– Hiába csúfoltok – szólt Hadházy – és hiába mondotok kérgesszívűnek,
mert én se vagyok rosszabb lelkű, vagy érzéketlenebb, mint
akármelyikőtök! Csak nem tartozom azok közé, a kik gyönyörüséget
találnak benne, ha elérzékenyedhetnek; és nem is igen van alkalmam erre.
Meglehetősen egyedül állok a világban; tehát nem történhetik velem
semmi, a mi megrázhatna. A többé-kevésbbé idegenek baján pedig nem
szoktam töprengeni; igen, hiába nevettek, menekülök onnan, a hol bajt
sejtek. Nem mintha a más baja nem hatna rám; hanem a szenvedés látása
idegessé tesz. Hogy az uzsorást is idegessé teszi a szegény ember
könnye? Bocsánat, nálam nem ilyen az eset. Ha tudok segíteni a szegény
emberen, segítek rajta; de ha nem tudok segíteni, akkor tovább állok,
mert nem vagyok se olyan gonosz, hogy részvét czímén gyönyörködjem a
kínlódásában, se olyan ostobán lágylelkű, hogy a szenvedésében való
osztakozással meggyötörjem magamat, mikor ezzel nem használhatok, semmi
jót se szerezhetek neki. Be is tudom bizonyítani, hogy ebben a
tekintetben éppen olyan vagyok, mint ti. Még pedig úgy, ha megvallom,
hogy igenis, régen volt, a mikor utóljára éreztem olyasmit, a mi mély
meghatottságnak nevezhető… de ha elmondom nektek, hogy mi okozta ezt a
mély meghatottságot, talán ki fogtok nevetni, vagy meg sem értitek, hogy
hol is kell hát itt elérzékenyedni?!…
Lovagiasság dolga volt, hogy meghallgassuk; annyival inkább, mert már
mindnyájan ugyancsak visszaéltünk a beszédhez való jogunkkal.
Hadházy elkezdte:
A jogtudományi államvizsgálatra kellett volna készülődnöm, de a
szórakozás, mely minduntalan megtámadta akarattalanságomat, ujra, meg
ujra elvont a tanulástól. Egyszer az egyik pajtásom – nagyúri
származású, gazdag fiú, a kivel az egyetemen vastag barátságba
keveredtem – azt mondja nekem:
– Így soha se mehetünk neki a vizsgálatunknak, hanem tudod mit, gyere le
velem a pusztára! A családom a Rivierán van; csak ketten leszünk a
kastélyban, és egész nap békén tanulhatunk, te jobbra, én meg balra.
Nem kellett kétszer mondania; leutaztunk, és két nap mulva egyedül
hagyott a kastélyban. Eszébe jutott, hogy mégis csak el kell mondania
egyet-mást Piroska grófnőnek, a kibe akkor nagyon szerelmes volt; szóval
rám bizza a jogtudományt, boldoguljak vele, a hogyan tudok.
Ha azt mondom, hogy egyedül hagyott a kastélyban, ez csak olyan
pöffeszkedő szólam, a melyet már a nagyúri pajtásomtól tanultam el. Mert
nem ugyan magában a kastélyban, hanem mindjárt a szomszédban, az urasági
tisztek épületében, megtaláltam azt a kis, de jókedvű társaságot, a
melyre három napi szorgalmas tanulás után nagyon is rászomjaztam. Az
öreg kasznár szeretett tarokkozni, s minden este vendégek voltak nála, a
kik a kártyaasztal mellett néha éjfélig is elboroztak. A falu a
kastélytól csak egy puskalövésnyi távolságra van; a jegyző és a tanító
minden este beköszöntöttek. A paskievicshez szükséges negyedik pedig
mindig kéznél volt az ispán vagy az uradalmi irnok személyében. De
olykor mások is beállítottak.
Az öreg kasznár társasága ugyan jóformán csupa öreg emberből állott, –
még az uradalmi irnok is deresedő fejű ember volt, – azt se mondhatnám,
hogy soha se láttam nálok ötletesebb legényeket… nem, a társalgásuk nem
a változatosságával gyönyörködtetett… de ezek az öreg emberek tudtak
mulatni, s ezt a tulajdonságot én mindig nagyra tartottam. Aztán, ha az
ember már annyira elbódult a magánjogtól, hogy az egész világot a
magánjoghoz hasonló sivatagnak látja, akkor bizony megbecsüli még a
trappisták társaságát is.
Szóval a negyedik naptól fogva én is minden este együtt ittam velök a
vizesbort. És olyankor, ha a rendes kártyázó társaságon kívül senki sem
állított be, hosszasan eludvarolgattam az öreg kasznárnénak.
A kasznárné már jóval túljárhatott az ötvenedik esztendőn, ha ugyan még
nem érte el a hatvanadikat. De meglátszott rajta, hogy valamikor szép
asszony lehetett, s öregségében is megmaradt kellemes személynek. Mindig
jókedvű volt, résztvett a poharazásban, szerette a tréfát, s a vendégek
nem maradhattak az asztalnál olyan sokáig, hogy ki ne tartott volna a
mulatozásban.
