot és önvádat
érezhetett, mert mindjárt a bűnbeesés után elhagyta az elcsábított
ifjút, s hogy némi kárpótlást nyujtson a pusztításért, melyet a
boldogtalan lelkében elkövetett, az anyagias gondolkozás
eszeveszettségével nagyobb pénzösszeget rejtett alvó bűntársának
öltönyébe. Az elbukottnak, mikor magához tért, mind a két orczáján
pirulnia kellett.
A lelkimardosás első órájában a bűnbánó ifjú fel akarta keresni
megrontóját, hogy a szennyes bankjegyeket visszaadhassa
megszégyenítőjének. De a hetaera eltünt. Könnyű volt elrejtőznie; a
szánnivaló diaconus még a nevét sem ismerte a rettenetes személynek, a
ki őt a gyalázatba döntötte.
Utóbb úgy gondolkozott, hogy a pénzt gyóntatójának fogja átadni: hadd
szolgáljon a rosszra szánt pénz valamely jótékony czélra.
Ezzel az elhatározással járt-kelt Carolus fürdőjében, enyhülést keresve
s nem találva. Végre haza jöhettek. Mindjárt másnap fel akarta keresni
gyóntatóját, de a Gondviselés megmérhetetlen bölcseségének úgy tetszett
rendelkezni, hogy a sátán másodszor is megejtse az egykor oly
szépreményű ifjút.
A boldogtalan nem csupán parázna, még hozzá kártyás is!
Valóban, Kegyelmes Uram, nem tudom – Eminencziád bölcsesége bizonynyal
el fogja dönteni – hogy bármily nagy e megtévedt diaconus bűne, még
bűnénél is nem nagyobb-e szerencsétlensége?!…
A nyomorult még megérkezése napján összeakadt egykori iskolatársaival s
leült kártyázni velök. A legfőbb bölcseség úgy akarta, hogy veszítsen,
egyre veszítsen. Mikor teljesen elveszítette a sajátját, akkorára már az
eszét is elvesztette. Hozzá nyúlt a szennyes pénzhez és elvesztette azt
is.
Szivében halálos kétségbeeséssel, a lélekmardosás kigyóitól űzve, minden
vezeklésre készen kereste fel gyóntatóját, majd engem. Gyóntatóatyja
ugyanis, mint a boldogtalan zokogva beszélte, egyelőre megtagadta a
feloldozást s azt szabta eléje, hogy mindenekelőtt töredelmes
vezekléssel érdemelje ki Eminencziád kegyelmét. Csak akkor remélheti az
abszolúcziót, ha előbb bocsánatot sikerül nyernie Eminencziád irgalmas
szivétől.
Ezért könyörögte ki a szánandó ifjú, hogy ügye a Kegyelmességed magas
itélőszéke elé kerülhessen. Nyugodt lélekkel állíthatom ki javára azt a
bizonyítványt, hogy penitencziája megfelel bűnének.
A mely alázatos jelentésem után könyörögve kérem Eminencziádat,
kegyeskedjék tudatni velem döntését s esetleg azt is, hogy a mennyiben
nem vonja meg kegyelmét a bűnöstől, mily ujabb vezeklést szabjak eléje?
Megengedi-e, hogy a bűnös Eminencziád színe elé kerülhessen s térden
esdje Eminencziád irgalmasságát?