Mialatt letámolygott a lépcsőn, mikor valahogyan kijutott az utczára és
aztán ment, ment, ment – nem volt magánál. Csak akkor tért magához,
mikor a hűvös szél át meg átjárta vékony, nyomorult ruháját és
összerázta a testét. Egyszerre meghallotta a víz locscsanását és
megpillantotta a piszkos, sárgás hullámokat. A folyó partján találta
magát.
De hiszen oly mindegy, hogy hol jár!
Hát csak ment előre tovább, akármerre.
Ujra eszmélni kezdett; hirtelen visszatért az emlékezete.
Tisztán látta maga előtt azt a rideg, fénytelen tekintetet, azt a
kegyetlen, rémesen mozdulatlan, öreg férfiarczot, mintha – mialatt a
halálitéletét hallgatta – külön-külön megnézte volna ennek a viaszszinű
arcznak mindenik redőjét. Ez az arcz akkor se lehetett volna
rettenetesebb, ha a homlokról felkunkorodó vékony, deres fürtök
egyszerre megannyi kígyóvá változnak át; az Apokalipszis rémképeiből
meredezhettek elő ilyen szörnyű arczok; így képzelhették a régiek a
Végzetet.
És mintha még most is hallotta volna a kisértetiesen mozdulatlan,
vékony, beretvaéles ajkak mögül elősuhanó, szinte suttogóan halk, s
halkságukban olyan dermesztően rémes szavakat:
– Végtelenül sajnálom, édes nagysád, de igazán lehetetlen!
Látta a kényszeredett, savanyú mosolygást, a mely sietett elbúcsúztatni
a kellemetlen látogatót… a mely őt végképpen kilökte az élnivaló emberek
közül!… A szivességnek azt az utolsó rongyát, a melyet ő az élők
világától kapott!…
Pedig olyan keveset kért tőle!
És ez volt az utolsó ember, a kitől még kérhetett valamit! A többiek, a
kikre gondolhatott, már valamennyien sorra lerázták a nyakukról. Ez volt
az utolsó, a kitől még kérhetett valamicskét, a kitől még valamit kérni
tudott!…
Hiszen, ha ki tudta volna nyitni a száját a teljes őszinteségre! Ha meg
tudta volna mondani neki:
– Hat hete, hogy éhezem… hogy éhezünk… nemcsak én, hanem az öreg
édesanyám is! Már a harmadik napja, hogy egy falatot se ettünk! Holnap
kilöknek bennünket a szobánkból és nincsen hová mennünk!
Akkor, akkor talán nem utasították volna el… ha egyebet nem, legalább
egy falat kenyeret kapott volna; az alamizsnát nem tagadták volna meg
tőle és az anyjától.
És már szorongatta a görcs a száját, hogy kizokogja ezeket a borzasztó
szavakat. Már ki akarta vallani szégyenletes titkát, már oda akarta
dobni a szemérem utolsó leplét is. Már felnyitotta száját… de a szó
elveszett remegő ajkán.
Nem birta kimondani.
Lehet, hogy így is csak egy pár napot nyerhettek volna. Még az is lehet,
hogy hiába zokogta volna el…
Ó, ha majd kitudódik a titkuk, – de ők már nyugodtan fekszenek utolsó
tiszta ruháikban, – akkor, akkor majd százan is találkoznak, a kik éppen
csak ezt várták! Hiszen ha tudták volna! És talán éppen azok fognak
sajnálkozni rajtok legjobban, a kik most a legjobban fáznak, ha őt, csak
messziről is megpillantják.
Ó, a halottnak mindig annál több a jóakarója, minél kevesebb jóakarója
volt addig, a mig élt!
De talán, ha vall – és olyan szerencsés, hogy a szavai hitelre találnak!
– nem űzik el egy kis könyöradomány nélkül. Hiszen, a mikor éppen csak a
száraz kenyérről van szó, az emberek még jók is tudnak lenni!…
Nem, nem lehetetlen, hogy ezen az áron – szemérme meggyötörtetésének,
kínszenvedésének az árán – csakugyan hozzá juthattak volna egy falat
kenyérhez. De még az is lehet, hogy hiába vetkőztette volna le a lelkét…
egészen… hogy hasztalanul alázta volna meg magát, a lehető legmélyebbre…
Mindegy. Milliók és milliók megtették volna ezt az ő helyében.
Megteszik ezt sokan, és akárhányan úgy teszik meg, hogy azután mindjárt
fölemelik a fejöket. Bátorságot ad nekik, majd, később, igazolja őket
maguk előtt az a meggyőződés, hogy minden élőlénynek joga van az
élethez.
Igaz, minden élőlénynek joga van az élethez.
És ő mégse birja megtenni, a mit milliók és milliók megtennének, a mit
talán mindenki más megtenne.
Úgy látszik, igazán nem élnivaló.
Mintha a természet is rá akart volna pirítani: egyszerre testi fájdalmat
érzett. Az összeszoruló üres gyomor a maga durvaságával figyelmeztette a
rest öntudatot, hogy ne feledkezzék meg róla. Kocsisnyelven,
ostorcsapásokkal adta a lélek tudtára, hogy ő követeli a maga jogait.
A vénleánynak eszébe jutott az a másik, – a tehetetlen öregasszony, az
édesanyja, – a ki otthon várakozik és most talán ugyanezt a testi
fájdalmat érzi. Az a másik, a ki szintén nem élnivaló. A ki őt ilyen
élhetetlennek nevelte; a ki éppen úgy érez és gondolkozik, mint ő.
Hadd várakozzék. Hadd reménykedjék még egy kis ideig. A mig reménykedik,
talán még ez a testi fájdalom se olyan marczangoló…