I.

_Bécsi Rolla – Wislotzky Antenor herczeg nagykövet úr ő

kegyelmességének_

_Aix_.

Ugyan, ugyan, ugyan!

Remélem, a gyanusítás nem komoly. Mert megharagudnám.

Különben a legjobban azt csodálom, hogy egy olyan, minden olajjal

fölkent vén emberismerő, mint maga – szeretett édes kis Malaczom! –

beugrik egy olyan vieux jeu és épp azért mindenünnen kikopott, agg

intrigánsnénak, mint a milyen ez a maga regényíró barátnője.

Hát már a rókát is be lehet csapni?… És még gerleturbékolás se kell

hozzá, csak hollókárogás?!… No lám, no lám, és én ezt nem tudám!

Figyelmeztetem, barátom, hogy ennek a nőnek a lelke is czementből,

lószőrből, kocsifestékből, papier-machéból és gummiból való, mint a

foga, a haja, a szemöldöke, a mosolygása, et toute la lyre!…

Oroszországban felismerték ennek a hölgynek a jeljemét, de ezzel nem

dicsekszik. Ámbár meglehet, hogy már el is felejtette, mert a szóban

forgó esemény még az ó-korban történt. Elég az hozzá: Oroszországban

alantas közegek udvariasan a határra szállították, s azóta semmiféle

ifjú nagyherczeg hívó szózata nem bírhatja rá, hogy visszatérjen

gyermekreményei és bánata tanyájára.

Anno egyben Poroszországban is leleplezték. (Fuj, minő látvány!) Ennek

az esetnek a részleteit nem tudom, de azt igen, hogy akkor Poroszország

még nem volt Németország.

Most szivárványszinűre festette a haját, a fogait kikeféltette, egy

bájos mosolylyal elfelejtette az egész világtörténetet, s azt hiszi,

hogy megint fiatal.

Hát tudja, ha neki ebben öröme telik, s ha – ó, istenem! – találkoznak

jó házból való, de rosszúl nevelt fiatalok, a kik a jezsuita-iskolából

jövet, elhiszik neki, hogy Marsalánál nem volt markotányosné: hát nekem

mindegy, áldásom rájok! De ön, Apám!…

Ön, a kihez képest Metternich csak egy üres fejű pozőr volt!… Ön, a ki

megjavította a Talleyrand iskoláját!…

(– Hízeleg! – gondolja az én kis Malaczom.)

Nem, nem hízelgek. Legyünk egészen őszinték: ön, a ki nagyobb briganti a

világ minden Musolinojánál!…

Tudom, hogy mit fog mondani.

Először is, hogy: ha Aix-ben Diane de Lorge kisasszonynyal szemben

elmulasztották azt a köteles elővigyázatot, a melyet Oroszország a

szükséghez képest alkalmazott: mi köze hozzá önnek? Ön nem zsandár.

Másodszor: ha Diane de Lorge nem talál elég tanítványt, – jó házból

való, jezsuita-iskolából jött, sanda nézésű ifjakat, a kiket az »Ars

amandi«-ra oktathatna – ám írjon regényeket, mit bánja Ön?… És ha

megírja emlékiratait a trójai falótól tegnapig, a melyek a

tizennyolczadik század történetének bizonyára nem egy homályát derítenék

fel, Ön a regényt soha se fogja valóságnak nézni, a mint a tehenet nem

nézi fülemilének, mi?

Tehát harmadszor: énekelhet öntől ez az elfáradt Diána akármit, ez sans

conséquence. Önt ezek a hőskori, minden csatatüzet diadalmasan kiállott

bájak nem fogják elszédíteni, kivált mikor kúrát tart. Végre is, ha az

ember nem éppen most jött a jezsuitáktól, a képzeletbeli szépségek s a

tiszteletreméltó multat jelző bájak nem gyorsítják a vérkeringést. A

mivel nem akarok rosszat mondani; ez csak természetes, nem igaz? De nem

mondok többet, mert megint azt hiszi, hogy hízelgek.

Szóval: az én imádott kutyám a történelem itélőszéke helyén s a

történelem pártatlanságával hallgatta végig a sárgára pingált agg kakadu

fecsegéseit. Nem is hitte el a szemenszedett hazugságokat, melyeket a

csalásnak és rágalmazásnak ez az arany érdemjeles veteránja a szegény

Rolláról karatyolt össze, de…

Igen, de!… És itt fekszik a mopszli eltemetve.