Megtudtam, hogy valaha régen kedvelt operetténekesnő volt, és elég
hosszú időn át, mert csak akkor vált meg a színpadtól, mikor férjhezment
az öregéhez, a ki már akkor se volt mai csirke… tehát, úgy látszik,
akkor, a mikor Ida mama számára is elérkezett – már nem is annyira a
férjhezmenés, mint inkább a visszavonulás ideje. Emlékeztem a
leánynevére; gyermekkoromban sokat emlegetett név volt ez. És eszembe
jutott, hogy kis fiú koromban egyszer magam is láttam a színpadon.
Természetesen a homályos emlékeim sorában rejtőzködő Szép Heléna és az
öreg kasznárné között nem igen tudtam fölfedezni a hasonlatosságot.
Nagyon szép idők jártak, s többnyire a szabadban mulatoztunk, a park egy
kellemes helyén. És mialatt az öregek a huszonegyest kergették, órákig
el tudtam beszélgetni Ida mamával, a nélkül, hogy egy perczig is
unatkoztam volna. Hol ő mesélt a régmúlt időkről s a maga élményeiről;
hol én mesélgettem neki azokról, a kiknek a nevét ő csak az ujságból
ismerte, de a kik iránt mégis érdeklődött. Mert minden iránt érdeklődött
és mindenről tudott, a mi abban a világban történik, a melyet ő már
régen elhagyott. Úgy beszélhettem vele, mint egy fiatallal; okos és
kedves maradt, a lelke nem vénült meg.
Egy este – gyönyörű, meleg májusi este volt – sokkal tovább maradtunk
fenn, mint rendesen. Ida mamának a születésenapját ünnepeltük… hogy
melyiket, soha se derült ki… és ezt a nagy napot nem ülhettük meg
másképpen, mint hogy többet együnk, többet igyunk, és tovább üljünk a
helyünkön, mint máskor. A vendégek meg is feleltek ennek a várakozásnak,
s talán nem követek el illetlenséget, ha megvallom, hogy ennek
következtében a nagy nap tiszteletére mindnyájan becsiptünk egy kissé,
mindnyájan, még Ida mama is.
Olyan pompásan mulattunk, hogy ennek a kitünő közérzésnek végre is
hangot kellett adni. És az uradalmi irnok, úgy két óra tájban, szavakba
foglalta azt az óhajtást, a mely csak bennem nem támadt fel, s a melyet
az öregebbek csak az én fiatalságomra való tekintettel nem akartak
hangoztatni, hogy ne tünjenek fel nálam is korhelyebb öreg korhelyeknek:
– Nagysád, szépen kérem, énekelje el a _Szép Heléná_-t, csak egyszer,
egyetlen egyszer!…
Ida mama elpirult, megbotránkozott, de látszott rajta, hogy szeretné a
kívánságot teljesíteni, s csak előttem szégyenkezik. Én persze erélyesen
szekundáltam az irnoknak. Elmondtam, mennyire bántana, ha még most is
olyan idegennek tekintene, a kinek a jelenlétében semmi kedve ahhoz, a
mit a jóbarátok körében szívesen megtesz. Utóljára az öreg kasznár is
segítségünkre sietett:
– Anyókám, no, ne kéresd magad olyan sokáig, énekelj az uraknak
valamit!… Hiszen tudod, hogy mindannyian szivesen hallgatunk!
Ida mama csak ezt várta.
Mikor elkezdett énekelni, majdnem elnevettem magam. A hangja
természetesen már régen elveszítette a fényességét és a szépségét, ha
ugyan volt mit elveszítenie, de az erejét nem veszítette el. És ez a
minden szépség nélkül való, öreges, de erősnek maradt hang, mely
különben a nagy gyakorlat szerezte szabatossággal kezdte előadni a jól
ismert énekszámot, valami rendkívül furcsa és bántó ellentétet alkotott
azzal a fiatalos érzéki sóvárgással, a melynek ez a dal olyan
szívhezszóló megnyilatkozása… Minden udvariasságomra szükségem volt,
hogy az arczom el ne árulja a benyomásomat.
De mire végére ért a dalnak, – soha éneklés ilyen változást nem idézett
elő bennem, – már nem volt kedvem nevetni, mert a mit hallottam, az
lassankint megejtett. Ebből a szépség nélkül való, öreg, de erős hangból
egyre harsányabban, egyre fájdalmasabban, egyre megindítóbban, olyan
élnivágyás szólt, – olyan megremegtetően bánatos, kétségbeesett sóvárgás
valami után, a mi mindig volt és mindig lesz, de annak számára, a kinek
a szava szól, tehát még él, örökre elveszett, – a Heléna mitológiai
szemérmetlenségű olvadozását:
Szeretünk! Élvezünk!
Szerelem kell nekünk!
olyan mámorosan odaadó hévvel, olyan forró érzéssel, annyi lélekkel
énekelte el, hogy bennem megborzongott valami, s megilletődtem, mint az,
a ki akaratlanul valami fájdalmas titok fátyolát lebbentette fel.
Aztán… hogyan is mondjam el, mint fogott el mindjobban egy eddig
ismeretlen hangulat?!… attól tartok, hogy nem fogjátok megérteni: mit
éreztem, mit kellett éreznem… aztán a többiek, a kik még most is a régi
jó énekesnőt hallották, csodálták és élvezték benne, tovább
énekeltették… majd maguk is nótára gyujtottak, kedvük szerint. Én fázni
kezdtem… De a mikor Ida mama ujra megszólaltatta a pogány szerelmet, és
az ősz Eurydike, a kinek az arcza lángolt s a szeme tüzelt, elénekelte a
szilajul lobogó szerelem szavát: