Sziriusz, a nagy költő, abban az időben, a mikor még nem nevezték
nagynak és nem magasztalták az égig, szóval akkor, a mikor még igazán
költő volt, gyakran kapott levelet egy ismeretlentől, valami Brunner
Hildától, a kinek sokáig egy szót se válaszolt.
Az első, nagyon hizelgő hangú, és ékes szavakban bővelkedő levélnek a
veleje ez volt:
»Kedves Sziriusz bácsi,
az ön lángelméjének leglelkesebb csodálója írja ezeket a sorokat: egy
fiatal leány, a kit nem érthet meg senki, csak ön.
Nincs bizalmam máshoz. Nincs senkim, a kihez tanácsért fordulhatnék.
Nagy bajban vagyok. Szüntelenül egy olyan férfira kell gondolnom, a ki
már nem fiatal, s a kinek családja van.
Kétségbeesésemben csak egy reménység éltet: az, hogy ön nem vonja meg
tőlem jóindulatát.
Feltárhatom ön előtt a szivemet? Remélhetem a tanácsát?
Csak egy szónyi feleletet kérek. Egy rövid igent.