De: jól esik egy kicsit malicziózusnak lenni és gúnyosan mosolygó

kételkedéssel gyanusítani meg a szegény Rollát. Vagy talán azt hisszük,

hogy: hátha van némi alapja a sok szamárságnak?!

Az asszonyi hiuságom azt sugja, hogy kegyes herczegem szégyenli – tehát

letagadja – de bármilyen tréfásan, ingerkedően mondja, egy iczi-piczit

komolyan gondolja, hogy: ej, ej, hátha ez a kiérdemült Seherezáde

ezeregy hazugsága között igazat is potyogtatott el?!…

Féltékenyek vagyunk?

Ez olyan megtisztelő volna, hogy a többit, illő felháborodás után,

megbocsátanám.

No lám, no lám!

Köszönöm a jóindulatnak ezt a jelét, s intézzük el »a többit«.

Köztünk, herczegem, van egy megállapodás. Ez volapükül így hangzik:

Teljes szabadság és teljes nyiltság. Sohase hazudni és mindent

megmondani.

Állok elébe.

Nos: valami van a dologban. Nem mondhatja, hogy a ki védekezik, vádolja

magát. Vádolom magamat, mert nem szükséges védekeznem.

Tehát: nem szerettem bele semmiféle papba, s nem élek morganatikus

házasságban semmiféle egyházi személylyel. Ellenkezőleg, úgy élek itt,

mint két csillagkeresztes hölgy, mert Miss Johnson is jelen van, s ha

tudná, mennyire vigyáz rám!

Ha ezért külön fizetést kapna öntől, nem lehetne erkölcsösebb.

Majd meglátja elbeszélésemből, mert megtisztelő gyanúja arra kényszerít,

hogy én is emlékiratokat írjak, mint az ön aix-i ismerőse, a ki ha

belefárad a hazudozásba, tollat fog és ír, a míg a hangja vissza nem

tér.

Az aix-i vén szarka téved. A »botrány« először nem volt botrány, s

másodszor nem úgy esett meg, a hogy ő beszéli. Aztán, a mit legelőbb

kellett volna mondanom: ennek a históriának én nem hősnője, csak egy

mellékszereplője vagyok.

Kalandról van szó s nem szerelmi regényről. Kalandról, melynek nem volt

másnapja. És ez a kaland sem én velem történt, hanem egyik barátnőmmel.

Igaz, hogy mint suivante én is benne voltam a szószban.

Elmondom a történetet; az anekdota mindenesetre mulattatni fogja önt.

Azt megengedi, ugy-e, hogy a barátnőm nevét elhallgassam? Gyöngédségből

és illendőség-érzetből teszem. Barátnőm, a kit Magdának fogok nevezni,

egy kicsit az én helyzetemben van. Sorsunk különösen abban hasonlít,

hogy jólétét ő is egy igen magasrangú pártfogónak köszönheti, a kit

egyszerűen imád.

Ez a pártfogó már idősebb ember, a kit szép és eseményekben gazdag élete

türelmessé és elnézővé tett. Gavallér gondolkozasú: a mások hibáit csak

megmosolyogja, ellenben szigorúan vonja le saját gyöngéinek a

következéseit. Önmagával szemben túlságosan éles kritikus, Magdával

szemben csak gyöngéd jóbarát. Az összeköttetés régi. A kölcsönös hálának

s a megszokáson alapuló szeretetnek több része van benne, mint a

szerelemnek. Magda pártfogója, mondom, sokkal öregebb az én imádott

malaczomnál. Kissé fáradt is és beteges.

Úgy sejtem, megérti és megbocsátja, hogy Magda, a ki még egészen fiatal,

nem igen tudja megszokni a majdnem tökéletes özvegységet. Szemet húny-e

barátja, vagy nem vesz észre semmit, az ő dolga. Az illedelmet azonban,

igen természetesen, megköveteli. De Magdát is vigasztalanná tenné, ha

pártfogóját bármi csekélységgel megbántaná, és ha én férfi volnék, volna

bár a nevem: Marcus Aurelius, Matuzsálem vagy akár Origenes, én magam se

szeretném, ha bizonyosan tudnék valamit, a minek a lehetőségére már

bizonyos bocsánattal gondol a sokat élt, nagyvilági ember. Szóval

Magdának nagy fájdalmat s pártfogójának teljességgel meg nem érdemelt

kellemetlenséget okozna, ha a dolog kitudódnék.

Azért diszkrét leszek, s nem árulom el barátnőmet, ha a

meggondolatlanságával gyanúba kevert is. A kiméletet különben Magda

megvárhatja, mert nem él vissza a szabadságával, s viselkedése szinte

kifogástalan. Ennek egyik fényes bizonyítéka az is, hogy barátságot

tartok vele, s ha én talán jobban ismerem őt: a világ nem tud róla

semmit, mert feltünés nélkül való, egyszerű életmódjával nem igen ad

alkalmat a világnak, hogy sokat foglalkozzék apró titkaival.

Magda sokat tart az illendőségre, mert végre is mi, a kik hamis

helyzetben vagyunk, nem engedhetünk meg magunknak annyit, a mennyit az

előkelő leányok. De éppen ez az illendőségérzet okozta hogy én is

belekeveredtem a dologba.

Elég az hozzá: nemrégiben, mikor a Diane de Lorge nevet bitorló

nemzetközi hölgy még itt ólálkodott, Magda és én, egy nagy séta után

betévedtünk egy nem tudom hányad rangú vendéglőbe. Elfáradtunk és nem

gondoltunk rosszra.

Zárójelek közt megjegyezhetem, hogy véletlenül olyanok voltunk, mint –

mit mondjak? – a harmat. A ki ránk nézett, azt kellett gondolnia: »Ezek

olyan szépek, hogy okvetetlenül rosszak«.

Természetesen magunkra vonjuk a közfigyelmet. A terem telidestele

polgári közönséggel. Az arczokon észrevenni, hogy ezen a helyen ritka a

magunkforma vendég. A míg ki nem vonulunk: minden szem folyton velünk

foglalkozik.

Csak két ember találkozik, a ki nem lát meg bennünket, vagy legalább

igyekszik másfelé nézni: két kispap, a kik az egyik szomszéd asztalnál

beszélgetnek. Az egyik: pergamenszinű arcz, szűk mell, hosszú és

görnyedt alak, maga a betegség; a másik: mintha csak emennek az

ellentéte volna. Erős, zömök termet, élettől sugárzó, komolykodása

ellenére is egészséges arcz, és micsoda fogsor, istenem, micsoda fogsor!

Persze, mi csak őket látjuk meg – éppen azért, mert nem foglalkoznak

velünk – és nemsokára mulatunk rajtok. Az első pillanatra észrevenni,

hogy szegények nincsenek szokott helyükön, s ez igen bántja őket. Minden

kiváncsi pillantásra feszengenek, s ha valaki rajtok felejti a

tekintetét, zavarukban szeretnének az asztal alá bujni.

Kivált az egyik: az egészséges, a kit mi láthatóan kihoztunk a sodrából.

A másik el-elfelejti a nem nekik való környezetet; belemélyed a félénken

halk, szende beszélgetésbe, minket őszintén nem vesz észre. De a jó fogú

csak szinleli az elszórakozót: arczán látni, hogy mosolygó figyelmünk

feszélyezi, zavarja s titkolt izgalomba ejti; szemét rajtakapjuk, hogy

bujkál pillantásainktól; játszsza az elfogulatlant, de nem állja meg,

hogy alattomban ránk ne nézzen, s ha ilyenkor lefüleljük a tekintetét,

ez a naiv tekintet rögtön elárulja titkát. »Istenem, mily ifjuság!« –

szól Magda gyöngéden. S »mily ifjuság!« – ismétli meglepő melegséggel.

A mi az ön alázatos szolgálóját illeti: higyje el, kedves öreg

kutyuskám, nem adtam oda szívemet a szép fogú kispapnak. Így szóltam

magamban: »Az egyik kispap nagyon beteg; az orvos Karlsbadba küldte

meghalni; a másikat kisérőnek adták hozzá, hogy amaz ne haljon meg

társtalanul. A milyen szomorú alak a beteg, olyan mulatságos emez. Ilyen

a fiatal csikó, a melyet még be se fogtak s máris szeretne kirugni a

hámból. És pont.

De Magdába belebujt az ördög.

Mentségemül meg kell jegyeznem, herczegem, hogy Magda nem volt őszinte

irányomban. Mikor a két kispap elmenekült a nagy nyilvánosságból s talán

vidámságunk elől, Magda még csak tréfált a rovásukra. És másnap… másnap

egy rengeteg hazugságot eszelt ki, különben sohase bírt volna rá, hogy

elkisérjem, a mikor – tudtomon kívül – kalandra ment. Rászedett, és én

még csak nem is gyanítottam semmit.

A hazugság mellékes. A fődolog az, hogy ravasz fondorlatával elérte

czélját. Hét órán át várakoztatott annak a fogadónak az olvasótermében,

a hol a kispapok laktak. Hogy kik laknak ebben a fogadóban, sejtelmem se

volt róla; s képzelje, a mint az órák múltak, s Magda csak nem jött,

attól rettegtem, hogy barátnőmet talán baleset érte.

Mire haza értünk, Johnson kisasszony, a ki azt hitte, hogy elvesztem,

tele kiabálta a világot. Ráadásul meg is dorgált a vigyázatlanságomért.

Dühömben azt mondtam neki, hogy gyónni voltam. Ennek a – megvallom –

helytelen élcznek köszönhetem, hogy Johnson kisasszonynak az ostobasága

gyanuba kevert, s hogy sikerült fölkeltenem a Diane de Lorge úrnő

megtisztelő érdeklődését.

És most következik az anekdota. Magda utólag megvallott mindent.

Utóljára is nevetnem kellett az eseten.

A hét órás regénynek az első fejezetei közönbösek; csak a csattanója

érdekes. A meséből tehát mindössze ennyit mondok el:

Magda úgy tört be a regény hőséhez, mint a kinek lelki vigaszra van

szüksége. Sírt, adta az eszelőst, talán a haját is kibontotta. A kispap

körömszakadtig védekezett. Hogy ő még nem fölszentelt pap, s hogy az

istenért, hagyjanak neki békét. De végre megadta magát; egészen.

Olyannyira megadta magát, hogy mikor beleesett a bűnbe, már nem is

igyekezett a bűnből kigázolni. Egyszerre otthon érezte magát.

Most áttérek az utolsó fejezetre. A kispap alszik; sok lelkifurdalást

állott ki szegény… Magda fölébred és mosolyog. Nem vázolom, mi minden

van ebben a mosolyban. Mély meghatottság, végtelen gyöngédség, őszinte

csodálat, megértése annak, hogy a világ mégis csak bölcsen van

berendezve, – ki tudná azt, mit tudom én?!…

Egyszerre, mialatt lábujjhegyen jár fel s alá a szobában, egy pokoli

gondolat villan át az agyán.

Ez a pokoli gondolat különben tisztességes elhatározásból és

tisztességes érzésből fakadt.

Átlátta tudniillik, hogy többé nem szabad egymás szemébe nézniök s hogy

a románcz a másnappal bevégződött. Másrészt eszébe jutott, hogy csak úgy

vagyunk igazságosak, ha egyforma mértékkel mérünk, akár magunkról, akár

másról van szó.

Azt mondta magában:

– Engem jóléttel halmoznak el azért, a mi bennem most a hála érzetét

kelti. Legyünk igazságosak.

Az is eszébe jutott, hogy egy szegény kispapnak mennyi böjtöt s mit

tudom én mit kell kiállnia. Pedig neki is szüksége van egy kis dohányra,

tiszta ingre, s a többi.

– Legyünk igazságosak – ismételte.

Aztán tintát, tollat, papirost keresett elő, s mindezt szépen kifejtette

néhány gyöngéd, de nagyon gyöngéd sorban. Név helyett ezt az aláirást

használta: »Soha többé.« A levelet borítékba tette, s ugyanebbe a

borítékba belegyömöszölte mindazt a bankjegyet, a mi csak nála volt.

Körülnézett. A kispap mélyen aludt, s nem vette észre, mit dugnak a

reverendája zsebébe.

Magda elérzékenyülten csókolta meg a lemondás öltönyét, egy pár

búcsúcsókot intett az alvó felé, és eltünt, mint egy tündér.

Ezek után képzelje el, micsoda arczot vághatott a kispap, mikor

felbontotta a borítékot és megtalálta a pénzt.

Ennyi az egész; a többi szin hazugság.

Si cette histoire ne vous amuse,

Nous allons la, la, la recommencer…